Keresem az utam

Mindig hallom, milyen jó nekem, a fotós anyukának! Pedig csak kevesen tudják, egyszerre kiváltság és átok. Nem minden nap fotózom Hannát. Nem is minden héten. De ha elönt a csillapíthatatlan vágy, mert meglátok egy pillanatot, nehéz letenni a gépet, mikor a téma az orrom előtt hever. Sokszor Gábor a visszahúzó erő. És ha hallom a cinikus megjegyzéseit,  miszerint én a saját gyerekem paparazzija vagyok és mégis mikor van a Newsweek-nek a leadás? Akkor valószínűleg - már megint - túllőttem a célon.   

Mióta az eszemet tudom, fotós akartam lenni. Egy nyári szünet alatt összekuporgatott zsebpénzből meg is vettem életem első és egyben utolsó Kodak autómata gépét. A kíváncsiságtól hajtva az első filmre persze hogy rá kellett nyitnom a gép fedelét, egészen biztos hogy minden kocka fekete lesz-e. Az lett. Pár évvel később elcsakliztam apa tükörreflexes Nikonját, ami már akkor is régi darabnak tűnt. Én mégis imádtam. A sufniban napokat töltöttem a sötétben a nagyítógép mellett. Kísérleteztem, mint egy kémikus. A vegyszerek illata most is az orromban van. Fotóztam, pályáztam, kiállításokra jártam. Valami megfogalmazhatatlan belső nyugtalanság hajtott. Meglátni és megmutatni a szépet. Ahogy az optika látja. Ahogy én látom. Meglátni egy őszinte mosolyt. Meglátni a lencsén keresztül a dolgok mélyebb értelmét. Gondolatokat ébreszteni, véleményt mondani. Szavak nélkül.

Fotóztam úton, útfélen. 

Fotóztam az álmaimat. 

Fotóztam barátokat, nővéremet, vagy épp azokat, akik a gépem elé álltak.

És ha nem volt a közelben modell, akkor fotóztam magamat. Szüntelenül kerestem az utam. Kerestem a témám. Kerestem azt, hogyan tudnék a legtöbbet tanulni. Bújtam a könyveket, jártam fotókörökbe, diaporáma stúdióba, fotótanfolyamokra. Tanultam földrajz tanártól, igazolványkép készítő bácsitól, fotóriportertől, színházi fotóstól, fotóművésztől, Sopronban, Miskolcon és Budapesten. Portfolió bemutatón vettem részt, ahol a szakma 3 legnagyobb alakja mondott véleményt a képeimről. Persze hárman háromfélét. Egy ponton azért összecsengtek: nincs témám. Akkor 20 évesen hirtelen megvilágosodtam. Az én utam inkább az alkalmazott fotográfia lehet, mintsem a művészkedés. Ha nincs témám, majd szerzek magamnak, gondoltam.

Eger lett a következő állomás. A főiskolai lapban tevékenykedhettem, sokszor előadások helyett. Két év múlva pedig bedobtam saját magam a mélyvízbe. Pedig tudtam, nem vagyok jó úszó. Megtanultam, milyen a leadás és a lapzárta, milyen 20 órát folyamatosan dolgozni, milyen 1500 km-t menni egy héten, milyen 10 ezerszer lenyomni az exponáló gombot havonta. Nem tudnám megszámolni, hány magamutogató sztárt láttam, persze találkoztam olyanokkal is, akik megdöbbentettek emberségükkel. Tudom, milyen vidéki anyagkészítés közben kutyák elől futni, vagy milyen érzés, mikor egy oroszlánkölyök elkap. Fotóztam vízben, fotóztam repülőn. Fotóztam kis faluban 16 gyerekes nagycsaládot, akiknek az életét most is irigylem! Fotóztam Balaton- felvidéki remetét, fotóztam nyafogó modelleket. Láttam beteg gyerekeket, akiknek a szüleik mindent megtettek, hogy segítséget kapjanak. A torokszorító történetek velem együtt élnek tovább ágyhoz kötött angyalarcú kisfiúról, vagy motorbalesetet túlélt velem egykorú lányról, aki soha többé nem ébredt fel. A témát soha nem én választottam. Fotóztam portrét, tárgyakat, illusztrációt, címlapot, divatot. De az útkeresést akkor sem adtam fel.

Az első magazinban megjelent képem.

Dolgoztam képszerkesztőként, tudom mekkora a nyomás, mikor egy magazin teljes képanyagának felelőssége, a gondolattól a megvalósításig, a vállamat nyomja. Tudom, milyen érzés a nyomdából érkező első példányt lélegzet visszatartva kézbe venni.

A diploma dolgozatom témája is mi más lett volna! A fotózás. Titkon útkeresés volt az is. Egy nagy utazás világhírű magyar fotósok nyomában. Interjú élő legendákkal, Keleti Évával és Korniss Péterrel, akik szintúgy megállapították, hogy "Míves, míves, de nincs témája". Robert Capa szerint, ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel a témához. És mi van azzal, akinek valóban nincs témája és évtizedeket tölt útkereséssel!? Most már tudom a választ.

Ha nem találod a témád, hagyd hogy a téma találjon meg Téged. 
Engem két éve megtalált.

Egy láblógató anya naplója

Etető, itató. Simogató és ringató. Mondókázó és éneklő. Nevettető. Magyarázó. Nevelő. Fuvarozó. Rajzoló. Esti mese olvasó. Altató. Vigasztaló. Aggódó. Néha noszogató. De folyamatosan szerető.         Anya. Nő.

Mikor egy kedves ismerősöm megkérdezte, vajon mennyire unatkozom a gyerek mellett, a szám halk mosolyra húzódott. – Próbáltam magamban tartani a mélyről feltörő cinikus kacajt, miközben a fenti szavak serege tombolt a fejemben. - Ilyen kérdést csak az tehet fel, akinek – még – nincs gyereke, könyveltem el. Azóta mégis motoszkál bennem a gondolat és többször is számot vetettem…

A miniovis napokon időre hozom, viszem Hannát. Az öltözés ebben a hidegben rémálom. Soha nem lehet kiszámítani, mikor tudunk elindulni. Ha a kisasszony készséges, akár 3 perc alatt rákerül a harisnya, kardigán, overál, csizma, sapka, sál. De előfordul, hogy ugyanez 20 percet is igénybe vesz. Mert leöntötte magát teával és harmadszorra is át kell öltöztetni. Az ajtóban talpig felöltöztetve jut eszébe, hogy nincs meg a cumitartó doboz, ami nélkül nem indulhatunk el. És mégsem Rudit viszi be magával Ildi néniékhez, hanem Heidit – milyen meglepő, az új babát.

Míg ő Bilimbózik a 3,5 órás szabadidőmet próbálom minél hasznosabb teendőkkel kitölteni. Bevásárlás, könyvelő, posta, gyógyszertár és a lakás látszólagos egyensúlyban tartása. Néha egy kis munkával fűszerezve. Aztán rohanok is Hannáért. A nem miniovis napokon keresem az újabbnál újabb lehetőségeket, hogy minél hasznosabban töltsük el együtt a felkínálkozó időt. Csak most kezdek rájönni, bármennyire nem szeretem, Budapest számtalan jobbnál jobb gyerekprogramokat kínál. Gyerekjóga, csiri-biri torna, úszás, százféle zenés és kézműves foglalkozás, bábelőadás, babaszínház, állatkert, csak egy karnyújtásnyira. Együtt unatkozás kizárva.

Azért a magam megnyugtatása végett elkezdtem kézi könyvkötészetet tanulni, egy igazi könyvrestaurátortól, ami mindig is érdekelt. – Az első saját kötésű könyvem már majdnem kész! - És még nem említettem a minioviban szervezett szülők iskoláját. Múlt héten Sződy Judit pszichológus tartott előadást a hisztiről. Már az első 5 percért is érdemes volt elmenni! Ki gondolta volna, hogy a gyerek hisztijét akár az is előidézheti, hogy mit eszik? – Újabb megerősítés, hogy a csokoládé nem csak a fogaknak nem jó! A vércukor ingadozás (cukorhinta) bizony hisztibe is torkolhat. –

Délutánonként, míg Hanna alszik, néma üzemmódba kapcsolok: pötyögök, retusálok, írok. Ilyenkor fog az agy. A két éve szunnyadó „kreativitás” a felszínre tör és engedem. A mese szálai egyre jobban összegubancolódnak a fejemben. Hullámként csap rajtam át és én örömmel hagyom. Érzem, hogy egyre nyitottabb vagyok új dolgokra. 2 óra régen csepp volt a tengerben, most ennyi idő alatt akár egész világokat váltok meg.

Persze vannak periódusok, mikor nehéz. Nagyszülők, rokonok 200 km-re, ami a mi esetünkben egy beláthatatlan távoli pont. Nincs olyan, hogy lerakom a gyereket egy órára, hogy elintézzek egy roppant fontos dolgot. Nincs olyan, hogy úgy menjünk el valahova, hogy ne legyen ott velünk. Nincs olyan, hogy nem érek oda érte időben, nem baj, majd megy érte valaki más. Nincs olyan, hogy vasárnapi ebéd, vagy tegnapról megmaradt süti. Nincs kettesben andalgás a mozi előtt, vagy egy vacsora a kedvenc éttermünkben. Csak halk sóhajok vannak, hogy de jó nekik! – nem, ez nem panasz -, aztán a lelkiismeret szól. Mert minden úgy van jól, ahogy van. Hanna hozzánk nőtt, láthatatlanul hozzánk simult. Észrevétlenül beleivódott az életünkbe. Mi tanítjuk, mi formáljuk őt. Nem más. Felelősség és lehetőség is egyben. Hiszen minden csak rajtunk múlik.   

Esti mese után apró gombokat varrok a helyükre, kis ruhákat teregetek, vagy a holnapi ebédet készítem. Két kavarás között pedig Hanna kedvenc mesefiguráit festem kartonra, amikből joghurtos pohárra rögzített bábok készülnek.       Aztán lógatom a lábam egy kicsit.

Minden rosszban van valami...

Láz 40 fok. Arc sápadt. Étvágy semmi. Antibiotikum. Tea citromos és mézes. A bögre macis, fülét fogja. Kortyol. Gyógyszert szó nélkül bevesz. Levert. Mondogatja, hogy beteg. Aztán a következő másodpercben minderről megfeledkezik. Énekel, táncol, mondókázik, nevetgél. Mi csak kikerekedett szemekkel nézzük. Talán ő még látja - amit mi már nem-, hogy minden rosszban van valami jó.  

Az orvosi vizsgálatban például ott van a matrica. Hanna fél napig repdes a boldogságtól és alig várja, hogy újra jöjjön a doktornő, a 2x2 centis ragacs a mindent feledtető fájdalomdíj. A betegségben az a jó, hogy egész nap együtt vagyunk ketten és lesem minden kívánságát, amit ő maradéktalanul ki is használ.

Az étvágytalanságban az a jó, hogy a kedvencét főzöm. Ha jól számolom, nálunk 5. napja sajtostészta az ebéd – és néha a vacsora is -. Mivel egyáltalán nem értek egyet az egyoldalú étkezéssel, néha bepróbálkozom pár kanál húslevessel, természetesen csakis cérnametélttel. Hanna étrendjének alapja a tészta. És a sajt. Na meg a frissen sütött lehelet vékony palacsinta, a' la nature. Amiből még betegen is képes négyet észrevétlen elfogyasztani. Gábor szerint Hanna egy iratmegsemmisítőhöz hasonló módon tünteti el a kedvenceit. Még betegen is. Aminek mi nagyon örülünk.
    

A szobafogságban az a jó, hogy nincs mit tenni, egész nap játszani kell. Egyelőre megunhatatlan építőjáték a szülinapra kapott Montessori piramis. A faelemei különböző színűek és formájúak, pár másodperc alatt összerakja őket, és ebben Hannának az a megunhatatlan, ami nekünk is, hogy még egyszer sem rakta ki ugyanúgy. A játék legkisebb elemét pedig külön is használja, zsinórra fűzi fel. Az apró, megfontolt mozdulatok hosszú percekre lekötik.   

A másik nagy kedvenc, egy korongos párkereső. 5 táblán különböző állatcsoportok szerepelnek, tengeri, erdei, háztáji, trópusi, tanyasi. A korongokat a megfelelő táblára és állatra kell helyezni, egyszer ő húz korongot és rakja a megfelelő helyre, egyszer én.

Bő fél éve került képbe a Duplo, Gáborral minden este megy a nagy legózás. Emlékszem, először mennyire nehezen tudott összeilleszteni két elemet. Hányszor mondtuk neki: „Bütyköset a lyukasba!” Ma már olyan magas tornyot épít, mint ő maga!

A kiskonyha folyamatos feladatokat ad Hannának, bekapcsolja a tűzhelyt és reggelit főz Szofinak. Eteti, itatja a babákat. Az edények közt rámol, pakol, imádja. A konyhájában felfedezte a minioviban is gyakran használt Montessori eszközt, a csipeszt. A feladat az, hogy egy nagy műanyag csipesszel átrakja egyik játékserpenyőből a másikba a játék paprika szeleteket, a sült bacont vagy épp a kolbászt. Hannának a csipeszelés is megunhatatlan.

  

Szerintem a betegségben semmi jó nincs. Mi 40 fokos lázzal napokra ágynak esnénk. Ő meg betegen is mosolyog, virgonckodik, jön-megy. Két nap és teljesen helyre is jött. Hogy mi lehet Hanna titka? Nem tudom. Talán a sok játék, a citromos mézes tea, vagy a frissen facsart narancslé, amit minden nap iszik. Vagy egyszerűen, ő még tényleg észreveszi, hogy minden rosszban van valami sajtostészta.