Hanna szólás - mondás

Folyamatosan csacsog, mi meg nem győzünk jegyzetelni. Őszinte és legtöbbször döbbenetesen logikus egy két-és-fél éves gondolatai. A világról, ami körülveszi. Róla, rólam és rólad.

Mekkora vagyok! - kiált fel. – Kinőttem magamat!

"Akkora vagyok, mint egy hófelhő!"

– Mondd azt hogy... Harry Potter!
– Helikopter! - próbálja Hanna.

– Na, majd akkor nézheted meg, ha már ki tudod mondani - jegyzi meg az apja.

   Hanna felsóhajt:  

– Tuudtaaaaam!

Az arcomat vizslatja közelről, majd megállapítja:

 – Anyának hold van a szemében.

Apja felé rohan tárt karokkal és ezt mondja:

– Apa! Szeretni akarlak!

– Sírtam. - meséli nekem a kiságyban.

– Mikor? - kérdezem meglepődve.

– Május után.

„Én egy szamócavirág vagyok!”

Hanna rosszban sántikál, Gábor rászól:

– Kapsz egy akkorát!

– Nem kérek!

Apja kezében egy magazin. Hanna megkérdezi:

– Mi ez, újság? Mi újság?

A konyhában a kuka mellett lomol.

– Mit csinálsz? - kérdezem.

– Feltalálok csodaszép dolgokat!

„Szeretlek apám!”

Nyafog, fáradt:

– Egyszerűen nem bírom elviselni magamat!

„Apa, rakd el a szemügédet - szemüveg -, hogy ne piszkáljam!”

Vacsorázunk az étteremben, a pincér odajön hozzánk, hogy megkérdezze minden rendben van-e. Mielőtt bármit is szólhatna, Hanna ránéz: 

– Mizu?

„Ez a mese olyan vicces, mint egy hófelhő!”

Utazunk, Hanna megszólal:

– Éhes az autó!

– Nem, most etettük meg nemrég - magyarázza Gábor.

– Tele van a pocija, akkor biztos nem éhes, hanem szomjas!

A lovarda mellett suhanunk, amikor Hanna a rétre mutat:
– Nézd, szénabálna! Olyanon már ültem!

„Köszönöm szépen, csillagok az égen.”

„Köszönöm szépen, virágok a réten.” 

– Barkóbázom - közli. – Te ki vagy? - kérdezi tőlem.

– Én anya vagyok - mondom. –  És Te ki vagy? - kérdezek vissza.

– Én Nikon vagyok.

Hanna megkóstolja a padlizsánkrémet és felkiált:

–  Ez aztán az aztán!

„Annyit eszem, hogy megfájdul a fülem.”

Hanna sürget reggeli közben:

– Eszed a tiédet Anya? Etesselek?

Apja kérdezi egyik délután:

– Te kije vagy anyának?

– Én a virága vagyok.

Halandzsázik, magyaráz, nem értem. Visszakérdezek. Tovább halandzsáz, majd csalódottan rám néz:

– Hagyjuk!

„Apa van egy ötletem… Felmászunk kint egy fára és elmegyünk vadászni. Van kedved?”

Sárkány és királylány

Mire kiértünk a Hármashatár – hegyi repülőtérre, persze hogy elkezdett esni az eső. Hanna elénekelte párszor a Süss fel napot, és láss csodát, az eső varázsütésre elállt. Mégsem a kocsiban fogjuk megenni a piknikre szánt rántott csirkét a gyömbéres limonádéval. De most mégsem a piknik és az eső volt a lényeg, hanem a sárkány és a királylány.

Gábor megmutatta a kezdeti fogásokat, onnantól Hanna átvette az irányítást. Ugrált és futkosott örömében. A sárkány meg csak repült és repült.

És ha néha a földön landolt, azt egyszerűen ráfogtuk a szélcsendre. Vagy arra, hogy Hanna az ebéd ideje alatt sem nagyon akarta elengedni a sárkány madzagot. Nehogy megszökjön.

Természet, csöpögő eső, hangyás pléd, és egy darabka nejlon madzaggal. 

És nemcsak a sárkány szárnyal, de a mi lányunk is. A boldogságtól.

Mese Mese Mátra

Mint egy elvarázsolt erdő. Tele titokkal, megfejthetetlen rejtéllyel. Néha zord, néha rideg, mégis hívogat. Kiismerhetetlen. Ahol mérföldkövenként változik az időjárás. Egyik pillanatban a nap barátságosan süt, majd hirtelen orkán erejű süvítő szél fogad. Talán ez a szeszély és titokzatosság vonz minket. Újra. És újra.  


Ahogy múlik az idő, változunk mi is. Míg régen azt mondtuk édes, ma már tudjuk, a jó bor száraz. És ahogy repülnek az évek, egyre erősebben vágyunk vissza a természetbe. Tizenévesen szinte karnyújtásnyira volt a Bükk, most meg Budapestről sóvárgunk utána. Ma már más az érték, máshova kerül a hangsúly. És ha a Bükk a szívünk csücske is marad, mert közhely, de valóban „sorsod Borsod”, mi múlt héten mégis a Mátra felé vettük az irányt.

Hanna 8 hónapos lehetett, mikor Galyatetőn töltöttünk egy hetet. A Mátra akkor szeptemberben a legbarátságtalanabb arcát mutatta, a ködtől az orrunkig se láttunk, nemhogy a szálloda saját mini vadasparkját. De az elmúlt napok Mátraházán mindenért kárpótolt. Tökéletes majdnem egy hét. Valahol ott kezdődik a történet, hogy a hotelnek csak a koordinátái ismertek, nincs se utca, se házszám. Már akkor tudtuk, hogy jó helyen járunk. A levegő kristálytiszta. A szálloda makulátlan. Míg egész héten az ország minden más pontján borongós idő volt, ott szinte végig sziporkázott a nap.

Délelőttönként kirándulás, Kékes és a Mátra kisebb falvainak bebarangolása. Galyatetői minivadaspark, az állatok kézből etetése, játszóterezés. Mátraházi fapados lángosozás. Erdei úttalan utakon biciklizés. Hanna Gábor mögött hangosan kurjantgatott, hogy „Juhéj!” amikor a dombról száguldoztunk lefelé egymás mellett. Amerre szem ellát, minden csupa zöld, hangosan csivitelnek a madarak, a szél az arcunkba vág. Szabadság. Most minden olyan tökéletes. Délután fürdés a wellness részlegen, Hanna abszolút beutaltként minden alkalommal kipróbálta az összes medencét – még a lábfertőtlenítő gépet is. Esténként pedig becsülettel végigette a 4 fogásos menüt az előételtől a desszertig. Egész nap folyamatosan sziporkázott. Beragyogott minket is.

Ezúton is szeretnénk megköszönni a végtelenül kedves házaspárnak, Éva néninek és Attila bácsinak, hogy elküldték a Hannáról készült képet, amit a reggelinél fotóztak. A szimpátia első pillanattól kezdve kölcsönös volt. És nem csak Hanna, hanem a mi részünkről is. Ez a kép nekünk is emlék, ahogy a többi.

  

Esténként plédbe bugyolálva a teraszunkról néztük, ahogy a nap utolsó sugarai végigsimítják a fák legfelsőbb lombjait. Szép lassan elcsendesedik minden. Előttünk az egész Mátra. Mint a mesében. 

  

http://www.hotelmatra.hu/
http://www.hunguesthotels.hu/hu/hotel/galyateto/hunguest_grandhotel_galya
http://www.ketkerekvendeghaz.hu/

Üzenet Genfbe

Murphy törvénye alapján, ahogy Gábor elhagyja az országot, sorra jönnek a váratlanabbnál váratlanabb helyzetek. Hanna lebetegszik. Szofi kiszökik a kertből, mert Jani' bá megint elvágta fűnyíróval a kerítés alját. Hanna az oldalamon, loholunk a kutya után. Vagy ha más nem, akkor csúcsforgalomban a soksávos Hungárián a visszapillantóba nézve menten elájulok, mert a gyerek feje felett egy lódarázs köröz.

Ez a pár nap most mégis máshogy telt. Nem történt semmi különös és szokatlan. Délutánonként fél gombóc vanília fagyi, aztán irány a játszótér. Ha Hanna épp nem az eget kémlelte repülőket keresve - mert szerinte mindegyik repülőn Te utazol -, akkor hintázott, csúszdázott, motorozott, homokozott.

Naplementében virágot gyűjtött a ház mögött.

Szofi sétáltatása közben most kivételesen nem a kutya tűnt el...

Hanna minden este visszaszámolt, hányat kell még aludni. És minden reggel úgy kelt fel: „Apa még csucsukál? Megnézhetem?” Pedig tudja, hogy nem vagy itthon. A kakaó utáni, lefekvés előtti közös rongy alá bújásról hiányoztál neki a legjobban.

 

A jégeső elmaradt stop

Pedig beálltam az árkádok alá a kocsival stop

A vacsora készül stop

Nagyon nem örülünk, hogy a gép késik stop

Gyere már haza stop

Vadhajtások

Kertnek hívjuk, pedig csak pár négyzetméter. Gondozzuk, ültetünk, metszünk, gyomlálunk. Ha virág lehetnék én biztosan itt nyílnék, ebben a pici kertben. Hanna egy ujjal végigsimogatja a levelek szirmait, a kert talán ezért olyan hálás. Mert még a gyom között is virág nő.

Nyílnak a sziklakerti virágok. Fehér, bíbor, sárga. A paradicsom palánták levelei alatt már ott zöldell a termés. A szamóca és a szeder is virágba borult. A tavaly elhintett mag, amit a szél fújt szét még a nyár végén, életre kelt. Mindenhol lila árvácskák bújtak ki, még a leglehetetlenebb helyeken is, ahol fű se nő. Vadhajtások, mondogatjuk. A gyom mehet, az árvácskák maradnak. - Kivétel az a pár rakoncátlan vadvirág, amik joghurtos pohárban várják, hogy Hanna bevigye őket a minioviba, hogy elültessék együtt. Most a virágokról tanulnak.

Az utóbbi időben Hanna is kinyílt, mint a kiskert. Vadhajtások itt is, ott is vannak. A dac korszak teljesen váratlanul köszöntött be. Pedig titkon reméltük, hogy mi egyszerűen csak átugorjuk, mintha nem is lett volna. Az ösvény teljesen ingoványos, csak tapogatózunk. 

Hanna mimóza lelkű lett, egyik pillanatban még sziporkázik, a másikban váratlanul könnybe lábad a szeme és végeláthatatlan sírásban fakad ki. Mert megkérem, hogy vegye le a cipőjét és mosson kezet. De ő csak Szofi kutyus pórázát szorongatja, ki akarja vinni sétálni, amit nyilván nem engedek. Ő zokog, nekem meg a szívem facsarodik össze. Nem segíthetek. Engedni sem engedhetek. Hagyom, hogy sírjon. Majd megölelem. Ő hüppög egy kicsit, aztán leveszi a cipőjét és kezet mos. A játszma - jobb esetben csak - másnap újra kezdődik. Az akarat és a düh csak nő és nő és egyszer csak kipukkad, mint egy szappanbuborék. 

Persze ennek a nehéz időszaknak is vannak gyönyörű hajtásai. A minioviban loholva szaladt hozzám, kezében egy nyaklánc, ami több napig készült és odasúgta a fülembe: "Boldog Anyák napját!"
Hanna az utóbbi időben bújósabb, mint valaha. Érintés nélkül nem tud elmenni mellettünk. Gyakran belecsimpaszkodik a lábunkba, vagy csak úgy, minden kérés nélkül megsimogat. Két kicsi kezébe veszi arcunkat, egész közel, és mosolyog. Ha leejtek valamit, vagy bármi szokatlan történik, azt mondja: "Anya, semmi baj!" Néha bölcsebb, mint mi. Néha ő tanít minket. 

A balkon ládákból árvácskák mosolyognak az árnyékban, Hanna ablakában sütkérezik a mézvirág, édes illatát messziről érezni. Egyedül a magnólia tétovázik még, mintha nem tudná, mi tévő legyen. Az első hajtásait elvitte a késői fagy. Hanna kis kezével végigtapogatja, hátha életre kel. A legfontosabb az érintés, a gondoskodás és a türelem. És ha nem is minden hajtásból lesz virág, elég ha a szemébe nézünk és tudjuk, a mi kiskertünknél nincs csodálatosabb! 

  

Táncoló talpak

Hanna folyamatosan mosolyog. Még akkor is, ha valami rosszaságon töri a fejét. És ha mosolyog, akkor nekünk is jó kedvünk van. Szóval nálunk alapjáraton jó a hangulat. Vagyis kívülről ez látszik. De legbelül ott vannak a legnagyobb szülői parák, millió megválaszolatlan kérdés.

A húsvét csendesen telt, Hanna felmatricázott egy piros tojást, amit - ha az apját nem számítjuk - az egy szem locsolójának adott, akitől az ajtóban megkérdezte: „Visszaadod????” Nagyot nevettünk. Legalább akkorát, mint amikor a Hentesnél a felvágottas nénivel válogattunk a sonkák között, a hátsó ajtóban egyszer csak megjelent fehér köpenyében a nagydarab bácsi. Hannának felcsillant a szeme és jólnevelten hangosan köszönt is: „Szia Hentes!” Amitől még a hentesnek is könny szökött a szemébe a nevetéstől. A húsvéti nyuszi mézvirágot hozott Hanna ablakába, a nagyszülőktől is apróságokat kapott, kifestőt, kis pillangókat a függönyére. Az ajándékozás már az első pillanattól kezdve az egyik nagy paránk volt. Vajon jót teszünk vele, hogy próbálunk odafigyelni az ajándékok mennyiségére, hogy soha ne essünk túlzásba? Hogy minden apróságnak tudjon örülni. Egyelőre bevált.

Mikor Hanna megszületett, mint minden szülő, azon aggódtunk, vajon eszik-e eleget? Mostanában meg hogy talán túl sokat is eszik... Emlékszem, mennyire nehezen éltük meg az első betegségeket. Az első magas láz után jött a második és a harmadik. Mi is vele edződtünk. Lelkileg.

De ha épp nem beteg, akkor is van min aggódni. Ha máson nem, akkor azon, hogy Hanna rendmániás és hogy ez normális-e. Mert szerinte – ahogy szerintem is - a lakásban mindennek helye van. Ha Gábor délután hazaér és a cipőjét nem rakja a helyére, Hanna egy percen belül kiszúrja és elrakja. Ebédnél a poharának a tányérja mögött van a helye, pont középen. Nem kicsit jobbra, nem kicsit balra. Középen. Mellesleg tudja melyik a jobb és melyik a balkeze. 20-ig villámgyorsasággal elszámol és az ABC-t is el kezdte mondogatni nekem valamelyik nap. Ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, mivel teszünk jót. Ha foglalkozunk a fejlesztésével és tanítjuk, ha látom, hogy érdekli a dolog. Vagy ezzel nagyobb kárt okozunk, mint hogy hagynánk, hogy a saját ütemében nyíljon ki előtte a világ, nem gyorsítva? A "mivel teszek jót?" kérdés gyerek témakörben örök.    

Az eddigi legnagyobb parát fél évesen éltük át, mikor a gyerekorvos megállapította, hogy Hannának az átlagtól feszesebb az izomtónusa. Megjártuk vele a konduktort, aki halálra rémisztett minket, mert azt mondta, baj van és azonnal keressünk fel egy neurológust. Egy óra múlva már a neurológián ültünk teljes kétségek között, összetörve. Ennek ellenére az osztályvezető főorvos megnyugtatott minket, hogy minden a legnagyobb rendben, a feszesség genetikai eredetű, Hanna makkegészséges.

Pár hónappal később mégis feltűnt, hogy Hanna sokat áll lábujjhegyen. Ez a rossz szokása a mai napig megmaradt. Idő közben a szemünk hozzászokott, szinte már észre sem vettük. Mikor a minioviban szóltak, hogy érdemes lenne ezzel foglalkozni, csak akkor tűnt fel a valós probléma. Az elmúlt pár hónapunk csak erről szólt. Sok ellentétes véleményt hallottunk, kaptunk. Persze lehet, hogy tényleg nem kell vele foglalkozni, mert sokak szerint a legtöbb gyerek kinövi a pipiskedést, mikor óvodába megy, vagy mikor iskolás lesz. De mi van, ha nem? És ha a később jelentkező diszlexia majd erre vezethető vissza? Január óta egy alapítványhoz járunk tornázni. A terapeuta tornafeladatokat – tervezett szenzomotoros tréninget - ír fel Hannának, ami alapján hetente háromszor tekerjük a gyereket plédbe, dobáljuk, forgatjuk, hintáztatjuk, közben énekelünk. Ő baromira élvezi, mi meg izmosodunk a 11 kilóját emelgetve. Bukfenc, ölből hátra kézenállás, fittball labdán ugrálás, spicc pipa már nem kihívás a balerinának. Az elmúlt hónapok munkájának talán már eredménye is van.


Mindezen túl ott lebeg a fejünk felett az ovi para, mert lassan választanunk kell, hova tovább. Kétnyelvű, művészeti, állami vagy magán? Két hete folyamatosan ezen megy a para. Persze a megérzés dönt. Ahogy nő, mintha a kérdések is szaporodnának, amikre csak hosszú - hosszú évek múlva kapunk választ. Választ? Megerősítést. Addig meg nincs mit tenni. No para.

Mit beszél a tengelice?

Hanna pár napja azt magyarázza nekünk, hogy ő egy madár. És ott lakik fent, azon a fán, mutatja. És ő már repült is. Mostanában egyre élénkebb a fantáziája, de megnyugtató, hogy tudjuk, merről fúj a szél. A minioviban épp a madarakról tanulnak.

Előző félévben a színeket vették. Minden héten egy színt dolgoztak fel. És ahogy a félévnek van tematikája, úgy a napoknak is. Hétfő a Montessori nap, kedden bábjáték, szerda a sajtkukac torna nap, csütörtök a pliccs-placcs kézműves nap, és péntek a várva várt zene nap, mikor Dia néni - a szolfézs tanárnéni - hozza a hegedűt, a furulyát, a xilofont és Hanna már előző este alig tud elaludni, annyira várja. És van szakmák napja is, mikor jön egy festő vagy asztalos bácsi és bemutatja, hogyan, milyen eszközökkel dolgozik, segíteni is lehet neki. – Előző félévekben jött már pilóta bácsi, rendőrök rendőrautóval, amibe természetesen be lehetett ülni, most egy igazi mentőautót várnak mentősökkel. 


A hét témájával mind az 5 nap foglalkoznak a napok szerinti különböző kreatív módon. Versekben, mesékben, bábjátékban, kézműves foglalkozáson, tornázva, énekelve. És házi feladat is van, amolyan nem kötelező. A témával kapcsolatban a gyerekek vihetnek be otthonról hozott könyveket, játékot, rajzot, használati tárgyat, újságból kivágott képet, bármit. Mindegy mit, csak ő vigye. Amit a gyerekek megnézhetnek, megfoghatnak, megcsodálhatnak. Ebben a félévben az állatokról tanulnak. Hanna büszkén hozza sorra haza a Bilimbós alkotásokat, a gombszemű bocit, a farsangi kakasálarcot, a levelen mászkálni tudó katicát, a pamutsörényű oroszlánt. 

És talán ennél is büszkébben viszi be a minioviba a Gábor keze által festett állatokat, a kolibrit és a leveli békát.  

És ahogy a férjem egyre nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát a rajzolásba, persze hogy kedvet kaptam hozzá én is. Én, aki eddig pálcikaembereket rajzolt! De Gábor szerint a rajzolás tanulható, és ha elhiszed, hogy képes vagy festeni egy kacsát, akkor - elvileg - nem lehet elrontani.

Szabad szemmel is látható, hogy Hanna napról napra fejlődik. És ahogy egyre többet ad neki a Bilimbo és mi is, ő egyre többet ad vissza, ami nagyon jó érzés. Ma például egy verset tanultam. Én, tőle. 

Nemes Nagy Ágnes: Szorgalom     

Mi kopog?

Mi kopog?

- Harkály vagyok, kopogok.

Nem is tudom, mióta

Vár rám ez a diófa.

Mi ragyog?

Mi ragyog?

- Hát nem tudod, ki vagyok?

Béka vagyok, leveli,

Ki a fiát neveli.