Minden rosszban van valami...

Láz 40 fok. Arc sápadt. Étvágy semmi. Antibiotikum. Tea citromos és mézes. A bögre macis, fülét fogja. Kortyol. Gyógyszert szó nélkül bevesz. Levert. Mondogatja, hogy beteg. Aztán a következő másodpercben minderről megfeledkezik. Énekel, táncol, mondókázik, nevetgél. Mi csak kikerekedett szemekkel nézzük. Talán ő még látja - amit mi már nem-, hogy minden rosszban van valami jó.  

Az orvosi vizsgálatban például ott van a matrica. Hanna fél napig repdes a boldogságtól és alig várja, hogy újra jöjjön a doktornő, a 2x2 centis ragacs a mindent feledtető fájdalomdíj. A betegségben az a jó, hogy egész nap együtt vagyunk ketten és lesem minden kívánságát, amit ő maradéktalanul ki is használ.

Az étvágytalanságban az a jó, hogy a kedvencét főzöm. Ha jól számolom, nálunk 5. napja sajtostészta az ebéd – és néha a vacsora is -. Mivel egyáltalán nem értek egyet az egyoldalú étkezéssel, néha bepróbálkozom pár kanál húslevessel, természetesen csakis cérnametélttel. Hanna étrendjének alapja a tészta. És a sajt. Na meg a frissen sütött lehelet vékony palacsinta, a' la nature. Amiből még betegen is képes négyet észrevétlen elfogyasztani. Gábor szerint Hanna egy iratmegsemmisítőhöz hasonló módon tünteti el a kedvenceit. Még betegen is. Aminek mi nagyon örülünk.
    

A szobafogságban az a jó, hogy nincs mit tenni, egész nap játszani kell. Egyelőre megunhatatlan építőjáték a szülinapra kapott Montessori piramis. A faelemei különböző színűek és formájúak, pár másodperc alatt összerakja őket, és ebben Hannának az a megunhatatlan, ami nekünk is, hogy még egyszer sem rakta ki ugyanúgy. A játék legkisebb elemét pedig külön is használja, zsinórra fűzi fel. Az apró, megfontolt mozdulatok hosszú percekre lekötik.   

A másik nagy kedvenc, egy korongos párkereső. 5 táblán különböző állatcsoportok szerepelnek, tengeri, erdei, háztáji, trópusi, tanyasi. A korongokat a megfelelő táblára és állatra kell helyezni, egyszer ő húz korongot és rakja a megfelelő helyre, egyszer én.

Bő fél éve került képbe a Duplo, Gáborral minden este megy a nagy legózás. Emlékszem, először mennyire nehezen tudott összeilleszteni két elemet. Hányszor mondtuk neki: „Bütyköset a lyukasba!” Ma már olyan magas tornyot épít, mint ő maga!

A kiskonyha folyamatos feladatokat ad Hannának, bekapcsolja a tűzhelyt és reggelit főz Szofinak. Eteti, itatja a babákat. Az edények közt rámol, pakol, imádja. A konyhájában felfedezte a minioviban is gyakran használt Montessori eszközt, a csipeszt. A feladat az, hogy egy nagy műanyag csipesszel átrakja egyik játékserpenyőből a másikba a játék paprika szeleteket, a sült bacont vagy épp a kolbászt. Hannának a csipeszelés is megunhatatlan.

  

Szerintem a betegségben semmi jó nincs. Mi 40 fokos lázzal napokra ágynak esnénk. Ő meg betegen is mosolyog, virgonckodik, jön-megy. Két nap és teljesen helyre is jött. Hogy mi lehet Hanna titka? Nem tudom. Talán a sok játék, a citromos mézes tea, vagy a frissen facsart narancslé, amit minden nap iszik. Vagy egyszerűen, ő még tényleg észreveszi, hogy minden rosszban van valami sajtostészta.


   

Álomnyaralásból rémálom

Szikrázó napsütés, lágy szellő, langyos tenger, hűsítő koktélok, 5 csillag, kilométeres svédasztal. Homokvárat építünk, majd a naplementében Hanna kézenfogva sétál Gáborral a parton, a langyos tenger elmossa a lábnyomukat. Valahogy így képzeltem el az álomnyaralást. Aztán mégis valami egészen más lett belőle…

 Keddtől csütörtökig

A medence partján a napernyő alatt szürcsölöm a Martinim, fél szemem Hannán és Gáboron, akik a vízben lubickolnak. Gábor magasra emeli, Hanna felkacag. Minden olyan tökéletesen giccses, mindenki boldog. Mert megérdemeljük. Már az első nap azon gondolkodunk, hogyan hosszabbíthatnánk meg ezt az egy hetet. Mert az aztán egy szempillantás alatt elröppen, mint egy veréb. A szálloda parkja amúgy tele van verebekkel és varjakkal, ami Hanna szerint bebebe és jarjúú. Folyamatosan őket figyeli, mutogat. Este a balkonon borozgatunk, Hanna a tenger morajlására alszik el. Tökéletes három nap. Aztán hajnali 1-kor minden véget ér.

Péntektől szombatig

Hanna felriad és hány. Gábor azonnal hívja a recepciót orvosért. Felküldenek a szobánkba egy ápolónőt, aki a szerelését minden bizonnyal egy szexshopban vehette: fehér forrónadrág, köldökig érő dekoltázs, magas sarkú, 2 kiló vakolat, 20 év. Azért szerencse, hogy hozott magával egy higanyos lázmérőt. Hanna még mindig hány, a személyzeti főnök hívja az orvost. 

2 óra. Lent vagyunk a hotel rendelőjében. Az orvos a tolmácson keresztül – akinek a személyére helyhiány miatt most nem térnék ki – javasolja, hogy vegyünk vért Hannától, mert csak annak függvényében tud gyógyszert adni. Először ellenkezünk, mert ez a nő nem fog a gyerekemhez nyúlni, nemhogy vért venni tőle. Aztán, mivel nincs más választás, rábólintunk. Hanna ordít, a némber a második vénáját teszi tönkre, vér még egy csepp sem jön. 15 perc kínzás. További negyed óra várakozás. Hanna még mindig hány. Egyre szürkébb és gyengébb. Mi egyre idegesebbek. Az orvos 3 percig beszél a tolmáccsal, aki felénk fordul és mond egy mondatot: baj van a gyerekkel, kórházba kéne menni. 

Az orvos telefonon egyeztet, három kórház sem fogadja Hannát. Újabb kínzás, Hanna infúziót kap és már hívják a mentőt, mert az olcsóbb mint a taxi. Szerintük. Az egy órás procedúráért 400 €-t fizettünk. A mentő amúgy csak tízszer volt drágább a taxinál. Biztosítás ide vagy oda – merthogy a legdrágábbat kötöttük, de a rendelő váltig állította, hogy náluk csak kápéban lehet fizetni, majd utólag fizet nekünk a biztosító. Akkor is éreztük, nagyon sántít a dolog, de mikor az ember gyerekéből percről percre megy ki az élet, minden kincsed odaadnád. A mentő ezerrel teper, fogalmunk sincs, hogy hova. Hanna mint egy rongybaba rázkódik a karomban, Gábor szemében ott a félelem, érzem a rohadt nagy kiszolgáltatottságot. Próbálom felébreszteni Hannát, hogy inkább legyen nyitva a szeme, most ne aludjon. A kis teste jéghideg és nyirkos. 

Beérünk a kórházba, az orvos tapasztalt, barátságos arcú. Senki nem beszél angolul sem németül itt sem, kapunk tolmácsot, aki a világ legaranyosabb nénije. A nővérek sürögnek-forognak Hanna körül, csóválják a fejüket, mert be sincs kötve az infúzió rendesen – amiért mellesleg egy halom pénzt fizettünk. Újabb szúrás, injekció, széles spektrumú antibiotikum intravénásan, újabb tasak infúzió, Hanna kezén óriás kötés. Aztán egyszer csak minden elcsendesedik és alszunk. Érzem, hogy jó helyen vagyunk. Együtt. Félálomban még hallom valahol a távolban egy müezzin énekét.

Másnap reggelre a tengerre néző szobát felváltja a csodás kilátás, szemben egy minaret, mellette újépítésű társasházak, udvarán vadtartásban kapirgálnak a tyúkok, a garázsban tehenek hűsölnek. Az ultra all inclusive ellátás helyett kórház inclusive-ot kapunk. Az infúzió folyamatosan csepeg, egyik tasakot váltja a másik. Hanna jobban van, kis pír is látszik már az arcán. Tasakváltáskor egy ápolónő megszán, és kapunk 5 percet, hogy sétáljunk a folyosón. Szuper nyaralás. Egy felfújt gumikesztyűt ad Hannának a nővérke, a takarító néni rajzol rá szemet. Igazi Dino klub. A magánkórház személyzete tényleg szuper. A tolmács néni nyugtat, még egy éjszaka és mehetünk vissza a hotelbe. De bárcsak haza mehetnénk. Kint 40 fok, bent 30. Persze nem hoztunk magunknak váltóruhát. Kb. mint egy menekülttáborban két illegális határátlépő. Csapatépítő tréning. Hanna még egy vénája szétmegy. Két nővér keresi a kis testén, hova szúrhatnak még egy újat. Kezdem magam nem tartani, Gábor szeme párás. Végem...

Szombattól hétfőig

Átértékelődnek a dolgok. Milyen rövid egy hét, és milyen kegyetlenül hosszú tud lenni két nap. Újra a hotelben. Hanna látszólag jól van. Délután varjút nézünk a parkban, és hiába mutogat a tengerre hogy „fürcsi” és „hajó” és „húzza”. A balkonról kémleljük a vizet. Borzasztó látvány, mikor kint szikrázó napsütés, a pálmafák alatt napoznak az emberek, a medencében ugrálnak, mi meg a luxusbörtönben a szálloda foglyai vagyunk. Gábor panaszt tett a vezetőségnél a hotel orvosa, a kedves ápolónő és a tolmács nem túl korrekt eljárása miatt. Visszakapjuk a rosszul bekötött infúzió árát és utolsó nap beköltöztetnek minket az elnöki lakosztályba. Fájdalomdíjként. Bónuszban utolsó éjszaka Gábor is kórházba kerül. 

Utolsó nap kimegyünk a partra, Hanna hagy tapicsoljon a homokban. És most életemben először azt érzem, le kell tennem a fényképezőgépet. Most nem az a fontos, hogy elkészüljenek a fejemben megszülett fotók, ahogy Hanna először fürdik a tengerben, vagy ahogy a víz elmossa a pici lábnyomát a homokban. Most nem az a fontos, hogy megragadjam és megőrizzem a pillanatot, hanem hogy megéljem. Velük együtt.

  

A kalózlány és a fehérköpenyesek

         0. nap. Ülök a sötétben, hallgatom Hanna szuszogását. Megnyugtat. A másik szobából gyereksírás. Egy évvel ezelőtt is kórházban voltunk. Akkor született. Nem tudok aludni. A szék egyre kényelmetlenebb. Ezerszer átgondoltam, mit rontottunk el… A héten kétszer jártunk a körzeti gyerekorvosnál, aki csak legyintett a 40 fokos lázra és Hanna pirosodó szemére. Másnapra Hanna szemhéja a triplájára dagadt. Annyira, hogy egyáltalán nem tudta  kinyitni és égővörös lett. Azonnal hívtuk a magánrendelőt, ahova korábban terhesgondozásra is jártunk. Soron kívül fogadtak minket a Rózsakert Medical Centerben. - A pénzzel minden megvehető? Az egészség is? – Dr Gudor Orsolya megvizsgálta Hannát, és már mondta is a diagnózist: vírusfertőzés, több napos láz miatt legyengült immunrendszer, majd bakteriális fertőzés a szemen. Gyógyszer: antibiotikum. Intravénásan. Magyarul kórház. Sírás. - Talán, ha Gáborra hallgatok és a körzeti orvos helyett rögtön ide jövünk… - A szék egyre elviselhetetlenebb. Abszurd, hogy a legtöbb kórházban nem lehet bent aludni a gyerekkel. De így is hálásak vagyunk Gudor doktornőnek, hogy végigtelefonálta a lehetséges gyerekosztályokat, hogy felleljen nekünk egy baba-mama szobát. Mindhiába. És tegyük hozzá halkan, azt sem volt egyszerű elintéznie, hogy egyáltalán Hanna mellett maradhassak éjszakára. A Föld legkényelmetlenebb székén.

            1. nap. Hanna az I. számú Gyermekklinika Csecsemőosztályának unikornisa. Csodájára járnak a rezidensek, hogy láthassák a kiskalózt. Akár belépőt is szedhetnénk. A fél orvosbrigád első ránézésre úgy gondolja, sebészeti esettel van dolguk. Nekem kell felvilágosítást adnom, hogy nem esett el, nem ütötte be a szemét, ez bizony bakteriális fertőzés. Az osztályon megjelent a szemész is, Hannához jött. Megtudja a rezidenstől, hogy a kiskalóz bizony fertőző. Majd a folyosón hezitál, hogy egyáltalán megvizsgálja-e, mert nem szeretné, ha az ő kislánya is elkapná a kórt. Nagy kegyesen felhúz egy gumikesztyűt és bejön vizsgálni. Kezdek ideges lenni, és nem csak azért, mert 30 órája nem aludtam. Majd az egyik nővérke odasúgja, megüresedik egy baba-mama szoba. Végre aludhatok.

            2. nap. Jó hír, hogy a szemét már résnyire ki tudja nyitni a kalózlány. A rossz hír, hogy még mindig lázas. Napi kétszer kapja az antibiotikumot vénásan. És kb. ugyanennyiszer kell lecserélni a boxkesztyű méretű kötést a kezén, mert folyamatosan piszkálja. A gyógyszerosztásnál a szőke kék szemű rezidenslányoknak nem sír, a zord külsejű fehérköpenyeseknek azonban nem kegyelmez sem éjjel, sem nappal. Alapvetően jó kedélyű, egész nap virgonckodik a kiságyban. Az RMC-s Gudor doktornő felhívott minket, Hanna hogyléte felől érdeklődött. Milyen gyógyszert kap, ki a kezelőorvosa, mikor mehetünk haza. Nem hiszem, hogy ez munkaköri feladata lenne. De leírhatatlanul jól esik. Talán ő egy igazi fehérköpenyes - nyugati fajta. Fehér köpeny nélkül. - Merthogy a magánrendelőben nem szokás ilyet hordani, csak frusztrálná a betegeket. Milyen igaz.

            3. nap. Az orvosok jönnek-mennek. A nővérek és a takarító nénik már ismerősként üdvözölnek minket. Úgy néz ki, mi már soha nem jutunk haza. Senki nem tud semmit. Nincs idő semmire. A fehérköpenyesek vonulnak, egymás közt latinul csevegnek, néha úgy érzem szánt szándékkal, hogy a szülő direkt ne értsen semmit. Nincs idő kérdezni. Nincs információ. Minden kilátástalan. Hanna szeme egyre szebb, azonban láza még mindig van. Újabb vérvétel következik, amit persze a nővérkétől tudok meg. Hárman fogják le pici kis testét, bömböl, hisztizik, felém nyúl, hogy mentsem meg. Látom a félelmet a szemében…

            4. nap. 10 percre kiszakadtunk a kórházból. A bohócdoktorok még Hannát is megnevettették. Tapsolt, és tátott szájjal figyelte, hogy énekelnek, zenélnek, buborékot fújnak és életet lehelnek az egész osztályba. Szuperek voltak! Hőemelkedés. Szem teljesen kinyit.

            5. nap. Vérkép jobb. Felcsillan a remény. A legzordabb fehérköpenyes benyit, és magyarul beszél. Talán holnap hazamehetünk. Persze, ha lázmentes marad Hanna. Holnapig fújogatom. 

            6. nap. A zárójelentésre közel fél napig vártunk. Vártunk, míg megírják a rezidensek -nem tudták, mit írjanak rá-. Aztán vártunk, míg az osztályvezető átjön az osztályra és aláírja. Újra otthon. Bármennyire rossz volt ez a pár nap, bármennyire nem értünk egyet a keleti fehérköpenyes mentalitással, sem a magyar egészségügy egész rendszerével, a kalózlány meggyógyult. És ez nekünk mindennél fontosabb.