2011 a Legek éve

Az elmúlt egy évet kicsit sem nevezhetnénk unalmasnak. Volt költözés, államvizsga, munka, pihenés, utazás, kórház – kétszer is. Sok sírás, még több nevetés. Közben Hanna megtette élete első lépéseit, és ma már megállás nélkül beszél.

2011 pár kiragadott pillanata

Legfárasztóbb – a költözés volt 3 ajtóval arrébb egy egyévessel

Legnagyobb elismerés – államvizsgán az egyedüli kiemelt ötösöm szintén egy egyévessel

Legkilátástalanabb – egy hét Hannával a SOTE I. sz. Gyermekklinika Csecsemőosztályán

Legdühösebb – mikor ugyanott a szemész nem akarta megvizsgálni Hannát, mondván nehogy elkapja az ő gyereke is a betegséget

Legnagyobb szenzáció – mikor Hanna a nappali közepén felállt és elindult felém a konyhába

Legrémisztőbb – kockáról kockára látni, hogyan szaltózik le a gyerek fejjel előre a kanapéról

Legmeghatottabb – mikor tortával a kezemben nem tudtam végigénekelni a Happy Birthday-t Gábornak

Legboldogabb – nyáron a Bükkben, kirándulás a Pilisben

Minden idők legijesztőbb legkiszolgáltatottabb és legrosszabb pillanata – mikor éjjel Gáborral egymásra néztünk a mentőben Törökországban, miközben Hanna magatehetetlenül zötykölődött az ölemben

Legnagyobb ajándék – mikor a kislányom először azt mondta altatáskor hogy szeretlek

Legviccesebb – sírtunk a nevetéstől, mikor ajándék helyett azt mondta hogy anyádék (legújabb oregánó helyett öreganyó)

Legmegdöbbentőbb – mikor kiderült, Hanna az összes meséjét kívülről tudja

Leghálásabbak – a bilimbos Ildi néninek vagyunk, amiért akkora szeretettel, odaadással foglalkozik a lányunkkal

Legcikisebb – a Rózsakert Bevásárlóközpont parkolójában Hanna az autósülésből kidobta a cumisüvegét, ami természetesen a mellettünk parkoló kocsi alá gurult, este belenézve a tükörbe vettem észre, hogy tiszta olaj az arcom és a nyakam

Legédesebb – mikor Hanna először énekelte el a kis karácsony, nagy karácsony mindkét versszakát

Legnagyobb bénázás –  a stúdióban időzítővel fotózni magunkat

Legnagyobb tanulság – nem tudok sütni

Legnagyobb hiba – hogy nem adom fel és mindig újra próbálkozom

Legváratlanabb –  az általam nagyra tartott fotográfus azt írta a blogon lévő képeimről, hogy gyönyörűek!

Kedvenc képeink 2011-ből

Nyár a kertben

Macskatalp

 Arra mehetett a Mikulás 

 Pillangókisasszony

Legjobb döntés – 9 hónappal ezelőtt a Hangyafarm elkezdése

Legtávolibb hely, ahonnan ránk nyitottak – Dél-Korea, Bolívia és Új-Zéland

Legfurább keresőszó, amivel ránk találtak – beülős úszógumi

Legtöbb negatív vélemény – az, hogy gyakrabban is írhatnék

65 000 leütés. 20 történet. Sok kép, valamennyivel több megnyitás. Jó érzés olvasgatni. De kézben tartani a legjobb. :)

Limitált példányszámú Saját Kiadás

Karácsonyi snitt

Van egy film, ami folyamatosan forog. Nincs szünet. Néha én rendezem, néha az élet. Persze mi vagyunk a főszereplők. Ki más.

Kívülről nézve rohanunk, dolgozunk, ki így, ki úgy. Reggelenként nagyüzem van. Gyártom a reggelit, csomagolom Gábor ebédjét. Közben Hanna hálózsákban ölbe kéredzkedik. Nem veszem fel, ő a nappaliba csoszog és szétpakolja az összes könyvét és játékát, amibe két perc múlva mezítláb belelépek. Felülről nézve a lakás tényleg olyan, mint egy hangyaboly. Gyors reggeli, fogmosás, minimál smink, az egész család a fürdőben – még Szofi is. Miközben Gábor a cipőjét húzza, Hanna végigmenekül az összes szobán - jobb esetben hálózsák nélkül -, én meg utána, hogy elkapjam, mert öltözni kell, el fogunk késni. Gábor elköszön, Hanna kismajom módján a lábába csimpaszkodik, dupla adag puszit követel. Indul a nap.

Következő kép. Hanna hátul pislákol az autóban, én meg vezetek. Reggel van, lassú az agyam. Valami karácsonyi szám szól a rádióból. Az ajándéklista a fejemben, a karácsonyi menü megtervezve, a kinti dekorációt még pótoljuk, a tavalyi fa jó lesz, majd valahogy behúzzuk a nappaliba. A csomagolópapírt el ne felejtsem. Már fogalmam sincs hova dugtuk el Hanna ajándékát. Egy része a gardrób mélyén lehet, a másik a csomagtartóban. És még a bejgli receptjét sem kértem el.

Következő kép. Áthajtunk a síneken, Hanna csihuhuzik. A temető mellett suhanunk, amikor megpillantok egy bácsit. Hosszú fekete kabát, sötét kalap. A kapu felé ballag, kezében egy fehér rózsa. Pedig nincs temetés…. Csak egy pillanat volt.

Következő kép. Potyognak a könnyeim. Nem tudok megálljt parancsolni. A pirosnál Hanna szeme kérdőre von. Ahogy belenézek, minden letisztul és egyértelművé válik. Hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere. Mert van egy tündéri kislányom. A férjem a legjobb barátom és a példaképem. Itt-ott akad egy-egy barát is. A szüleim csodálatosak. És milyen sokkal tartozom nekik. A szeretteimnek. Hogy vannak. Már nem érdekel a bejgli recept, sem az ajándék. És az sem, hogy a sarkon álló virágárus néni bebámul az autóba. A rádióból még mindig ugyanaz a dal szól. Nem tudok tovább ellenkezni, az érzés teljesen átjár. Karácsony. Ünnep. Család. A film most is forog tovább. A megszokottnál kicsit lassabban. A lényeg úgyis a 

happy end… 

A hétpecsétes titok

Legalább két hete ment a pusmogás a minioviban a karácsonyi ünnepséggel és a titkos meglepetéssel kapcsolatban. Zárták az ajtókat, nehogy valamelyik szülő egy óvatlan pillanatban meglásson valamit, mindenki lázasan készült. Hannából persze egy szót sem tudtam kihúzni, mit csinálnak napok óta, miért gyöngyház fényű a keze. Titoktartást fogadott az összes gyerek, velük együtt a mienk is. 

Linzert sütöttünk az első karácsonyi ünnepségre. Volt ének, hegedű, csendjáték, pogácsa és sok gyerek. És persze Ildi óvónéni és Eszti. És végre hosszú várakozás után fény derült a meglepetésre is, amit mi kaptunk, szülők, a gyerekektől. Hanna a csomagot átadta, majd pár másodperc késéssel hozzátette, hogy Boldog karácsonyt! 

A hógömb és az aranyhajú angyalka - ami amúgy egy kiscsengő - legalább két hétig készült, Hanna saját keze által - persze némi segítséggel - amiről még video felvételt is kaptunk. A Bilimbo részéről teli találat. Azt hiszem örök karácsonyi kellékek maradnak.  

A kis csomag mellé kaptunk egy levelet is, a lányunkról. Szívmelengető, talán mert minden sora igaz. Leírhatatlanul büszkék vagyunk rá!
(Nagyobb méretért katt a képre.)

Hanna – Magyar szótár és nyelvtan II.kötet

Haladó szintre akkor léphetett, mikor első nap hazajött a minioviból és azt mondta: Mit csináltáál? Aaad visszaaa!  És egyszer csak azt vettük észre, hogy egész nap be nem áll a szája. Egymás mellé pakolta a szavakat, először azokat, amiket eddig is használt, majd jöttek az új kifejezések. Kedvenc szavai a botrány, a radiátor és a nem.

A szókincse folyamatosan bővül, követhetetlen. Néhány érdekesség:

bibázni – bepatentolni (a retikült)

dúza – medúza

gabi – galamb

gaboly – bagoly

gebelye – gereblye

gogolya- gomolya

hidadó – híradó

kakucs – papucs

keü, keüke – kenguru

minnyá – mindjárt

monyózni - megnyomni

pafi – parizer

papajaj – papagáj

siku – siklóernyő

tepcsi – tepsi

Minden általunk feltett kérdésre a válasza rövid hatásszünet után „Nem!”. És egyre többet kérdez.

Mi ez? Mi az?

Ki van ott?

Mit eszel? – még akkor is, ha nem eszel semmit.

Mit csinálsz?

Megnézhetem?

Kérsz ilyet?

Kiönthetem?

Változatos köszönési formákat használ:

Jó napot! (kézrázáskor), Viszlát! (boltból elköszönve), Szívesen!, Kérek szépen! (ha nagyon akar valamit), Köszönöm!, Kérek még!, Ennyi! (mikor befejezte a vacsorát)

Első szóösszetételek

Szeretem. Apát.

Apa. Haza.

Apa. Cipőjét. Felvesz.

Ittam. Egy kortyot.

Leves. Bele. Pociba.

Mannain. (Mandarin) Megeszem.

Otthagytam. Megkeresem.

Szofi vakózik. (vakarózik) Majd hozzá teszi: Anya is. (Nevet)

Iszok. Koszos vizet. (fürdés közben) 

Mekkora torony, Apa!! (legózáskor)

A ragozás és a többes szám is egyre jobban megy.

Anyáé, Apának, Ildihez, Rudit

Sziasztok!

Mindent kommentál: futok, sétálok, leveszem, összetéptem, leesett, felveszem, felállok, táncolok, kiöntöm, alszok, felkeltem, elbújtam, labdázok, elkapom, azt hiszem, sejtettem. Szerinte nem cicakaka van a nózijában, hanem azt úgy hívják, hogy nyuszi.

Csak most derült ki, hogy kívülről tudja a kedvenc meséit, mondókáit, és az általunk ismert összes karácsonyi éneket. Egy sorral mindig előrébb jár, mint én. Egyik éjjel felkelt és legalább egy órán át csipogott. „Iszok vizet, friss ropogós, anya csinálta, jajdejóó!” Majd számolt: „Kettő, nyolc, kilenc. Szeretem a nyolcat.” Majd másfél perces halandzsázás után megszólal: „Mondtam. Jó dolgokat.”

Ma álltam a konyhában - mivel mostanában Hanna 5 körül ébred, mi mást csináltam volna, kávét főztem-, ő a lábamnál hason fekve piszkálja a papucsom. Kérdezem mit csinálsz? Válasz: Gondolkozok. Egyre többet emlegeti a karácsonyt. Nem bírtuk abbahagyni a nevetést, mikor azt mondta az ajándékra hogy anyádék. 

Peter Pan és a cipősdoboz

Mikuláscsomag, karácsonyi dekoráció, adventi koszorú, díszkivilágítás. Kilométeres ajándéklistával a kezükben tolonganak az áruházakban az emberek, közben szól a mennyből az angyal. Karácsony van, volt, és lesz. Pedig egyre többen tudják, milyen az, amikor nincs.

Nincs Mikulás csomag, nincs karácsonyi ajándék. Nem, nekem fogalmam sincs, milyen lehet az. A karácsonyfánk mindig a plafonig ért, gyönyörűen fel volt díszítve, a bejgli illata körbejárta a lakást, csengőszó jelezte, ha megérkezett a Jézuska, rohantunk le az emeletről és minden évben elájultam az ajándékok láttán. Késő estig társasozott az egész család, talán ezt szerettem az egészben a legjobban. Én ilyennek láttam a karácsonyt. De vajon hány gyerek nélkülöz ilyenkor is?!

Tavaly karácsonykor Hanna még csak egyéves volt, a rokonság elárasztott minket legalább 30 darab ajándékkal. Utólag beláttuk, a fele teljesen szükségtelen volt, Hanna egész este egy ficaknyi csomagolópapírral játszott. Azóta is érintetlenül áll a szobájában a méregdrága fa járássegítő talicska, amin harkályok kopognának, ha tolná valaki.

Aztán jött a január, a betegség. Az I. sz. Gyermekklinika csecsemőosztályán Hannán kívül feküdt még  sok gyerek, szülővel. És egy, szülő nélkül. A kisfiú úgy nézett ki, mint Peter Pan a meséből. Hófehér bőr, bozontos szőke haj. 14 hónapos volt, mégsem tudott felállni, csak feküdt, és néha-néha ránk nézett a nagy barna szeméivel. Láttuk az értelmet a tekintetében. Hanna rögtön kinézte magának, integetett és magyarázott neki. A kisfiú nem reagált, csak feküdt, vékony volt és gyenge. Nem volt egy játéka sem, sem meleg ruhája. Naponta egyszer meglátogatta az apja fél órára, akit mindenki elítélt, mert koszos volt – a munkától - és amúgy is minek ilyen embernek gyerek, el kéne Tőle venni - gondolták. De míg apa dolgozik, anya a többi testvérrel otthon van. A nővérek panaszkodtak, hogy ez a gyerek még a kanalat sem ismeri, mit ehetett eddig… És tény, egy hét alatt a kislegény erőre kapott és önállóan felállt a rácsos kiságyban. Gáborra mosolygott a legtöbbet, a nőktől többnyire félt. És mikor meglátta az apját, azt a boldogságot soha nem felejtem el, ahogy őt sem.  

Éjjel hozzánk is jött a Mikulás, csendben belopódzott a gyerekszobába és az ablakba rejtette kis csomagját. Hozott rumbatököt, minidobot és egy furulyát. Hanna minden darabnak nagyon örült. Reggel 7-től zenebonált, vagy „Mukulás bácsit” kereste. Én is. Azt, aki a lábtörlőnkre rakott egy mini Mikulást, ezúton is köszönjük neki! 

Gondolatban már a karácsonyt tervezzük, az ajándékok számát próbáljuk kordában tartani, persze egy-kettő kerül majd a fa alá. Szaloncukrot kötözünk, Hanna délután elénekli a kis karácsonyt, nagy karácsonyt. Előkerül egy kis cipősdoboz, amit megtöltünk zsírkrétával, gyurmával, játékokkal. Mennyi szeretet fér egy ekkora dobozba? Nem tudom. De a címzett biztos, hogy egy 
2 év körüli kisfiú lesz.

http://ciposdoboz.hu/

http://www.szeretet.ehseg.hu/

http://www.sos.hu/Pages/default.aspx

Diókatica, gyurmahernyó és a többiek

Diókatica, mentalevelet rágcsáló szegfűszeg illatú gyurmahernyó, festett pillangó, virágnyomda, kézzel festett levél. Egyre csak sorakoznak a komód tetején a minioviból hazahozott műalkotások. Azt gondoltuk, Hanna még ehhez kicsi, és egyelőre bőven elég, ha itthon zsírkrétával éli ki a kreativitását. Aztán mégiscsak előkerült a vízfesték és az ecset. 

Gáborral naivan azt hittük, a kipakolásnál és beöltözésnél meg is áll majd a dolog és Hannát egyáltalán nem fogja érdekelni a festés további menete. Tévedtünk. Persze egy lassan kétévessel festeni igazán kétemberes feladat. Beöltöztünk festő ruhába, Gábor keverte ki a színeket - ki más - és adta Hanna kezébe az ecsetet, én meg asszisztáltam körülöttük. Hanna láthatóan élvezte a maszatolást. Minden ecsetvonás után kézzel is meg kellett tapogatnia a színeket. Fél óra után egyméteres vonzáskörzetében minden festékes lett, de megérte.

   

Azóta előkerültek az ősszel gyűjtött, lexikonban préselt falevelek. Nyomdázunk, festünk, ragasztunk. Gáborral most éljük a második gyerekkorunkat és baromira élvezzük! Azért remélem közben Hannára is ragad valami.

A Bilimbo-s alkotásokat elnézve, ha Hannát nem is tereljük képzőművész pálya felé, azért érik a minikiállítás. Egy-két vendégművésszel. 

A lányom Pradában jár!

A tojáshéj még a fenekén, de már határozott elképzelése van arról, melyik cipőjét adjam rá. Tegnap fél karjára sikerült ráhúznia a bolerómat, ami úgy állt rajta, mint egy térdig érő ballonkabát. Tudom, nem a ruha teszi az embert.  De tény, hogy a vásárlás boldoggá tesz. Legalábbis engem biztos. :) 

Gyerekruhából soha nem elég. És ezt csak az tudja igazán, akinek van gyereke. Egyrészről egyik napról a másikra képes kinőni hosszban egy nadrágot. Másrészről napi szinten legalább két teljes öltözék ruhát elhasznál. Mióta minioviba jár ez a mennyiség a duplájára nőtt, mert kell kinti ruha, benti ruha, hazajövős ruha, csere ruha. És mióta egyedül próbál enni, a csereruha duplája is kevés. Még mindig nem jöttem rá, hogy hogy folyhatott a leves a benti cipőjébe…

Persze nem csak a mennyiség a fontos, hanem a minőség is és akkor még nem említettem az árakat. Az sem világos, hogy hogy kerülhet ugyanannyiba ugyanaz a pulóver egy 10 éves gyerekre, mint ami az egyévesre. Mint minden szülő a kezdetek kezdetén mindenből újat vettünk Hannának, aztán egy kis idő múlva feltűnt, hogy egyre többször szembe jön velünk a pólója, csak egy másik gyereken. Aztán véletlen betévedtem egy kifejezetten gyerekekre specializálódott használtruháshoz, onnantól számítom a függőségemet. 

A közelünkben feltérképeztem az összes ehhez hasonló boltot - a nagy és büdös turkálókba be nem tenném a lábam - és egyik pillanatról a másikra törzsvásárló lettem. Mert igazi gyöngyszemeket lehet itt találni. Csupa márkás, egyszer felvett, vagy teljesen új darabok, a Mexx-től kezdve a Gap-en át az Agatha Ruiz de la Prada-ig. És az sem mellékes, hogy a bolti ár töredékébe kerülnek. Persze az új alsóruházatra és új cipőre továbbra is esküszöm, de a farmer kisruháknak, virágos kötött kardigánoknak, csinos blúzoknak, és kabátkáknak nem tudok ellenállni. Gábor szerint megrögzött vásárlásmániában szenvedek, amiről csak gyógyszeres kezelés hatására tudnék lejönni. Mert már nyár végén indiánszökkenéssel vittem haza a teljesen új síoverált és a pihe-puha polár pulcsikat Hannának. És igen, én vagyok az, aki meglát egy „akció” feliratot, és végem. Nekem abból a ruhából rögtön három kell. Pedig gyakran becsapós és először az árcédulát kéne megnéznem, hogy valóban megéri-e.  

A használtruhás boltok után magasabb fokra léptünk, jöttek a gyerekruhás webshopok, ahol centire pontosan minden darab le van mérve, szigorú minőségi kategóriák alapján vannak besorolva, a tévedés kockázata egyenlő a nullával. Kedvemre foglalhatom a ruhákat akár több hétig is, gyűjtögethetek, aztán várom a futárt a kis csomaggal.

Mégis mindközül a kedvencem a gyerekruha börzék. A kerületben szinte minden hónapban tartanak vásárt a közeli művházban. Az anyukák kipakolják a standra a kinőtt darabokat és mehet az alkudozás. Kora reggel igazi zsibvásár hangulat, tömeg. Mint tapasztalt és jó szimattal rendelkező vásárló, már messziről kiszúrom, kinek van a legjobb minőségű áruja és le is csapok rá. A hétvégén kiderült, gyerekkel menni ilyen rendezvényre, egyenlő a halálos ítélettel. Mert csak most tűnt fel – és nem csak nekem-, hogy itt a ruhákon kívül játékok is kaphatók. Így mentettük meg a rénszarvast, Rudolfot is - egy télikabáton, egy kardigánon, és egy bélelt nadrágon túl, mind tündéri virágos-, akin a volt gazdája kemény 200 forintért adott túl. A szőke 8 évesforma kislány igazi profinak tűnt, vele alkudozni sem mertem, szemmel láthatólag örült az aprónak. Hanna meg repdesett a boldogságtól, hogy megkaparinthatta a kidobó sorban lévő állatot. Én meg a gyönyörű ruhákat. Végül így vagy úgy, de mindenki jól jár.  

Kedvenceink a neten:

www.next-trend.hu

www.csiniruha.hu

www.gyerekbutik.hu

www.babarruha.hu

Korszakok jönnek, mennek

Hétfő reggel volt, a megszokottnál jóval korábban.  Ültünk az autóban. Most az egyszer szerettem volna, ha megállít a sorompó, vagy legalább a piros lámpa. Csak hogy húzzuk az időt. Csak egy kicsit legyünk még együtt. Ketten. Így is 3 perc alatt odaértünk.  A láthatatlan feszültség egyre csak nőtt. Talán mert lezárult egy korszak. Szép volt, jó volt, de vége van.  

Első nap

Ahogy átléptük a Bilimbo küszöbét, Hanna heves ellenállásba kezdett és azonnali hatállyal ki akart menni. Egyszerűen csak megérezte a bennem lévő feszültséget. Pedig a nyári látogatások alkalmával ő volt az, aki nem akart hazamenni, most meg egyfolytában mutogatott az ajtóra, hogy „kijössz, kijössz”.  A szívem szakadt meg, holott tudtam, jó helyen vagyunk. Bilimbo manó még mindig ugyanolyan barátságosan mosolyog az előtérben, a gyerekek szekrényein egy-egy kézzel festett ovis jel, a plafonról repülők és bolygók lógnak, a sarokban egy fa, ágai olyan élethűek, hogy magam sem tudom, hol ér véget a mese és hol kezdődik a valóság.  Ahogy megnyugodtam, Hanna is lecsillapodott, egész délelőtt együtt játszottunk, ismerkedtünk a csoportszobában. Persze ő csak velem foglalkozott, azért szemmel tartotta a két óvó nénit és a gyerekeket. Jó volt látni, hogy az udvaron fél órára teljesen megfeledkezett rólam. De így is aggódtam, Hanna az egyik legkisebb a csoportban, ő még nem tud egyedül enni, inni, mint a többiek.

Második nap

Reggel megkaptuk Hanna kisszekrényét, bepakoltunk és már rohant is be a csoportszobába „Gyerekek!” felkiáltással.  Néztem ahogy játszik az óvó nénikkel. Tegnap még nem kommunikált velük, most meg hirtelen felbátorodott. Hanna száz kérdést tett fel, „Mi ez? Mi az?” és ők az ezrediket is megválaszolták. Majd 10 perc után éreztem, teljesen felesleges a jelenlétem, így elköszöntem tőle és kimentem a szobából. Könnycsepp sehol. Láttam, ahogy tízórai előtt ő is sorakozik kezet mosni, ő is a kis asztalnál evett, mint a többiek. Ő is beállt és fogta a vonatos kötelet, így indultak ki az udvarra játszani, miközben Ildi néni énekelte a vonatos dalt. Mindent játékként fogott fel és tetszett neki.

Harmadik nap

Reggel, két cipőhúzás között Hanna beütötte a fejét az előszobaszekrény élébe, de a homlokán lévő óriási pukli sem tántorította el, hogy elinduljunk. A Bilimbóba érve szinte le se tudtam öltöztetni, úgy rohant be a többiekhez játszani. Én már az ajtóban el voltam felejtve. Furcsa volt a bevásárlás, hogy nem kellett ezerrel kapkodnom és mindent nyugodtan végignézhetek.  Furcsa volt itthon, hogy a szatyorból senki nem pakol ki helyettem, és hogy a vizes ruhákat most nem adogatja senki teregetés közben. Egyszerűen idegesített a csend. Persze minden gondolatom körülötte forgott. Biztos sír utánam és haza akar jönni. Dehogy akart! A kiskertben árvácskákat ültettek és ő is segített. Aztán láttam azt is – pedig hogy szabadkoztam, hogy én nem fogom meglesni, de mit csináljak, egyszerűen túl hamar értem oda-, hogy Ildi néni egyméteres vonzáskörzetében játszik, többször felkéredzkedik az ölébe és puszit is kap. Egyszerre minden világos lett: Hanna beilleszkedett. Hannát szeretik.

Egy héttel később...

Persze a 3 nap után 2 nap otthon következett, mert folyt az orra és köhögött. Erre számítottunk. Tartottam, hogy a kimaradt hosszú hétvége újabb ellenállást szül, de nem így lett. Ahogy meglátta Ildi nénit, két karját kitárva szaladt hozzá. Délben a kanapén várakoztam, hogy befejezzék az ebédet. Eltelt legalább 20 perc. Gyanús lett a csend. Majd az óvó néni szólt, hogy nyugodtan kukkancsak be az étkezőbe. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. A lányunk egyedül ült az egész ebédlőben és szorgosan kanalazta a főzeléket. Minden segítség nélkül. Mi mást mondhatnék, végtelenül büszke vagyok rá! 

Reggelente Hanna sürget, induljunk. Az út piros lámpa nélkül is hosszú, legalább 3 perc. Rájöttem, meg kell tanulnunk elengedni őt és tudnunk kell megbízni benne. Az éremnek legalább két oldala van. Egyrészről tényleg lezárult egy korszak, ami visszahozhatatlan. Viszont most kezdődik egy egészen új, egy sokkal izgalmasabb! 

Emléktöredék

Van egy hely, ami gyakran eszembe jut. Mindig visszahúz oda valami. Talán az emlékek. Legalább 18 nyarat töltöttem itt és bár nem ide születtem, mégis valami megmagyarázhatatlan kötelék köt össze vele.

A családi mendemonda szerint az üknagyanyám nem csak a szobalánya volt Herman Ottónak, és ezzel a láthatatlan gyökereket is tisztáztuk. A falunak kristálytiszta a levegője, a boltban a nevemen szólítanak. A Miskolc és Bükkszentkereszt közti összes kanyart ismerem. Csak itt láttam az általunk elnevezett „szünidő virágot”, ami a falu határában a vakáció első napján bontja lila szirmait, majd az utolsó napon hirtelen az összeset ledobja.  

A lábamban van a kis házhoz felvezető 38 lépcső. Emlékszem, a szemközti domboldalon hányszor megkergettek a tehenek, nem mertem lemászni a fáról. Esténként az éjjeli viola illata körbelengi a verandát. Itt a csillagok akkorák, hogy most is úgy érzem, ha nagyobbat ugrok, elérem. A házban a cserépkályha édeskés illatát rég beitták a falak. A fiókok tele emlékkel, egyik mélyén elfelejtett barátnők megsárgult levelei.

Mindent meg szeretnék mutatni Hannának. Hogy milyen ízű a Lófő-tisztáson szedett szamóca, vagy hogy milyen a Fennsíkon szarvasbőgést hallgatni. Aztán előtörnek az emlékek. 8 évesen a verandán határoztam el, hogy fotós leszek, és az összes virágot lefotózom. Tizenévesen hajnalonként kiszöktem az ablakon, hogy a reggeli párát lencsevégre kapjam a völgyben, majd visszabújtam az ágyba. Persze a cipőm mindig lebuktatott.

Régi játékok, mesekönyvek a polcon. Most már Hanna futkos a teraszon és bújócskázik a ház mögötti titkos átjáróban. Kémleli a bogarakat, észrevesz egy pillangót. Lesi a mókust, mikor jön a dióért. Lovakat simogat, nem fél. Szénaboglyán ül, a réten versenyt fut a széllel. A szüleim már nem engem terelgetnek, hanem őt.

  

Este szalonnát sütünk, Hannát hamar elnyomja az álom. Itt mindennek más íze van. Sokkal jobb. Gáborral éjfélig a csillagokat nézzük és vitázunk, vajon hol van az Orion öv.

Másnak Bükkszentkereszt Gyuri bácsi a füves ember, a gyógyító erővel bíró Boldogasszony köve, vagy a gomba fesztivál. Nekem a gyerekkorom. Ízek, illatok, élmények. A kisboltos Mari, Kenyér a söntés, a Halász lovastanya, a Lófő, a Kis-Dél, a Borostyán, Háromkő, és a családom. Emlékek.

Elmúlt a nyár. Gondolatban számot vetek. Azért voltak szép napok. Emléktöredékek. Bükkszentkereszt most is visszahúz. 

Álomnyaralásból rémálom

Szikrázó napsütés, lágy szellő, langyos tenger, hűsítő koktélok, 5 csillag, kilométeres svédasztal. Homokvárat építünk, majd a naplementében Hanna kézenfogva sétál Gáborral a parton, a langyos tenger elmossa a lábnyomukat. Valahogy így képzeltem el az álomnyaralást. Aztán mégis valami egészen más lett belőle…

 Keddtől csütörtökig

A medence partján a napernyő alatt szürcsölöm a Martinim, fél szemem Hannán és Gáboron, akik a vízben lubickolnak. Gábor magasra emeli, Hanna felkacag. Minden olyan tökéletesen giccses, mindenki boldog. Mert megérdemeljük. Már az első nap azon gondolkodunk, hogyan hosszabbíthatnánk meg ezt az egy hetet. Mert az aztán egy szempillantás alatt elröppen, mint egy veréb. A szálloda parkja amúgy tele van verebekkel és varjakkal, ami Hanna szerint bebebe és jarjúú. Folyamatosan őket figyeli, mutogat. Este a balkonon borozgatunk, Hanna a tenger morajlására alszik el. Tökéletes három nap. Aztán hajnali 1-kor minden véget ér.

Péntektől szombatig

Hanna felriad és hány. Gábor azonnal hívja a recepciót orvosért. Felküldenek a szobánkba egy ápolónőt, aki a szerelését minden bizonnyal egy szexshopban vehette: fehér forrónadrág, köldökig érő dekoltázs, magas sarkú, 2 kiló vakolat, 20 év. Azért szerencse, hogy hozott magával egy higanyos lázmérőt. Hanna még mindig hány, a személyzeti főnök hívja az orvost. 

2 óra. Lent vagyunk a hotel rendelőjében. Az orvos a tolmácson keresztül – akinek a személyére helyhiány miatt most nem térnék ki – javasolja, hogy vegyünk vért Hannától, mert csak annak függvényében tud gyógyszert adni. Először ellenkezünk, mert ez a nő nem fog a gyerekemhez nyúlni, nemhogy vért venni tőle. Aztán, mivel nincs más választás, rábólintunk. Hanna ordít, a némber a második vénáját teszi tönkre, vér még egy csepp sem jön. 15 perc kínzás. További negyed óra várakozás. Hanna még mindig hány. Egyre szürkébb és gyengébb. Mi egyre idegesebbek. Az orvos 3 percig beszél a tolmáccsal, aki felénk fordul és mond egy mondatot: baj van a gyerekkel, kórházba kéne menni. 

Az orvos telefonon egyeztet, három kórház sem fogadja Hannát. Újabb kínzás, Hanna infúziót kap és már hívják a mentőt, mert az olcsóbb mint a taxi. Szerintük. Az egy órás procedúráért 400 €-t fizettünk. A mentő amúgy csak tízszer volt drágább a taxinál. Biztosítás ide vagy oda – merthogy a legdrágábbat kötöttük, de a rendelő váltig állította, hogy náluk csak kápéban lehet fizetni, majd utólag fizet nekünk a biztosító. Akkor is éreztük, nagyon sántít a dolog, de mikor az ember gyerekéből percről percre megy ki az élet, minden kincsed odaadnád. A mentő ezerrel teper, fogalmunk sincs, hogy hova. Hanna mint egy rongybaba rázkódik a karomban, Gábor szemében ott a félelem, érzem a rohadt nagy kiszolgáltatottságot. Próbálom felébreszteni Hannát, hogy inkább legyen nyitva a szeme, most ne aludjon. A kis teste jéghideg és nyirkos. 

Beérünk a kórházba, az orvos tapasztalt, barátságos arcú. Senki nem beszél angolul sem németül itt sem, kapunk tolmácsot, aki a világ legaranyosabb nénije. A nővérek sürögnek-forognak Hanna körül, csóválják a fejüket, mert be sincs kötve az infúzió rendesen – amiért mellesleg egy halom pénzt fizettünk. Újabb szúrás, injekció, széles spektrumú antibiotikum intravénásan, újabb tasak infúzió, Hanna kezén óriás kötés. Aztán egyszer csak minden elcsendesedik és alszunk. Érzem, hogy jó helyen vagyunk. Együtt. Félálomban még hallom valahol a távolban egy müezzin énekét.

Másnap reggelre a tengerre néző szobát felváltja a csodás kilátás, szemben egy minaret, mellette újépítésű társasházak, udvarán vadtartásban kapirgálnak a tyúkok, a garázsban tehenek hűsölnek. Az ultra all inclusive ellátás helyett kórház inclusive-ot kapunk. Az infúzió folyamatosan csepeg, egyik tasakot váltja a másik. Hanna jobban van, kis pír is látszik már az arcán. Tasakváltáskor egy ápolónő megszán, és kapunk 5 percet, hogy sétáljunk a folyosón. Szuper nyaralás. Egy felfújt gumikesztyűt ad Hannának a nővérke, a takarító néni rajzol rá szemet. Igazi Dino klub. A magánkórház személyzete tényleg szuper. A tolmács néni nyugtat, még egy éjszaka és mehetünk vissza a hotelbe. De bárcsak haza mehetnénk. Kint 40 fok, bent 30. Persze nem hoztunk magunknak váltóruhát. Kb. mint egy menekülttáborban két illegális határátlépő. Csapatépítő tréning. Hanna még egy vénája szétmegy. Két nővér keresi a kis testén, hova szúrhatnak még egy újat. Kezdem magam nem tartani, Gábor szeme párás. Végem...

Szombattól hétfőig

Átértékelődnek a dolgok. Milyen rövid egy hét, és milyen kegyetlenül hosszú tud lenni két nap. Újra a hotelben. Hanna látszólag jól van. Délután varjút nézünk a parkban, és hiába mutogat a tengerre hogy „fürcsi” és „hajó” és „húzza”. A balkonról kémleljük a vizet. Borzasztó látvány, mikor kint szikrázó napsütés, a pálmafák alatt napoznak az emberek, a medencében ugrálnak, mi meg a luxusbörtönben a szálloda foglyai vagyunk. Gábor panaszt tett a vezetőségnél a hotel orvosa, a kedves ápolónő és a tolmács nem túl korrekt eljárása miatt. Visszakapjuk a rosszul bekötött infúzió árát és utolsó nap beköltöztetnek minket az elnöki lakosztályba. Fájdalomdíjként. Bónuszban utolsó éjszaka Gábor is kórházba kerül. 

Utolsó nap kimegyünk a partra, Hanna hagy tapicsoljon a homokban. És most életemben először azt érzem, le kell tennem a fényképezőgépet. Most nem az a fontos, hogy elkészüljenek a fejemben megszülett fotók, ahogy Hanna először fürdik a tengerben, vagy ahogy a víz elmossa a pici lábnyomát a homokban. Most nem az a fontos, hogy megragadjam és megőrizzem a pillanatot, hanem hogy megéljem. Velük együtt.