2014. június 24., kedd

Utolsó hetek


Az utolsó hetek már csak a várakozásról szólnak, gondolnánk. 
Nálunk azért ez is másképp alakult...

A nyolcadik hónapig teljesen nyugodt voltam, hogy nagyjából minden megvan Oszkár fogadására, Hanna babakocsija és az autós hordozó is kifogástalan állapotban pihen a raktárban a többi régi babaholmival. Közelebbről megnézve már nem volt minden olyan tökéletes. A régi kiságy rácsai tele fognyomokkal, Hanna babaruhái között alig találtam olyat, amire rá lehet fogni, hogy uniszex, mert szinte mindegyiken van legalább egy masni, fodor, vagy szívecske. És eszünkbe jutott, hogy a nappaliban is szükség lesz egy többállású járókára, hiszen a nap nagy részét ott töltjük, hova fogjuk rakni Oszkárt? Tehát elkezdődött a „fészekrakás”, amit - gondoltam - tapasztalt szülőkként, most jól kihagyunk. Ettől függetlenül most nem volt az az érzésem, hogy minden felesleges dolgot azonnal be kell szereznünk, mint 4 évvel ezelőtt. Hanna örömmel segített a bababoltban kisruhákat válogatni, a nagyobb dolgokat pedig a netről is meg tudtuk rendelni házhozszállítással, így a cipekedést is megúsztuk. 
 

A kilencedik hónap elején küldtük nyomdába az utolsó lapszámot, amiben még aktívan részt vettem. Egyedül a címlapfotózásunk szervezése volt picit megterhelő, kismamaként fel-le lépcsőzni egy aquaparkban, ahol eleve nagy a páratartalom és iszonyat a meleg utcai ruhában, de egy cseppet sem bántam meg. Most már itthon a napernyő alatt olvasgatom az utolsó Évszakokat, és közben elégedetten mosolygok, mert nagyon szép lett. Ezúton is köszönöm a kolleginák sok-sok segítségét és azt is, hogy figyeltek rám.

És ha már szóba hoztam a munkát, nem tudok el nem dicsekedni, hogy én vagyok a világ legbüszkébb felesége. Nem csak azért, mert Gábor hónapokon át kezelte a nyafogásom, hanem azért is, mert részesei lehetünk Gábor sikereinek:


Hanna gyakran beül munka közben az apja ölébe, nézi ahogy a vonalakból egyszer csak tárgyak lesznek. Előveszi az óriás rajztáblát és Gábor mellett ő is tervez, tollakat. Vagy 3 eltépett zsírpapír fecniből pillangót ragaszt. Ilyenkor én vagyok a világ legbüszkébb anyukája is.


És azért is, mert a 4 éves Hannám szeptember óta töretlen lelkesedéssel járt heti kétszer az Óbudai Mozgásművészeti Iskola művészi tornájára.  És azért is én vagyok a legbüszkébb, mert a fiunk meghallgatta a kérésünket és Hanna bemutatóját türelmesen megvárta odabent. Az évadzáró nagyfellépésen Hannáék nyuszik voltak. Mikor felgördült a függöny, a színpad fénybe borult, megszólalt a zene és megláttam Őt a színpadon, nem csak a büszkeség öntött el, hanem a könny is elöntötte a szemem. Annyira ügyes volt, végtelenül büszkék vagyunk rá! És azért is, mert tátott szájjal nézte végig a 2 órás műsor további fellépőit, vele együtt mi is ámultunk a nagyokat látván, akik szintén ilyen picin kezdték, most táncművészeti fesztiválokon díjakat nyernek. Az előadásról készült hivatalos dvd felvételt csak pár hét múlva kapjuk meg, viszont a youtube-ról le tudtam tölteni egy-két régebbi felvételt, amik mindannyiunknak nagyon tetszettek:



A nagy pörgés, munka, oviba és táncra rohanás után egyszer csak minden lelassult. Gábor rosszalló tekintetét figyelmen kívül hagyva még megpucoltam az ablakokat (a tetőtérieket kivéve, mert iszonyat tériszonyom van), kimostam és kivasaltam a függönyöket. A hűtőre kirakott lista minden pontját kipipáltuk, elfogytak a teendők. Minden készen áll Oszkár fogadására. A kisszekrényben katonás rendben sorakoznak a babaillatúra mosott kisruhák. Hanna mérlegelve, hogy elég férfias darabokat válasszon, gondosan kirakta Oszkár kórházból hazajövős szettjét. A járóka a nappaliban felállítva, a kiságy megágyazva, a zenélő bari csendben várja a gazdiját. Nála már csak egy valaki várja Őt jobban: Hanna, aki minden reggel úgy jön be a hálónkba, hogy belekukkant a kiságyba, van-e ott valaki a barin kívül, végigsimítja kis kezével az ágy oldalát és ad rá egy puszit. Bevallom, nap közben én is be-benézek, igazgatok picit a pléden. Már csak pár nap, és reggel ott lesz Oszkár is... 



2014. június 17., kedd

A nagy döntések időszaka


Elég nagy a lakás két gyereknek? Melyik orvosnál szülünk? 
Melyik kórházban? És mi lesz a fiunk neve?

Ahogy a 16. héten megtudtuk, hogy fiunk lesz, Gáborral elhatároztuk, addig nem fekszünk le aludni, míg meg nem állapodunk a baba nevében. Mondanom sem kell, hajnali 3-kor még ott ültünk az ágyban, duzzogva, mindketten a saját magunk listáját hajtogattuk. Gábornak az erőteljesebb nevek tetszettek, mint a Gordon, vagy a Walter, amik határozottan markáns egyéniséget feltételeznek. Én meg folyamatosan ellenkeztem, oké hogy valakinek ez a neve felnőttként, de elképzelésem sincs, hogyan lehet így szólítani egy gyereket…



Aztán jött a következő kérdés. Sikerül-e majd átrendeznünk a gyerekszobát úgy, hogy mindketten elférjenek? Észben tartva, hogy Hanna (kimondva is sokkoló) két év és iskolába megy….  A szoba egyik falán végig ablakok, másik kettőn radiátorok és a fürdő ajtaja… be kellett látnunk,  sehogy sem tudjuk kivitelezni az elképzelt átrendezést, ahhoz a falak mozgatása kellene. Aztán jött a nagy elhatározás, amit nem csak a gyerekszoba miatt hoztunk meg: költözünk. 6 hónaposan. És habár az új ház csak 2 percre van a régi lakástól, a költözés mégis 2 hétig tartott. Gábor hangya mód vitte át az egész lakást, én dobozoltam, Hanna pedig a kipakolásnál jelentett nagy segítséget. Az új otthon tágas, van egy pici kertje, virágágyás, amit lehet gyomlálni és két gyerek is elfér a szobákban. És itt látszik, hogy ez már nem Budapest, reggel 6.00-kor kakaskukorékolásra ébredünk, nap közben csivitelnek a madarak, az autók zúgását csak elvétve hallani, akkora a csend. Kivétel, ha Hanna kint van a kertben, mert akkor iszonyat hangosan énekel mindenféle saját költeményt, már várjuk, melyik szomszéd lesz az első, aki becsenget.

Csak most tudatosult bennünk, hogy az orvosom Elekes Tibor, akihez évek óta ragaszkodom, aki világra segítette Hannát, már nem vállal szülés vezetést. Genetikusként, magzati szívultrahang specialistaként hozzá járunk terhesgondozásra, ő végzi a nagy genetikai ultrahangokat is, de vele már nem szülhetünk. Ajánlott egy szintén az RMC-ben praktizáló orvos kollégáját, aki „átvett” bennünket, hozzá járunk kisebb ultrahangokra, magzati szívhang hallgatásra, hogy jobban megismerjük egymást. Így most egyszerre két orvosom is van, ami megnyugtató. Az viszont nem, hogy a szülészorvosom két kórházban is dolgozik, így el kell döntetnünk, melyikben szeretnénk szülni.  A János Kórházban, ahol Hanna is világra jött, ami egy állami intézmény, amit már ismerünk minden előnyével és sok-sok hátrányával együtt. Vagy választhatjuk a Kútvölgyi Kórház szülészetét, ami meseszép, de fizetni kell érte…

És hogy mindezt tetézzem, a legfontosabb kérdés még hátra van: Hogy fogunk szülni? Hanna császárral született, mert farfekvéses volt. A fiunk pedig már a 20. héttől helyes pozícióba fészkelte be magát a hasamban. Ebben az esetben az orvosok legtöbbször a szülőkre bízzák a döntést. Első császár után lehet azt mondani, hogy akkor legyen a második is az. Én viszont határozottan nem akartam azt mondani. Gábor meg határozottan azt akarta mondani, mert félt engem, félt minket és a császár rövidebb és kevesebb komplikációval jár, mint egy szülés. A döntés meghozatalát nem segítették sem a rokonok, sem a barátok pozitív vagy rémtörténetei.

Aztán a fejünkben Elekes doktor úr tett rendet, akiben mindketten megbízunk. Azt mondta, hogy apaként megérti Gábort, hogy félt minket, ő is ezt tenné, az apukák feladata hogy aggódjanak. Orvosként pedig nagyra tartja, hogy én megpróbálnám a szülést, ha minden körülmény engedi. Arra kért, hogy maximálisan bízzunk meg a szülészorvosunkban, aki különös figyelemmel fogja kísérni a szülést és csak addig fog elengedni ameddig lehet, és nem tovább.




És hogy mit lehet tudni a fiunkról? Örökmozgó. Csak az apja kezétől nyugszik meg és Hanna puszijaitól. Az uh felvételen épp csücsörít, biztos gondolkodik valami roppant fontos dolgon. Napjában kétszer csuklik, amitől nagyon morcos lesz és folyamatosan rúgkapál. Imádja a magyaros ételeket, a kolbászt, a szalonnát, a csípőset. A kedvence a gomba, minden formában. Ha eszem, rögtön felébred. Ha meghallja a csokipapír csörgését, már extázisban van odabent. Este ő szabja meg, jobb vagy bal oldalamon aludjak, épp ahogy kényelmes neki. 
Persze Gáborral összevetettük a névlistánkat, egy visszatérő név mégis volt, ami mindkettőnk listáján megegyezett. Így lett a fiunk neve Oszkár.