Vadhajtások

Kertnek hívjuk, pedig csak pár négyzetméter. Gondozzuk, ültetünk, metszünk, gyomlálunk. Ha virág lehetnék én biztosan itt nyílnék, ebben a pici kertben. Hanna egy ujjal végigsimogatja a levelek szirmait, a kert talán ezért olyan hálás. Mert még a gyom között is virág nő.

Nyílnak a sziklakerti virágok. Fehér, bíbor, sárga. A paradicsom palánták levelei alatt már ott zöldell a termés. A szamóca és a szeder is virágba borult. A tavaly elhintett mag, amit a szél fújt szét még a nyár végén, életre kelt. Mindenhol lila árvácskák bújtak ki, még a leglehetetlenebb helyeken is, ahol fű se nő. Vadhajtások, mondogatjuk. A gyom mehet, az árvácskák maradnak. - Kivétel az a pár rakoncátlan vadvirág, amik joghurtos pohárban várják, hogy Hanna bevigye őket a minioviba, hogy elültessék együtt. Most a virágokról tanulnak.

Az utóbbi időben Hanna is kinyílt, mint a kiskert. Vadhajtások itt is, ott is vannak. A dac korszak teljesen váratlanul köszöntött be. Pedig titkon reméltük, hogy mi egyszerűen csak átugorjuk, mintha nem is lett volna. Az ösvény teljesen ingoványos, csak tapogatózunk. 

Hanna mimóza lelkű lett, egyik pillanatban még sziporkázik, a másikban váratlanul könnybe lábad a szeme és végeláthatatlan sírásban fakad ki. Mert megkérem, hogy vegye le a cipőjét és mosson kezet. De ő csak Szofi kutyus pórázát szorongatja, ki akarja vinni sétálni, amit nyilván nem engedek. Ő zokog, nekem meg a szívem facsarodik össze. Nem segíthetek. Engedni sem engedhetek. Hagyom, hogy sírjon. Majd megölelem. Ő hüppög egy kicsit, aztán leveszi a cipőjét és kezet mos. A játszma - jobb esetben csak - másnap újra kezdődik. Az akarat és a düh csak nő és nő és egyszer csak kipukkad, mint egy szappanbuborék. 

Persze ennek a nehéz időszaknak is vannak gyönyörű hajtásai. A minioviban loholva szaladt hozzám, kezében egy nyaklánc, ami több napig készült és odasúgta a fülembe: "Boldog Anyák napját!"
Hanna az utóbbi időben bújósabb, mint valaha. Érintés nélkül nem tud elmenni mellettünk. Gyakran belecsimpaszkodik a lábunkba, vagy csak úgy, minden kérés nélkül megsimogat. Két kicsi kezébe veszi arcunkat, egész közel, és mosolyog. Ha leejtek valamit, vagy bármi szokatlan történik, azt mondja: "Anya, semmi baj!" Néha bölcsebb, mint mi. Néha ő tanít minket. 

A balkon ládákból árvácskák mosolyognak az árnyékban, Hanna ablakában sütkérezik a mézvirág, édes illatát messziről érezni. Egyedül a magnólia tétovázik még, mintha nem tudná, mi tévő legyen. Az első hajtásait elvitte a késői fagy. Hanna kis kezével végigtapogatja, hátha életre kel. A legfontosabb az érintés, a gondoskodás és a türelem. És ha nem is minden hajtásból lesz virág, elég ha a szemébe nézünk és tudjuk, a mi kiskertünknél nincs csodálatosabb! 

  

Táncoló talpak

Hanna folyamatosan mosolyog. Még akkor is, ha valami rosszaságon töri a fejét. És ha mosolyog, akkor nekünk is jó kedvünk van. Szóval nálunk alapjáraton jó a hangulat. Vagyis kívülről ez látszik. De legbelül ott vannak a legnagyobb szülői parák, millió megválaszolatlan kérdés.

A húsvét csendesen telt, Hanna felmatricázott egy piros tojást, amit - ha az apját nem számítjuk - az egy szem locsolójának adott, akitől az ajtóban megkérdezte: „Visszaadod????” Nagyot nevettünk. Legalább akkorát, mint amikor a Hentesnél a felvágottas nénivel válogattunk a sonkák között, a hátsó ajtóban egyszer csak megjelent fehér köpenyében a nagydarab bácsi. Hannának felcsillant a szeme és jólnevelten hangosan köszönt is: „Szia Hentes!” Amitől még a hentesnek is könny szökött a szemébe a nevetéstől. A húsvéti nyuszi mézvirágot hozott Hanna ablakába, a nagyszülőktől is apróságokat kapott, kifestőt, kis pillangókat a függönyére. Az ajándékozás már az első pillanattól kezdve az egyik nagy paránk volt. Vajon jót teszünk vele, hogy próbálunk odafigyelni az ajándékok mennyiségére, hogy soha ne essünk túlzásba? Hogy minden apróságnak tudjon örülni. Egyelőre bevált.

Mikor Hanna megszületett, mint minden szülő, azon aggódtunk, vajon eszik-e eleget? Mostanában meg hogy talán túl sokat is eszik... Emlékszem, mennyire nehezen éltük meg az első betegségeket. Az első magas láz után jött a második és a harmadik. Mi is vele edződtünk. Lelkileg.

De ha épp nem beteg, akkor is van min aggódni. Ha máson nem, akkor azon, hogy Hanna rendmániás és hogy ez normális-e. Mert szerinte – ahogy szerintem is - a lakásban mindennek helye van. Ha Gábor délután hazaér és a cipőjét nem rakja a helyére, Hanna egy percen belül kiszúrja és elrakja. Ebédnél a poharának a tányérja mögött van a helye, pont középen. Nem kicsit jobbra, nem kicsit balra. Középen. Mellesleg tudja melyik a jobb és melyik a balkeze. 20-ig villámgyorsasággal elszámol és az ABC-t is el kezdte mondogatni nekem valamelyik nap. Ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, mivel teszünk jót. Ha foglalkozunk a fejlesztésével és tanítjuk, ha látom, hogy érdekli a dolog. Vagy ezzel nagyobb kárt okozunk, mint hogy hagynánk, hogy a saját ütemében nyíljon ki előtte a világ, nem gyorsítva? A "mivel teszek jót?" kérdés gyerek témakörben örök.    

Az eddigi legnagyobb parát fél évesen éltük át, mikor a gyerekorvos megállapította, hogy Hannának az átlagtól feszesebb az izomtónusa. Megjártuk vele a konduktort, aki halálra rémisztett minket, mert azt mondta, baj van és azonnal keressünk fel egy neurológust. Egy óra múlva már a neurológián ültünk teljes kétségek között, összetörve. Ennek ellenére az osztályvezető főorvos megnyugtatott minket, hogy minden a legnagyobb rendben, a feszesség genetikai eredetű, Hanna makkegészséges.

Pár hónappal később mégis feltűnt, hogy Hanna sokat áll lábujjhegyen. Ez a rossz szokása a mai napig megmaradt. Idő közben a szemünk hozzászokott, szinte már észre sem vettük. Mikor a minioviban szóltak, hogy érdemes lenne ezzel foglalkozni, csak akkor tűnt fel a valós probléma. Az elmúlt pár hónapunk csak erről szólt. Sok ellentétes véleményt hallottunk, kaptunk. Persze lehet, hogy tényleg nem kell vele foglalkozni, mert sokak szerint a legtöbb gyerek kinövi a pipiskedést, mikor óvodába megy, vagy mikor iskolás lesz. De mi van, ha nem? És ha a később jelentkező diszlexia majd erre vezethető vissza? Január óta egy alapítványhoz járunk tornázni. A terapeuta tornafeladatokat – tervezett szenzomotoros tréninget - ír fel Hannának, ami alapján hetente háromszor tekerjük a gyereket plédbe, dobáljuk, forgatjuk, hintáztatjuk, közben énekelünk. Ő baromira élvezi, mi meg izmosodunk a 11 kilóját emelgetve. Bukfenc, ölből hátra kézenállás, fittball labdán ugrálás, spicc pipa már nem kihívás a balerinának. Az elmúlt hónapok munkájának talán már eredménye is van.


Mindezen túl ott lebeg a fejünk felett az ovi para, mert lassan választanunk kell, hova tovább. Kétnyelvű, művészeti, állami vagy magán? Két hete folyamatosan ezen megy a para. Persze a megérzés dönt. Ahogy nő, mintha a kérdések is szaporodnának, amikre csak hosszú - hosszú évek múlva kapunk választ. Választ? Megerősítést. Addig meg nincs mit tenni. No para.

Mit beszél a tengelice?

Hanna pár napja azt magyarázza nekünk, hogy ő egy madár. És ott lakik fent, azon a fán, mutatja. És ő már repült is. Mostanában egyre élénkebb a fantáziája, de megnyugtató, hogy tudjuk, merről fúj a szél. A minioviban épp a madarakról tanulnak.

Előző félévben a színeket vették. Minden héten egy színt dolgoztak fel. És ahogy a félévnek van tematikája, úgy a napoknak is. Hétfő a Montessori nap, kedden bábjáték, szerda a sajtkukac torna nap, csütörtök a pliccs-placcs kézműves nap, és péntek a várva várt zene nap, mikor Dia néni - a szolfézs tanárnéni - hozza a hegedűt, a furulyát, a xilofont és Hanna már előző este alig tud elaludni, annyira várja. És van szakmák napja is, mikor jön egy festő vagy asztalos bácsi és bemutatja, hogyan, milyen eszközökkel dolgozik, segíteni is lehet neki. – Előző félévekben jött már pilóta bácsi, rendőrök rendőrautóval, amibe természetesen be lehetett ülni, most egy igazi mentőautót várnak mentősökkel. 


A hét témájával mind az 5 nap foglalkoznak a napok szerinti különböző kreatív módon. Versekben, mesékben, bábjátékban, kézműves foglalkozáson, tornázva, énekelve. És házi feladat is van, amolyan nem kötelező. A témával kapcsolatban a gyerekek vihetnek be otthonról hozott könyveket, játékot, rajzot, használati tárgyat, újságból kivágott képet, bármit. Mindegy mit, csak ő vigye. Amit a gyerekek megnézhetnek, megfoghatnak, megcsodálhatnak. Ebben a félévben az állatokról tanulnak. Hanna büszkén hozza sorra haza a Bilimbós alkotásokat, a gombszemű bocit, a farsangi kakasálarcot, a levelen mászkálni tudó katicát, a pamutsörényű oroszlánt. 

És talán ennél is büszkébben viszi be a minioviba a Gábor keze által festett állatokat, a kolibrit és a leveli békát.  

És ahogy a férjem egyre nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát a rajzolásba, persze hogy kedvet kaptam hozzá én is. Én, aki eddig pálcikaembereket rajzolt! De Gábor szerint a rajzolás tanulható, és ha elhiszed, hogy képes vagy festeni egy kacsát, akkor - elvileg - nem lehet elrontani.

Szabad szemmel is látható, hogy Hanna napról napra fejlődik. És ahogy egyre többet ad neki a Bilimbo és mi is, ő egyre többet ad vissza, ami nagyon jó érzés. Ma például egy verset tanultam. Én, tőle. 

Nemes Nagy Ágnes: Szorgalom     

Mi kopog?

Mi kopog?

- Harkály vagyok, kopogok.

Nem is tudom, mióta

Vár rám ez a diófa.

Mi ragyog?

Mi ragyog?

- Hát nem tudod, ki vagyok?

Béka vagyok, leveli,

Ki a fiát neveli.

Sztárséf a konyhámban!

Kis túlzás, de a négynapos hétvége nagy része nekünk a konyhában telt.  – Leszámítva a napi két órás kirándulásokat. –  Rendelésre készült minden ebéd és vacsora.  És mint minden héten, most sem maradhatott el a pizza sütés. Gábor és Hanna teljes egyetértésben állítja, minden nap kéne sütnünk, olyan gyorsan elfogy. A sütés mindent összeadva legalább 2 óra. Pedig a recept pofonegyszerű. Úgy kezdődik, hogy végy egy kétéves lánygyereket.

Hanna imád a konyhában sertepertélni. Ha főzünk, neki feltétlenül bele kell kukkantania a lábasba, mi rotyog benne. És ő a főkóstoló is. Rájöttem, ha feladatot adok neki, hamarabb elkészül minden, mintha egyesével cseni el az asztalról a kikészített lisztes dobozt, a fűszereket vagy puszta kíváncsiságból lerántja a pultról a konyharuhát, amin a feltörésre váró tojások sorakoznak. Hanna el tudja sorolni mi kell a palacsintatésztába, és állítom, azért olyan finom a pizzánk, mert abban az ő lelke is benne van. Ime a recept.

Egy lábasba önts kb. 40 deka lisztet. - A recept külön nem tér ki arra, hogy meg kellene kóstolni. - 

Ezután kerül bele 1 egész tojás és a 0,5 dl langyos tejen felfuttatott fél élesztő.  

Továbbá egy Hanna maroknyi só és egy Hanna maroknyi oregánó. - Ami szerinte öreganyó. - 

Az oregánónak minden esetben ellenőrizni kell az illatát. 

Hozzáöntünk kb. 1,5 dl langyos vizet és 0,5 dl olívaolajat.

A tésztát összedolgozzuk és 10 percig dagasztjuk.

A nyers tészta megkóstolásának puszta gondolata is szigorúan tilos.

Dagasztás közben érdemes néha a lábas mélyére nézni, mi történik ott.

Egy kis tészta felragadhat a fakanálra, ami magasra emelve és kellően lóbálva egészen biztos hogy lepottyan.  

Dagasztás után kis cipót formálunk a tésztából és lefedve 45 percig kelni hagyjuk. Addig lehet a sütőkesztyűvel énekelni.

A megkelt tésztát kétfelé vágjuk és két nagyobb olívaolajjal kikent tepsibe helyezzük, olajos kézzel nyújtjuk, nyomkodjuk. - Mi 3 különböző tepsit használunk, egy nagyot Gábornak, egy közepeset nekem és egy picit Hannának. 

A tészta lyukasztása nem ér.

Olajos kézzel tapicsolni tilos. Majd a tésztára jön egy réteg paradicsomszósz, ami 3-4 dl paradicsomlé, fokhagyma, só, bors, pici cukor, oregánó és bazsalikom keveréke. A paradicsomos tésztákat 200 fokon kb. 10 percig elősütjük, csak ezután kerül rá a feltét.

Míg Hanna kötényben biciklizik, rárakom a pizzára a feltétet, aminek alapja a rengeteg sajt. Erre kerül rá a sonka, gomba, olajbogyó, és ismét sajt. Ha kellően megpakoltuk a tésztát, mehet is vissza a sütőbe további negyed órára.  

Jó étvágyat! 

Keresem az utam

Mindig hallom, milyen jó nekem, a fotós anyukának! Pedig csak kevesen tudják, egyszerre kiváltság és átok. Nem minden nap fotózom Hannát. Nem is minden héten. De ha elönt a csillapíthatatlan vágy, mert meglátok egy pillanatot, nehéz letenni a gépet, mikor a téma az orrom előtt hever. Sokszor Gábor a visszahúzó erő. És ha hallom a cinikus megjegyzéseit,  miszerint én a saját gyerekem paparazzija vagyok és mégis mikor van a Newsweek-nek a leadás? Akkor valószínűleg - már megint - túllőttem a célon.   

Mióta az eszemet tudom, fotós akartam lenni. Egy nyári szünet alatt összekuporgatott zsebpénzből meg is vettem életem első és egyben utolsó Kodak autómata gépét. A kíváncsiságtól hajtva az első filmre persze hogy rá kellett nyitnom a gép fedelét, egészen biztos hogy minden kocka fekete lesz-e. Az lett. Pár évvel később elcsakliztam apa tükörreflexes Nikonját, ami már akkor is régi darabnak tűnt. Én mégis imádtam. A sufniban napokat töltöttem a sötétben a nagyítógép mellett. Kísérleteztem, mint egy kémikus. A vegyszerek illata most is az orromban van. Fotóztam, pályáztam, kiállításokra jártam. Valami megfogalmazhatatlan belső nyugtalanság hajtott. Meglátni és megmutatni a szépet. Ahogy az optika látja. Ahogy én látom. Meglátni egy őszinte mosolyt. Meglátni a lencsén keresztül a dolgok mélyebb értelmét. Gondolatokat ébreszteni, véleményt mondani. Szavak nélkül.

Fotóztam úton, útfélen. 

Fotóztam az álmaimat. 

Fotóztam barátokat, nővéremet, vagy épp azokat, akik a gépem elé álltak.

És ha nem volt a közelben modell, akkor fotóztam magamat. Szüntelenül kerestem az utam. Kerestem a témám. Kerestem azt, hogyan tudnék a legtöbbet tanulni. Bújtam a könyveket, jártam fotókörökbe, diaporáma stúdióba, fotótanfolyamokra. Tanultam földrajz tanártól, igazolványkép készítő bácsitól, fotóriportertől, színházi fotóstól, fotóművésztől, Sopronban, Miskolcon és Budapesten. Portfolió bemutatón vettem részt, ahol a szakma 3 legnagyobb alakja mondott véleményt a képeimről. Persze hárman háromfélét. Egy ponton azért összecsengtek: nincs témám. Akkor 20 évesen hirtelen megvilágosodtam. Az én utam inkább az alkalmazott fotográfia lehet, mintsem a művészkedés. Ha nincs témám, majd szerzek magamnak, gondoltam.

Eger lett a következő állomás. A főiskolai lapban tevékenykedhettem, sokszor előadások helyett. Két év múlva pedig bedobtam saját magam a mélyvízbe. Pedig tudtam, nem vagyok jó úszó. Megtanultam, milyen a leadás és a lapzárta, milyen 20 órát folyamatosan dolgozni, milyen 1500 km-t menni egy héten, milyen 10 ezerszer lenyomni az exponáló gombot havonta. Nem tudnám megszámolni, hány magamutogató sztárt láttam, persze találkoztam olyanokkal is, akik megdöbbentettek emberségükkel. Tudom, milyen vidéki anyagkészítés közben kutyák elől futni, vagy milyen érzés, mikor egy oroszlánkölyök elkap. Fotóztam vízben, fotóztam repülőn. Fotóztam kis faluban 16 gyerekes nagycsaládot, akiknek az életét most is irigylem! Fotóztam Balaton- felvidéki remetét, fotóztam nyafogó modelleket. Láttam beteg gyerekeket, akiknek a szüleik mindent megtettek, hogy segítséget kapjanak. A torokszorító történetek velem együtt élnek tovább ágyhoz kötött angyalarcú kisfiúról, vagy motorbalesetet túlélt velem egykorú lányról, aki soha többé nem ébredt fel. A témát soha nem én választottam. Fotóztam portrét, tárgyakat, illusztrációt, címlapot, divatot. De az útkeresést akkor sem adtam fel.

Az első magazinban megjelent képem.

Dolgoztam képszerkesztőként, tudom mekkora a nyomás, mikor egy magazin teljes képanyagának felelőssége, a gondolattól a megvalósításig, a vállamat nyomja. Tudom, milyen érzés a nyomdából érkező első példányt lélegzet visszatartva kézbe venni.

A diploma dolgozatom témája is mi más lett volna! A fotózás. Titkon útkeresés volt az is. Egy nagy utazás világhírű magyar fotósok nyomában. Interjú élő legendákkal, Keleti Évával és Korniss Péterrel, akik szintúgy megállapították, hogy "Míves, míves, de nincs témája". Robert Capa szerint, ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel a témához. És mi van azzal, akinek valóban nincs témája és évtizedeket tölt útkereséssel!? Most már tudom a választ.

Ha nem találod a témád, hagyd hogy a téma találjon meg Téged. 
Engem két éve megtalált.

Egy láblógató anya naplója

Etető, itató. Simogató és ringató. Mondókázó és éneklő. Nevettető. Magyarázó. Nevelő. Fuvarozó. Rajzoló. Esti mese olvasó. Altató. Vigasztaló. Aggódó. Néha noszogató. De folyamatosan szerető.         Anya. Nő.

Mikor egy kedves ismerősöm megkérdezte, vajon mennyire unatkozom a gyerek mellett, a szám halk mosolyra húzódott. – Próbáltam magamban tartani a mélyről feltörő cinikus kacajt, miközben a fenti szavak serege tombolt a fejemben. - Ilyen kérdést csak az tehet fel, akinek – még – nincs gyereke, könyveltem el. Azóta mégis motoszkál bennem a gondolat és többször is számot vetettem…

A miniovis napokon időre hozom, viszem Hannát. Az öltözés ebben a hidegben rémálom. Soha nem lehet kiszámítani, mikor tudunk elindulni. Ha a kisasszony készséges, akár 3 perc alatt rákerül a harisnya, kardigán, overál, csizma, sapka, sál. De előfordul, hogy ugyanez 20 percet is igénybe vesz. Mert leöntötte magát teával és harmadszorra is át kell öltöztetni. Az ajtóban talpig felöltöztetve jut eszébe, hogy nincs meg a cumitartó doboz, ami nélkül nem indulhatunk el. És mégsem Rudit viszi be magával Ildi néniékhez, hanem Heidit – milyen meglepő, az új babát.

Míg ő Bilimbózik a 3,5 órás szabadidőmet próbálom minél hasznosabb teendőkkel kitölteni. Bevásárlás, könyvelő, posta, gyógyszertár és a lakás látszólagos egyensúlyban tartása. Néha egy kis munkával fűszerezve. Aztán rohanok is Hannáért. A nem miniovis napokon keresem az újabbnál újabb lehetőségeket, hogy minél hasznosabban töltsük el együtt a felkínálkozó időt. Csak most kezdek rájönni, bármennyire nem szeretem, Budapest számtalan jobbnál jobb gyerekprogramokat kínál. Gyerekjóga, csiri-biri torna, úszás, százféle zenés és kézműves foglalkozás, bábelőadás, babaszínház, állatkert, csak egy karnyújtásnyira. Együtt unatkozás kizárva.

Azért a magam megnyugtatása végett elkezdtem kézi könyvkötészetet tanulni, egy igazi könyvrestaurátortól, ami mindig is érdekelt. – Az első saját kötésű könyvem már majdnem kész! - És még nem említettem a minioviban szervezett szülők iskoláját. Múlt héten Sződy Judit pszichológus tartott előadást a hisztiről. Már az első 5 percért is érdemes volt elmenni! Ki gondolta volna, hogy a gyerek hisztijét akár az is előidézheti, hogy mit eszik? – Újabb megerősítés, hogy a csokoládé nem csak a fogaknak nem jó! A vércukor ingadozás (cukorhinta) bizony hisztibe is torkolhat. –

Délutánonként, míg Hanna alszik, néma üzemmódba kapcsolok: pötyögök, retusálok, írok. Ilyenkor fog az agy. A két éve szunnyadó „kreativitás” a felszínre tör és engedem. A mese szálai egyre jobban összegubancolódnak a fejemben. Hullámként csap rajtam át és én örömmel hagyom. Érzem, hogy egyre nyitottabb vagyok új dolgokra. 2 óra régen csepp volt a tengerben, most ennyi idő alatt akár egész világokat váltok meg.

Persze vannak periódusok, mikor nehéz. Nagyszülők, rokonok 200 km-re, ami a mi esetünkben egy beláthatatlan távoli pont. Nincs olyan, hogy lerakom a gyereket egy órára, hogy elintézzek egy roppant fontos dolgot. Nincs olyan, hogy úgy menjünk el valahova, hogy ne legyen ott velünk. Nincs olyan, hogy nem érek oda érte időben, nem baj, majd megy érte valaki más. Nincs olyan, hogy vasárnapi ebéd, vagy tegnapról megmaradt süti. Nincs kettesben andalgás a mozi előtt, vagy egy vacsora a kedvenc éttermünkben. Csak halk sóhajok vannak, hogy de jó nekik! – nem, ez nem panasz -, aztán a lelkiismeret szól. Mert minden úgy van jól, ahogy van. Hanna hozzánk nőtt, láthatatlanul hozzánk simult. Észrevétlenül beleivódott az életünkbe. Mi tanítjuk, mi formáljuk őt. Nem más. Felelősség és lehetőség is egyben. Hiszen minden csak rajtunk múlik.   

Esti mese után apró gombokat varrok a helyükre, kis ruhákat teregetek, vagy a holnapi ebédet készítem. Két kavarás között pedig Hanna kedvenc mesefiguráit festem kartonra, amikből joghurtos pohárra rögzített bábok készülnek.       Aztán lógatom a lábam egy kicsit.

Minden rosszban van valami...

Láz 40 fok. Arc sápadt. Étvágy semmi. Antibiotikum. Tea citromos és mézes. A bögre macis, fülét fogja. Kortyol. Gyógyszert szó nélkül bevesz. Levert. Mondogatja, hogy beteg. Aztán a következő másodpercben minderről megfeledkezik. Énekel, táncol, mondókázik, nevetgél. Mi csak kikerekedett szemekkel nézzük. Talán ő még látja - amit mi már nem-, hogy minden rosszban van valami jó.  

Az orvosi vizsgálatban például ott van a matrica. Hanna fél napig repdes a boldogságtól és alig várja, hogy újra jöjjön a doktornő, a 2x2 centis ragacs a mindent feledtető fájdalomdíj. A betegségben az a jó, hogy egész nap együtt vagyunk ketten és lesem minden kívánságát, amit ő maradéktalanul ki is használ.

Az étvágytalanságban az a jó, hogy a kedvencét főzöm. Ha jól számolom, nálunk 5. napja sajtostészta az ebéd – és néha a vacsora is -. Mivel egyáltalán nem értek egyet az egyoldalú étkezéssel, néha bepróbálkozom pár kanál húslevessel, természetesen csakis cérnametélttel. Hanna étrendjének alapja a tészta. És a sajt. Na meg a frissen sütött lehelet vékony palacsinta, a' la nature. Amiből még betegen is képes négyet észrevétlen elfogyasztani. Gábor szerint Hanna egy iratmegsemmisítőhöz hasonló módon tünteti el a kedvenceit. Még betegen is. Aminek mi nagyon örülünk.
    

A szobafogságban az a jó, hogy nincs mit tenni, egész nap játszani kell. Egyelőre megunhatatlan építőjáték a szülinapra kapott Montessori piramis. A faelemei különböző színűek és formájúak, pár másodperc alatt összerakja őket, és ebben Hannának az a megunhatatlan, ami nekünk is, hogy még egyszer sem rakta ki ugyanúgy. A játék legkisebb elemét pedig külön is használja, zsinórra fűzi fel. Az apró, megfontolt mozdulatok hosszú percekre lekötik.   

A másik nagy kedvenc, egy korongos párkereső. 5 táblán különböző állatcsoportok szerepelnek, tengeri, erdei, háztáji, trópusi, tanyasi. A korongokat a megfelelő táblára és állatra kell helyezni, egyszer ő húz korongot és rakja a megfelelő helyre, egyszer én.

Bő fél éve került képbe a Duplo, Gáborral minden este megy a nagy legózás. Emlékszem, először mennyire nehezen tudott összeilleszteni két elemet. Hányszor mondtuk neki: „Bütyköset a lyukasba!” Ma már olyan magas tornyot épít, mint ő maga!

A kiskonyha folyamatos feladatokat ad Hannának, bekapcsolja a tűzhelyt és reggelit főz Szofinak. Eteti, itatja a babákat. Az edények közt rámol, pakol, imádja. A konyhájában felfedezte a minioviban is gyakran használt Montessori eszközt, a csipeszt. A feladat az, hogy egy nagy műanyag csipesszel átrakja egyik játékserpenyőből a másikba a játék paprika szeleteket, a sült bacont vagy épp a kolbászt. Hannának a csipeszelés is megunhatatlan.

  

Szerintem a betegségben semmi jó nincs. Mi 40 fokos lázzal napokra ágynak esnénk. Ő meg betegen is mosolyog, virgonckodik, jön-megy. Két nap és teljesen helyre is jött. Hogy mi lehet Hanna titka? Nem tudom. Talán a sok játék, a citromos mézes tea, vagy a frissen facsart narancslé, amit minden nap iszik. Vagy egyszerűen, ő még tényleg észreveszi, hogy minden rosszban van valami sajtostészta.