Hallani, ahogy a sárguló faleveleket
felkapja a szél. Hanna tobozokat gyűjt a kis fenyves mélyén. Az erdő ezer
színben pompázik még utoljára, aztán szép csendesen elmúlik minden. Hogy valami
egészen új dolog kezdődjön…
A nyár
valóban észrevétlenül elrepült. Gyorsan történt minden. Több szempontból is új
korszak kezdődött. Hanna egész napos bölcsis lett, én pedig - ha külsősként is -,
de visszatértem a munkába. Újra a reggeli rutin, minden a megszokott időben
történik. Gyors reggeli, tükör, a kávé gőzölög, rohanok. Na, ez most egészen
máshogy néz ki. Öltöztetek, kakaóztatok, újra öltöztetek, noszogatok,
reggeliztetek. Míg az apja Hanna cipőjét húzza, addig csak az enyém a fürdő. A
liftben jobb kezemben a forró kávé, ballal villám sebességgel ellenőrzöm Hanna
egyszarvúját és az összes további kellékét, amivel a Bilimbóba megy, hogy most
kivételesen ne kelljen félúton visszafordulnunk. Közben fejben már egy egészen
más helyszínen vagyok.
Új
kihívások. Lavírozunk az egyensúlyt keresve, a mérleg nyelve mégis kileng. A
lelkiismerettel számolni kell. Mert címlapszervezés közben csak
kétszer gondoltam rá, hogy most vajon mit csinál, kire mosolyog. Aztán az is
előfordult, ha Gábor nem szól rám, hogy indulnom kell a gyerekért, akkor
csúnyán elkésem. Pedig tudom mennyire vár. Annyira, hogy az apjával fél órákat ücsörgünk
délutánonként a miniovi díványán, mert Hanna addig uzsonnázik, amíg van elemózsia a
tányérban. Nem az övében. Hanem abban a nagyban, amiből szednek az összes többi
gyereknek. Szerencsére a kisasszony zökkenőmentesen vette az akadályokat és boldogan
ment egész nyáron a királylányos, mesés, boszorkás, zenés és még hosszasan
sorolhatnánk milyen táborba.
Persze
a nyár folyamán próbáltunk becsempészni kisebb megszakításokkal rövidebb és még
rövidebb szusszanásokat a Bükkben. Amit Hanna annyira élvezett, hogy rá is
húzott még pár napot nélkülünk, a szüleimmel. Életében először. Minket már a Bükkszentkereszt
táblát elhagyva kínzott a hiány. Míg ő reggel 8-tól űzte a ház körül a
bogarakat, verset tanult és futkározva énekelt a réten, mi majd megvesztünk. Nincs
igazság. Az élet kegyetlen.
És még
kegyetlenebb. Mert mikor máskor lesz beteg a gyerek, aki január óta egy náthát
nem kapott el? Lapzárta hetében. Láz 39.5, a vírusra nincs gyógyszer. A hisztis
lábadozó irányította az itthon minden kívánságát leső Nagymamát és
természetesen az apját.
A
reggelek két hónap elteltével sem gördülékenyebbek, én mégis szeretem. Bár a pelenka lekerült a kishölgyről, szerinte a
nagylányság igazi mércéje, vajon beletalál-e a gabonapelyhes kanállal a szájába
csukott szemmel. És ha nap közben óriási is a hiány, este mindent bepótolunk. Mese olvasáskor lekuporodok az ágya mellé a földre. Ő az
ölemben, szemben velem, simogat puha kis ujjaival, majd belém fúrja magát, feje
a vállamon. Minden szépen lassan lecsendesedik és ő újra csak az enyém. Az
ágyba bújva megkérdezi, hogy ugye én vagyok az ő anyukája. Mondom hogy igen. Még
utoljára sorra veszi, hogy a nyár után jön az ősz. Ősszel jön a hideg. Télen
esik a hó, a gyerekek korcsolyáznak. És a Jézuska hozza a Karácsonyt... Örök
körforgás.