Hanna és a Bilimbo

Két éve kezdődött ez a korszak és most lezárul. Hanna kijárta a Bilimbo-t, szeptembertől nagyóvodás lesz. Leírhatatlan, ez idő alatt mennyi mindent tanult, fejlődött, okosodott. És most picit bajban is vagyunk... A beszoktatásról annyi szó esik, ami könnyek nélkül ment. A kiszoktatásról miért nem beszél senki?

Könny szökött a szemembe, mikor visszaolvastam a blogon az első Bilimbo-s napokról szóló bejegyzést, előtörtek az emlékek, mikor Hanna még beszélni sem tudott... Aggódtunk, fog-e tudni egyedül enni, inni és hogy figyelnek-e majd rá, mikor az udvarra mennek fel a lépcsőn... Könnycsepp nélkül szokott be a közösségbe és lett teljes értékű tagja 20 hónaposan. Igaz, az első időkben Ildi óvó néni szoknyáját fogva, majd a látóhatáron belül kellett tudnia Őt, hogy teljes legyen a biztonság, - mai napig nem tudom, hogy Ildi hogy tudott kiszökni előle a mosdóba.- 

Ahogy nőtt Hanna, ez a tér is kitágult. És az ő személyisége is egyre jobban kinyílt. Barátokat szerzett. - Botondhoz hozzá is akar menni feleségül! - Eszter fonást kér reggelenként, a kerti levendulát a párnája alá dugdossa, hétvégén gyakran Ildiz le minket, nem csak engem, hanem az apját is, felismeri az M betűt, megtanult csukott szájjal enni... Rajtunk kívül Ők ismerik Hannát a legjobban.

Felbecsülhetetlen kincs, hogy a legjobb helyen tudhattuk a lányunk. Ha pár napos megszakításokkal, de beröpült a Bilimbo kapuján, hazafelé már csalogatni kellett. Felbecsülhetetlen, hogy megismerkedhetett a Montessori játékokkal, hogy tudja milyen a csendjáték és örömét leli benne, hogy nyitott a világra, a zenére, a nyelvekre és hogy az ott tanult, tapasztalt, érzékelt dolgokat mind haza is hozta nekünk.

Köszönjük a sok nevetést, gondoskodást, figyelmet, síráskor a vigaszt, a sok ölelést és mosolyt, a megszámlálhatatlan dalt, mesét, mondókát, a gyönyörű alkotásokat, a sok segítséget, bátorítást, bizalmat, biztonságot, szeretetet. Köszönjük a teret a szabadsághoz, a türelmet, a tiszteletet. Köszönjük a mindennapi visszajelzést, a feledésbe nem merülő sztorikat, bizonytalanságban a megerősítést, köszönjük, hogy mi is tanulhattunk, együtt, Veletek. És bár előttünk a nyár és megannyi tábor vár még Bilimbo-ban Hannára, valami most mégis lezárul. És ha jövőre be-benézünk majd látogatóba a nagyovi után, tudom Hanna ezt fogja énekelni:

"Somvirág, somvirág, aranysárga a világ.

Kakukkfű, kakukkszó, kirándulni volna jó!

Fűzfasípot faragni, fűzfalóval lovazni,

Árkon-bokron által, háton hátizsákkal,

menni, mendegélni, egyszer hazatérni."

Bizonyítvány a varázslóiskolából

A minioviban újra ment a pusmogás a karácsonyi ünnepség és a titkos meglepetés körül. Hannából most sem tudtunk egy szót sem kihúzni, titoktartást fogadott az összes gyerek. Azt gondoltuk, a tavalyi ajándék után nem érhet minket meglepetés. Tévedtünk…

A miniovi valóban felér egy varázslóiskolával. Ildi óvónéni szakmabelieket megszégyenítve bábozta el Kipp Kopp karácsonyát, az előadás nemcsak a gyerekek figyelmét kötötte le maradéktalanul, hanem a mienket is. Volt zenés-táncos bemutató Adri óvónénivel, ahol Hanna elmondta hogy karácsonykor a kis Jézust ünnepeljük. Volt sok süti, kézműveskedés, csendjáték és gyertyagyújtás Eszter óvónéni vezetésével.

Az ünnepség végén boldog karácsonyt kívánva Hanna átadta a meglepetés csomagot. Egy saját keze által sodort és díszített adventi gyertyát, ami azóta a nappalink dísze. Egy cd-t amin videofelvételek vannak a Bilimbos foglalkozásokról, azóta kb. csak 10-szer néztük végig a Télapó csomagátadását, minden egyes gyereknél, és kb. 100-szor azt a részt, mikor kihívja magához Picifarkast(!) és Hanna szárnyal a boldogságtól. Legnagyobb meglepetésünkre egy kis kézzel írott füzetet is kaptunk, ami a lányunkról szól, aminek a borítóját saját maga ragasztgatta. Mikor belelapoztam, ott helyben könny szökött a szemembe. Mit is mondhatnék, újra telibe talált. Eszter óvónéni oda is jött hozzánk, hogy kiemelje  Hanna szépérzékét és nekem már ott végem volt...  Leírhatatlanul büszkék vagyunk rá! 

Ime a bizonyítvány. Ahogy ők látják Hannát. (Nagyobb felbontásért katt a képre.)

Köszönjük!!! :)

Mit beszél a tengelice?

Hanna pár napja azt magyarázza nekünk, hogy ő egy madár. És ott lakik fent, azon a fán, mutatja. És ő már repült is. Mostanában egyre élénkebb a fantáziája, de megnyugtató, hogy tudjuk, merről fúj a szél. A minioviban épp a madarakról tanulnak.

Előző félévben a színeket vették. Minden héten egy színt dolgoztak fel. És ahogy a félévnek van tematikája, úgy a napoknak is. Hétfő a Montessori nap, kedden bábjáték, szerda a sajtkukac torna nap, csütörtök a pliccs-placcs kézműves nap, és péntek a várva várt zene nap, mikor Dia néni - a szolfézs tanárnéni - hozza a hegedűt, a furulyát, a xilofont és Hanna már előző este alig tud elaludni, annyira várja. És van szakmák napja is, mikor jön egy festő vagy asztalos bácsi és bemutatja, hogyan, milyen eszközökkel dolgozik, segíteni is lehet neki. – Előző félévekben jött már pilóta bácsi, rendőrök rendőrautóval, amibe természetesen be lehetett ülni, most egy igazi mentőautót várnak mentősökkel. 


A hét témájával mind az 5 nap foglalkoznak a napok szerinti különböző kreatív módon. Versekben, mesékben, bábjátékban, kézműves foglalkozáson, tornázva, énekelve. És házi feladat is van, amolyan nem kötelező. A témával kapcsolatban a gyerekek vihetnek be otthonról hozott könyveket, játékot, rajzot, használati tárgyat, újságból kivágott képet, bármit. Mindegy mit, csak ő vigye. Amit a gyerekek megnézhetnek, megfoghatnak, megcsodálhatnak. Ebben a félévben az állatokról tanulnak. Hanna büszkén hozza sorra haza a Bilimbós alkotásokat, a gombszemű bocit, a farsangi kakasálarcot, a levelen mászkálni tudó katicát, a pamutsörényű oroszlánt. 

És talán ennél is büszkébben viszi be a minioviba a Gábor keze által festett állatokat, a kolibrit és a leveli békát.  

És ahogy a férjem egyre nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát a rajzolásba, persze hogy kedvet kaptam hozzá én is. Én, aki eddig pálcikaembereket rajzolt! De Gábor szerint a rajzolás tanulható, és ha elhiszed, hogy képes vagy festeni egy kacsát, akkor - elvileg - nem lehet elrontani.

Szabad szemmel is látható, hogy Hanna napról napra fejlődik. És ahogy egyre többet ad neki a Bilimbo és mi is, ő egyre többet ad vissza, ami nagyon jó érzés. Ma például egy verset tanultam. Én, tőle. 

Nemes Nagy Ágnes: Szorgalom     

Mi kopog?

Mi kopog?

- Harkály vagyok, kopogok.

Nem is tudom, mióta

Vár rám ez a diófa.

Mi ragyog?

Mi ragyog?

- Hát nem tudod, ki vagyok?

Béka vagyok, leveli,

Ki a fiát neveli.

A hétpecsétes titok

Legalább két hete ment a pusmogás a minioviban a karácsonyi ünnepséggel és a titkos meglepetéssel kapcsolatban. Zárták az ajtókat, nehogy valamelyik szülő egy óvatlan pillanatban meglásson valamit, mindenki lázasan készült. Hannából persze egy szót sem tudtam kihúzni, mit csinálnak napok óta, miért gyöngyház fényű a keze. Titoktartást fogadott az összes gyerek, velük együtt a mienk is. 

Linzert sütöttünk az első karácsonyi ünnepségre. Volt ének, hegedű, csendjáték, pogácsa és sok gyerek. És persze Ildi óvónéni és Eszti. És végre hosszú várakozás után fény derült a meglepetésre is, amit mi kaptunk, szülők, a gyerekektől. Hanna a csomagot átadta, majd pár másodperc késéssel hozzátette, hogy Boldog karácsonyt! 

A hógömb és az aranyhajú angyalka - ami amúgy egy kiscsengő - legalább két hétig készült, Hanna saját keze által - persze némi segítséggel - amiről még video felvételt is kaptunk. A Bilimbo részéről teli találat. Azt hiszem örök karácsonyi kellékek maradnak.  

A kis csomag mellé kaptunk egy levelet is, a lányunkról. Szívmelengető, talán mert minden sora igaz. Leírhatatlanul büszkék vagyunk rá!
(Nagyobb méretért katt a képre.)

Korszakok jönnek, mennek

Hétfő reggel volt, a megszokottnál jóval korábban.  Ültünk az autóban. Most az egyszer szerettem volna, ha megállít a sorompó, vagy legalább a piros lámpa. Csak hogy húzzuk az időt. Csak egy kicsit legyünk még együtt. Ketten. Így is 3 perc alatt odaértünk.  A láthatatlan feszültség egyre csak nőtt. Talán mert lezárult egy korszak. Szép volt, jó volt, de vége van.  

Első nap

Ahogy átléptük a Bilimbo küszöbét, Hanna heves ellenállásba kezdett és azonnali hatállyal ki akart menni. Egyszerűen csak megérezte a bennem lévő feszültséget. Pedig a nyári látogatások alkalmával ő volt az, aki nem akart hazamenni, most meg egyfolytában mutogatott az ajtóra, hogy „kijössz, kijössz”.  A szívem szakadt meg, holott tudtam, jó helyen vagyunk. Bilimbo manó még mindig ugyanolyan barátságosan mosolyog az előtérben, a gyerekek szekrényein egy-egy kézzel festett ovis jel, a plafonról repülők és bolygók lógnak, a sarokban egy fa, ágai olyan élethűek, hogy magam sem tudom, hol ér véget a mese és hol kezdődik a valóság.  Ahogy megnyugodtam, Hanna is lecsillapodott, egész délelőtt együtt játszottunk, ismerkedtünk a csoportszobában. Persze ő csak velem foglalkozott, azért szemmel tartotta a két óvó nénit és a gyerekeket. Jó volt látni, hogy az udvaron fél órára teljesen megfeledkezett rólam. De így is aggódtam, Hanna az egyik legkisebb a csoportban, ő még nem tud egyedül enni, inni, mint a többiek.

Második nap

Reggel megkaptuk Hanna kisszekrényét, bepakoltunk és már rohant is be a csoportszobába „Gyerekek!” felkiáltással.  Néztem ahogy játszik az óvó nénikkel. Tegnap még nem kommunikált velük, most meg hirtelen felbátorodott. Hanna száz kérdést tett fel, „Mi ez? Mi az?” és ők az ezrediket is megválaszolták. Majd 10 perc után éreztem, teljesen felesleges a jelenlétem, így elköszöntem tőle és kimentem a szobából. Könnycsepp sehol. Láttam, ahogy tízórai előtt ő is sorakozik kezet mosni, ő is a kis asztalnál evett, mint a többiek. Ő is beállt és fogta a vonatos kötelet, így indultak ki az udvarra játszani, miközben Ildi néni énekelte a vonatos dalt. Mindent játékként fogott fel és tetszett neki.

Harmadik nap

Reggel, két cipőhúzás között Hanna beütötte a fejét az előszobaszekrény élébe, de a homlokán lévő óriási pukli sem tántorította el, hogy elinduljunk. A Bilimbóba érve szinte le se tudtam öltöztetni, úgy rohant be a többiekhez játszani. Én már az ajtóban el voltam felejtve. Furcsa volt a bevásárlás, hogy nem kellett ezerrel kapkodnom és mindent nyugodtan végignézhetek.  Furcsa volt itthon, hogy a szatyorból senki nem pakol ki helyettem, és hogy a vizes ruhákat most nem adogatja senki teregetés közben. Egyszerűen idegesített a csend. Persze minden gondolatom körülötte forgott. Biztos sír utánam és haza akar jönni. Dehogy akart! A kiskertben árvácskákat ültettek és ő is segített. Aztán láttam azt is – pedig hogy szabadkoztam, hogy én nem fogom meglesni, de mit csináljak, egyszerűen túl hamar értem oda-, hogy Ildi néni egyméteres vonzáskörzetében játszik, többször felkéredzkedik az ölébe és puszit is kap. Egyszerre minden világos lett: Hanna beilleszkedett. Hannát szeretik.

Egy héttel később...

Persze a 3 nap után 2 nap otthon következett, mert folyt az orra és köhögött. Erre számítottunk. Tartottam, hogy a kimaradt hosszú hétvége újabb ellenállást szül, de nem így lett. Ahogy meglátta Ildi nénit, két karját kitárva szaladt hozzá. Délben a kanapén várakoztam, hogy befejezzék az ebédet. Eltelt legalább 20 perc. Gyanús lett a csend. Majd az óvó néni szólt, hogy nyugodtan kukkancsak be az étkezőbe. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. A lányunk egyedül ült az egész ebédlőben és szorgosan kanalazta a főzeléket. Minden segítség nélkül. Mi mást mondhatnék, végtelenül büszke vagyok rá! 

Reggelente Hanna sürget, induljunk. Az út piros lámpa nélkül is hosszú, legalább 3 perc. Rájöttem, meg kell tanulnunk elengedni őt és tudnunk kell megbízni benne. Az éremnek legalább két oldala van. Egyrészről tényleg lezárult egy korszak, ami visszahozhatatlan. Viszont most kezdődik egy egészen új, egy sokkal izgalmasabb!