2012. január 24., kedd

Heidi és az elvarázsolt auróra


Mindent be akartunk pótolni, amit a tavalyi szülinapon elmulasztottunk. Már vasárnap elkezdődött Hanna ünneplése, ami egészen a hét végéig folytatódik. Hanna kitörő lelkesedéssel élvezi minden percét. Reggel 6-kor már a kiságyban énekelte, "Boldog születésnapot!" 

24 óra alatt 3 tortáról 3-szor fújta el a gyertyákat. Volt Bogyó és Babócás torta (!!!), neonzöld futóbicikli - amit be kellett tolni a szobájába elalváshoz -, legó, minioviban óriás ünneplés, virágcsokor, lufik. A mi ajándékunkat jó előre megvásároltuk a kedvenc játékboltunkban, ahol Montessori fa játékokat is lehet kapni, legszívesebben a fél boltot hazavittük volna neki. 

Hetekkel ezelőtt mégis Gáborral gondoltunk egyet és belevágtunk egy egészen más ajándék elkészítésébe. Amit mi saját magunk készítettünk. Hannának. - Mégis csak egyszer kétéves az ember! - Utólag úgy érzem, a sorok sokszor maguktól íródtak. Leírhatatlan volt látni estéről estére, hogyan kelnek életre a papíron a mesefigurák Gábor keze által. Ketten szőttük altatás után teljes titokban a mese fonalait. Az újabb és újabb illusztrációk folyamatosan készülnek, és a történetnek sincs itt vége. Talán egyszer, ha Hanna nagyobb lesz, értékelni fogja.

Aki szereti a meséket, itt elolvashatja: 




2012. január 20., péntek

Legszebb hajnal


Emlékszem, hideg januári péntek este volt. Minden ugyanúgy történt, ahogy szokott. Vacsora, pizsama, film. Annyi különbséggel, hogy tudtuk, 3 nap és megszületik Hanna. Azóta is sokszor eszünkbe jut, beszélünk róla. Gyerekként gyakran kértem anyukámat, meséljen nekem arról a napról, mikor megszülettem. Imádtam hallgatni a történetet. Most én mesélek.

3 nap. Időnk, mint tenger. Hétvégén még belefér egy nagytakarítás és egy nagybevásárlás. Programozott császár, műtő lefoglalva, orvos, aneszteziológus, szülésznő leegyeztetve. Szépen bemegyünk ketten, majd hazajövünk hárman. Természetesen Hanna másképp gondolta, átírta az egész forgatókönyvet. Utólag rájöttünk, jobban tetszett neki ez a dátum: 01.23.

A bent töltött 9 hónap abszolút problémamentesen telt. Szinte az utolsó hetekig dolgoztam, tele energiával. Előfordult, hogy este 10-re értem haza, mert elhúzódott egy-egy címlapfotózás. Gábor csak csóválta a fejét. Én meg élveztem minden percét, hogy jöhetek, mehetek. Két gyökeres változáson mentem át a terhesség alatt, az egyre nagyobb méreteket leszámítva. 1. Folyamatosan tonhalat ettem. 2. Mágnesként vonzott a hideg víz. Ami érdekes, mert alapvetően nekem a 37 fokos víz is annyira hideg, hogy bele nem tenném a kisujjamat sem. Akkor mégis imádtam.

Január elején már tudtuk, ebből bizony császár lesz. Hanna nem akart befordulni a helyes pozícióba, hiába kértük, már akkor is makacs volt. Aztán eljött az a hideg péntek este. Hanna egyértelműen jelét adta, hogy mihamarabb ki szeretne jönni. Gábor rohant tankolni, mert mikor máskor nincs benzin a kocsiba. Annyira tipikus. Addig felöltöztem, átnéztem a holmim, hogy minden meglegyen. 9 hónapig azzal rémisztgettek a barátnők, kollegák, hogy pont az ilyen felkapott orvos nem ér rá bemenni szüleszteni, mint az enyém. Síszezon van, kérem. Az orvosomtól és a szülésznőtől pedig egyfolytában azt hallgattam, hogy leletek, papírok nélkül be sem engednek a szülőszobába.

Gábor hazaér, kocsi tele, indulás. Az orvosomat hívom, nem veszi fel. Kórház hóesésben 25 perc. Félúton azért eszembe jut, hogy az összes leletem, papírom otthon hagytam. Irány haza. Doki még mindig nem veszi fel, Gábor egyre idegesebb, én csak nevetek. – Ha Gábor miattam aggódik, belőlem csillapíthatatlan nevetés tör ki, amitől ő még idegesebb. – Útközben 6 hókotró megy előttünk.  Sms-t pötyögök az orvosnak, majd rögtön visszaír, indul. Fájások 5 percesek. Gábor nyugodtabb, át akar hajtani minden piroson, mondván éjjel van és szülünk, de nem engedem. Közben poénkodik, esetleg valamit a Burger Kingből? Ahogy beértünk a kórházba minden felgyorsult. Hajnali 1 óra 18 perckor felcsendült az a hang, amire már rég óta vártam. Hanna hangja mély volt és éles. Csak egy pillanatra mutatták meg nekem. Emlékszem, azt mondtam: „Nem is hittem, hogy ilyen gyönyörű vagy!”, mire ő abbahagyta a sírást, ásított egyet és hosszú ujjait a szájához emelte. Vitték tovább méricskélni, bebugyolálni, majd az apja ringatta. Az az édes, ismerős illat, ami körüllengte máig az orromban van. Az egész csecsemőosztályon talán ő volt a legkisebb, a 2450 grammjával és 51 centijével. 2010. január 23-án gyökeresen megváltozott az életünk. Megszületett.

Azóta eltelt lassan 2 év. Már elmeséli, mi történt a minioviban. Az apjába csimpaszkodik, szorítja kézzel, lábbal. Azt mondja, szeret. Sőt, imád! Hanna az első pillanattól kezdve olyan volt, mint egy napocska. Azóta is sziporkázik. Mindig mosolyog. A szemei ragyognak. Ha rossz kedvem van, csak ránézek, és minden bajom elszáll. Ha megölel, olyan erőt ad, hogy elhiszem, bármire képes vagyok. Most már tudom, hogy létezik az a földöntúli szeretet, amire álmomban sem gondoltam. Aminek a forrása ő maga. Mindennek ő a kezdete és a vége. Folyamatos végtelen áradat. Öröm, aggódás, gondoskodás. Szeretet. A világon nincs nagyobb kincs!


Bal oldali fotó: Rátkai Éva, Kismama magazin 2010. október

2012. január 6., péntek

Minden napra 100 mese


A mesének varázsereje van. Gondolatokat ébreszt, tanít, elaltat vagy megnevettet. Miközben életre kelnek a mesefigurák, minden megtörténhet, nincs lehetetlen. Új világokat nyit, ahol a valóság és mese határai elmosódnak. Elröpít egy olyan helyre, ahol a jó minden esetben elnyeri végső jutalmát. Ki ne szeretne ilyen világban élni?


A meseolvasás akkor kezdődik, mikor reggel Hanna kinyitja a szemét. Rohan a könyvespolchoz, a kanapéra hozza az épp aktuális kedvenceket, odafészkeli magát mellém és míg ő beszippantja a reggeli kakaóadagját, addig már túl is vagyunk három kiskönyvön. A könyvespolc roskadásig tele, mert könyvből soha nem elég. Először a leporellókat gyűjtöttük, majd az általunk elnevezett mutogatós könyveket, amiből millió féle létezik: kihajtható sokfüles, hajtogatós, csoportokba rendező ezerszavas. Ezekkel akár órákat el lehet játszani, mi kérdezzük mi hol van, Hanna pedig mutogat, vagy fordítva.


A leporellók és mutogatósok után előkerültek az ezer éves ismeretterjesztő könyveink, a legalább 20 éves Minden napra egy kérdés is, amit a gyerek imád, mi meg nosztalgiázunk, már maga a könyv illata is emlékeket ébreszt. Örök hálánk a Gábor 25 éves angol képeskönyvének, ami bemutatja, hogyan vizsgálja meg a doktor bácsi a beteg kiscicát. A Hanna szerint „szuris” oldal csodákat tett, azóta a gyerek szinte berepül az orvosi rendelőbe és követeli a doktor néninktől az injekciót – persze nem kap. 


Majd jöttek az igazi mesekönyvek. Hanna jelenlegi abszolút favoritja - az Öreg néne őzikéje és a Kisvakond után - a Bogyó és Babóca sorozat, ami egy katicalány és egy csigafiú barátságáról szól. Gábor csóválja a fejét a benne szereplő illusztrációk láttán. Bár nálam enélkül is leáldozóban van a Bogyó és Babóca kultusz - Hanna rajongása még töretlen -, ugyanis a napokban lehullt a lepel, a mesében szereplő fülgyulladásra való fülmelegítő sapka valóban létezik. És mint kiderült, méregdrága.



Néha rácsodálkozunk, Hanna pont olyan, mint egy igazi mesefigura.





Pár hete csak leraktuk a kiságyba és már húzta is a lóbőrt. Most a két esti mese közben én vagyok a visszhang, Hanna fél sorral mindig előrébb jár. Kívülről tudja a kedvenceit. Az „itt a vége fuss el véle” után őfelsége kérésére leoltom a lámpát. Ő hálózsákban áll a kiságyban a rácsnál, szorosan átölel, ott állunk ketten a félhomályban, én simogatom a hátát. Közben halkan átbeszéljük az egész nap történéseit. Érzem, ahogy egyre jobban elernyed a kis teste. Majd adom az utolsó jó éjt puszit, de ő újra feléled és szorít, ahogy csak bír. Ez így megy hosszú perceken át és azt kell mondjam, imádom. Nem csak a meséket.