2011. május 25., szerda

Csigaház

Mindenhol jó, de legjobb otthon. Milyen közhely, mégis mennyire igaz. Egész nap jövünk-megyünk. Mégis rájövök, olyan jó semmi mást nem csinálni, csak itthon lenni. Csak egy kicsit élvezni azt, hogy otthon vagyunk.


Kint ülök a kis kertben. Hanna a királylányos szobájában húzza a lóbőrt, a szajkók hangoskodnak fölöttem a fenyőn, követelik a napi kenyéradagot. Gábor csak ráncolja a homlokát, hogy jól ide szokattam őket. 5 éve élünk Budapesten, ezalatt négyszer költöztünk. Az első lakásunk leginkább egy garázsra hasonlított. Egy négyemeletes panelház utcafronti üzletrésze volt átalakítva elvileg lakható térré. Gábor utálta, én mégis megszerettem a 24 -t. Bár eleinte furcsa volt, hogy az ajtó a járdára nyílik, és este bárki beláthatott, ha nem húztam el gondosan a sötétítőt. De volt ennek előnye is, például az autót mindig szem előtt tarthattam. Számtalan emlék fűz oda, Szofi kutyusunk oda született, ez volt az otthonom, mikor Gábor fél évig Németországban a diplomamunkáján dolgozott. Minden reggel innen indultam első munkahelyemre a Meglepetés magazinhoz. Aztán egy idő után beláttam, kinőttük, és azt is, hogy a dohos hungarocell falak - amit átfestettünk napsárgára, mégis valami különös oknál fogva malacrózsaszín lett - nem tesznek jót a kialakuló asztmámnak. De a szívemhez nőtt, és azóta is, ha arra visz az utunk, teszünk egy kanyart hogy megnézzük, ugyanazok-e még a függönyök.

A következő állomásunk egy második emeleti kétszobás lakás volt, egy forgalmas út mellett. Gábornak 5 percre volt a munkahelye, én meg ráláttam a Sanoma épületére még hétvégén is. Az itt töltött másfél évre nem nagyon emlékszem, szinte csak aludni jártunk haza. Aztán hirtelen lelassult minden, ahogy Hanna beköltözött. Már nem az lett a legfontosabb, hogy a kedvenc éttermünk is gyalog egy perc. Olyan helyet kerestünk, ahol Hanna budapesti körülményekhez képest jó levegőn lehet, ahol néha hallani, hogy csiripelnek a madarak, ahol a közelben van játszótér és egy kis zöld. Hathetes terhesen újabb költözés jött. Azt nem kívánom senkinek. Persze, orvosi utasításra nem emelhettem, de a takarítástól és pakolástól nem lettem eltiltva. A lakás kétszobás volt, így Hanna a születésétől fogva velünk aludt. Persze, külön ágyban. - Azért néhanapján odacsentem magunkhoz. - Egy év múlva azt vettük észre, hogy a lihegő – azaz a járóka – elfoglalja az egész nappalit, és a többi fennmaradó, nem túl jelentős, ám annál hasznosabb lakóteret Hanna játszószőnyege és játékai foglalják el. Aztán váratlanul, minden keresés nélkül ránk talált a jelenlegi otthonunk.


Szilveszterkor újabb költözés jött. Hiába a rutin és hogy csak három ajtóval kellett arrébb vinni a szekrényt, a költözés felért egy kisebb kalanddal. Míg Gábor hordta a cuccokat, addig Hanna az új lakásban felfedezőútra indult. Megtalálta az összes konnektort, a beépített szekrényből pillanatok alatt kirámolta a cipőket és az egyéb oda szánt dolgokat. Egy hét is eltelt, mire minden a helyére került. Féltünk, milyen lesz az első éjszakánk külön, de Pandának első pillanattól kezdve elnyerte tetszését a királylány szoba, a színes függöny és az ágya feletti levél alakú baldachin.

Azóta eltelt 6 hónap. Persze, tennivaló mindig akad. A hálónkban a lámpa sem került még a helyére. És ott van a gardróbban az a doboz is, ami 5 éve várja, hogy kipakoljam. A napokban Hanna a kanapét is felavatta. Indiánugrással zúgott fejjel előre a parkettára. Pedig csak egy pillanatra vettem le róla a szemem. Mikor visszafordultam, hogy gyanús a csend, szinte kockáról kockára láttam a mutatványt. Aminek akkor még nem tudtam mi lesz a következménye. A szaltóból macska módjára fogott talajt a lányunk, aki hangos bömbölésben folytatta a parádét. Apja karjában már láttam az óriás puklit a homlokán, ami azóta lila-barna-zöld színben pompázik. Én rohantam volna vele az ügyeletre, de Gábor csúnyán kinevetett. Aztán beláttam, neki volt igaza. 5 perc és már el is volt felejtve az egész.


Míg főzök, Hanna fakanállal kavar a lábasában. Aztán megyünk ki a kertbe játszani. Szofi - "Fifi" - űzi a bogarakat, miközben Hanna egyre nagyobbakat pislog hintázás közben. Délután epret szüretelünk, már látom, érik a paradicsom és a szeder is. Hanna kedvence a kert végében lévő kavicsos, egy pókra - "póp" - rámutat. Kis vödrébe köveket gyűjt, gondosan válogat, majd egyesével a kezembe nyomja. A lila árvácskákat és a kis sziklakert növényeit szimatolja, minden fűszálat megvizsgál. Hosszasan figyeli egy csiga útját, aki bármerre megy, otthon van. Mindenhol jó, de legjobb otthon. Tudom, ez a hely is csak egy állomás. Aztán jön a következő és a következő. Ha le kéne írnom, Hannának mit is jelenthet az otthon, talán azt írnám, Apa, Anya, Szofi, levélkuckó. De ha igazán mélyre nézek, az otthon nem helyhez köthető. Azt hiszem, ott rejtőzik mindannyiunkban.

2011. május 1., vasárnap

Nyolc lépés


Kimondani milyen egyszerű. Megtenni annál nehezebb. Hosszú az út az első önálló lépésekig. Ma fogom a kezét, aztán holnap elengedem... 
  

Hanna tíz hónaposan állt fel először a kanapén. Onnantól kezdve nem volt megállás. Felállt a kiságyban, hálózsákban, a szék mellett, a lábunkon csimpaszkodva. Az első lépéseket oldalazva tette meg a járókában - amit mi csak lihegőnek hívunk- , majd ugyanezt a technikát kipróbálta a lakásban lévő összes bútornál, kreatív módon még a ruhaszárítón is gyakorlatozott. Majd következett az A-ból B-be való eljutás pár lépésben, először törpejárásban térden, majd rendesen a talpán, rohanva, aminek minden esetben plezúr lett a vége. Bambulás közben hosszú percekig ácsorgott fogódzkodás nélkül, ha észrevette, hogy nincs támaszték, rögtön elesett. Aztán egyik nap felállt a szoba közepén egyedül. Olyan büszke még sosem volt. Koncentrál, nagy erőfeszítéssel felegyenesedik, mint egy igazi súlyemelő. Majd elszánta magát és elindult. Megtette élete első nyolc lépését. A nappaliból a konyhába totyogott, hozzám, minden csalogatás és vesztegetés nélkül. 


Eljött a mi első lépéseink ideje is. Biztos, hogy ez az a hely? Jó döntést fogunk hozni? Nem túl kicsi hozzá? És ha még szeptemberben nem fog beszélni, hogy fogja elmondani, ha valaki bántotta? És ha megint minden játékot kivesznek a kezéből, mint múltkor a játszóházban? És ő megint mindent mosolyogva odaad? Hanna még a sarki hajléktalan bácsinak is odanyújtja a cumiját, a félfogú utcaseprőnek már messziről integet. Ami mondjuk nem baj, de… Ezer kérdés és gondolat kavarog bennem. Ahogy a Bilimbo magánbölcsőde kapuját átlépjük, minden letisztul és egyértelművé válik.  Amerre szem ellát gyönyörű falfestés, mint a mesében. Egyik szobában kézműves foglalkozás újrahasznosítható hulladékból, a másikban egy óvónéni a szoba közepén, kezében nagy könyv, körülötte csendben ülnek a gyerekek. Hanna tapogatja a színes falat, ámul-bámul, be akar menni a többiekhez játszani, eszében sincs hazamenni. Igen, megtaláltuk. Ez az a hely, ahol nem lesz bennem rossz érzés, mikor először otthagyom. Ez az a hely, ahol különleges figyelmet fordítanak a gyermekközpontú nevelésre, a művészetekre, a kreativitásra. És már érzem a megvető pillantásokat, milyen anya az ilyen, aki 20 hónaposan bölcsődébe adja a gyerekét? Pedig nem vagyok karrierista, és a műkörmös sem fontosabb a gyereknél. Itt és most nem én és mi vagyunk a fontosak, hanem Ő. Úgy érezzük, Hannának egyszerűen kevesek vagyunk. Igényli, sőt követeli a gyerektársaságot. Az új információkat. Az újabb ingereket. És ha valaki azt mondja, hogy ugyan már, otthon is meg lehet tanítani és adni a gyereknek mindazt, amit egy ehhez hasonló intézmény nyújt, azon már csak mosolygok.

Következő lépésként jött az ötlet, hosszú hétvége a Velencei-tó partján, kettesben. Wellness szálloda lefoglalva, masszázsok megrendelve, anyukámnak a kilóméteres lista Hanna étkezési és egyéb szokásairól kinyomtatva a hűtőn. Indulás előtti este összenéztünk Gáborral. Egyre gondoltunk: csak egy csomag úszópelenkáért kellene megállnunk a boltban. Hannával az elmúlt 14 hónapban szó szerint össze voltunk nőve. A nagyszülők messze, bébiszitterünk nincs, magyarul mi vagyunk és Hanna. És ez így van rendjén. Aztán mégis tartottuk magunkat az eredeti tervhez, a szüleim fel, mi meg el. Furcsa volt a háromnegyed órás út, hogy nem pakolászott, szöszmötölt senki a hátsó ülésen és nem kellett a kedvenc számát ronggyá hallgatnunk.  Minden 5. percben eszünkbe jutott. Aztán csak minden 10-ben hoztuk szóba. A vacsora volt a mélypont. A mellettünk ülő asztalnál egy kétéves ült etetőszékben és kanalazta a külön gyerekeknek készült menüt, persze folyamatosan ránk mosolygott. Miközben engem mardosott a lelkiismeret, Hanna remekül érezte magát. A nagyszülők mindenben a kedvében jártak, talán eszébe sem jutottunk. Kibújt az ötödik foga, és már elfújja a pitypangot. Utólag is köszönöm a szüleimnek, hogy rábeszéltek, mennünk kell. Feltöltődtünk, és a három nap alatt egy fontos dolog is kiderült: nekünk kell megtanulni elengedni őt és nem fordítva.


Az első nyolc lépést száz követte. Már nem számoljuk. Kispingvin jön-megy, dűlöngél jobbra-balra, a karját kitárva egyensúlyozik. Már nem fogom mindig a kezét. Persze, terelgetjük a helyes irányba, egyikünk mindig ott van mögötte. Ha esik, elkapom, ne üsse meg magát nagyon. De engedem, had próbálgassa a szárnyait.