Sárkány és királylány

Mire kiértünk a Hármashatár – hegyi repülőtérre, persze hogy elkezdett esni az eső. Hanna elénekelte párszor a Süss fel napot, és láss csodát, az eső varázsütésre elállt. Mégsem a kocsiban fogjuk megenni a piknikre szánt rántott csirkét a gyömbéres limonádéval. De most mégsem a piknik és az eső volt a lényeg, hanem a sárkány és a királylány.

Gábor megmutatta a kezdeti fogásokat, onnantól Hanna átvette az irányítást. Ugrált és futkosott örömében. A sárkány meg csak repült és repült.

És ha néha a földön landolt, azt egyszerűen ráfogtuk a szélcsendre. Vagy arra, hogy Hanna az ebéd ideje alatt sem nagyon akarta elengedni a sárkány madzagot. Nehogy megszökjön.

Természet, csöpögő eső, hangyás pléd, és egy darabka nejlon madzaggal. 

És nemcsak a sárkány szárnyal, de a mi lányunk is. A boldogságtól.

Mese Mese Mátra

Mint egy elvarázsolt erdő. Tele titokkal, megfejthetetlen rejtéllyel. Néha zord, néha rideg, mégis hívogat. Kiismerhetetlen. Ahol mérföldkövenként változik az időjárás. Egyik pillanatban a nap barátságosan süt, majd hirtelen orkán erejű süvítő szél fogad. Talán ez a szeszély és titokzatosság vonz minket. Újra. És újra.  


Ahogy múlik az idő, változunk mi is. Míg régen azt mondtuk édes, ma már tudjuk, a jó bor száraz. És ahogy repülnek az évek, egyre erősebben vágyunk vissza a természetbe. Tizenévesen szinte karnyújtásnyira volt a Bükk, most meg Budapestről sóvárgunk utána. Ma már más az érték, máshova kerül a hangsúly. És ha a Bükk a szívünk csücske is marad, mert közhely, de valóban „sorsod Borsod”, mi múlt héten mégis a Mátra felé vettük az irányt.

Hanna 8 hónapos lehetett, mikor Galyatetőn töltöttünk egy hetet. A Mátra akkor szeptemberben a legbarátságtalanabb arcát mutatta, a ködtől az orrunkig se láttunk, nemhogy a szálloda saját mini vadasparkját. De az elmúlt napok Mátraházán mindenért kárpótolt. Tökéletes majdnem egy hét. Valahol ott kezdődik a történet, hogy a hotelnek csak a koordinátái ismertek, nincs se utca, se házszám. Már akkor tudtuk, hogy jó helyen járunk. A levegő kristálytiszta. A szálloda makulátlan. Míg egész héten az ország minden más pontján borongós idő volt, ott szinte végig sziporkázott a nap.

Délelőttönként kirándulás, Kékes és a Mátra kisebb falvainak bebarangolása. Galyatetői minivadaspark, az állatok kézből etetése, játszóterezés. Mátraházi fapados lángosozás. Erdei úttalan utakon biciklizés. Hanna Gábor mögött hangosan kurjantgatott, hogy „Juhéj!” amikor a dombról száguldoztunk lefelé egymás mellett. Amerre szem ellát, minden csupa zöld, hangosan csivitelnek a madarak, a szél az arcunkba vág. Szabadság. Most minden olyan tökéletes. Délután fürdés a wellness részlegen, Hanna abszolút beutaltként minden alkalommal kipróbálta az összes medencét – még a lábfertőtlenítő gépet is. Esténként pedig becsülettel végigette a 4 fogásos menüt az előételtől a desszertig. Egész nap folyamatosan sziporkázott. Beragyogott minket is.

Ezúton is szeretnénk megköszönni a végtelenül kedves házaspárnak, Éva néninek és Attila bácsinak, hogy elküldték a Hannáról készült képet, amit a reggelinél fotóztak. A szimpátia első pillanattól kezdve kölcsönös volt. És nem csak Hanna, hanem a mi részünkről is. Ez a kép nekünk is emlék, ahogy a többi.

  

Esténként plédbe bugyolálva a teraszunkról néztük, ahogy a nap utolsó sugarai végigsimítják a fák legfelsőbb lombjait. Szép lassan elcsendesedik minden. Előttünk az egész Mátra. Mint a mesében. 

  

http://www.hotelmatra.hu/
http://www.hunguesthotels.hu/hu/hotel/galyateto/hunguest_grandhotel_galya
http://www.ketkerekvendeghaz.hu/

Üzenet Genfbe

Murphy törvénye alapján, ahogy Gábor elhagyja az országot, sorra jönnek a váratlanabbnál váratlanabb helyzetek. Hanna lebetegszik. Szofi kiszökik a kertből, mert Jani' bá megint elvágta fűnyíróval a kerítés alját. Hanna az oldalamon, loholunk a kutya után. Vagy ha más nem, akkor csúcsforgalomban a soksávos Hungárián a visszapillantóba nézve menten elájulok, mert a gyerek feje felett egy lódarázs köröz.

Ez a pár nap most mégis máshogy telt. Nem történt semmi különös és szokatlan. Délutánonként fél gombóc vanília fagyi, aztán irány a játszótér. Ha Hanna épp nem az eget kémlelte repülőket keresve - mert szerinte mindegyik repülőn Te utazol -, akkor hintázott, csúszdázott, motorozott, homokozott.

Naplementében virágot gyűjtött a ház mögött.

Szofi sétáltatása közben most kivételesen nem a kutya tűnt el...

Hanna minden este visszaszámolt, hányat kell még aludni. És minden reggel úgy kelt fel: „Apa még csucsukál? Megnézhetem?” Pedig tudja, hogy nem vagy itthon. A kakaó utáni, lefekvés előtti közös rongy alá bújásról hiányoztál neki a legjobban.

 

A jégeső elmaradt stop

Pedig beálltam az árkádok alá a kocsival stop

A vacsora készül stop

Nagyon nem örülünk, hogy a gép késik stop

Gyere már haza stop

Vadhajtások

Kertnek hívjuk, pedig csak pár négyzetméter. Gondozzuk, ültetünk, metszünk, gyomlálunk. Ha virág lehetnék én biztosan itt nyílnék, ebben a pici kertben. Hanna egy ujjal végigsimogatja a levelek szirmait, a kert talán ezért olyan hálás. Mert még a gyom között is virág nő.

Nyílnak a sziklakerti virágok. Fehér, bíbor, sárga. A paradicsom palánták levelei alatt már ott zöldell a termés. A szamóca és a szeder is virágba borult. A tavaly elhintett mag, amit a szél fújt szét még a nyár végén, életre kelt. Mindenhol lila árvácskák bújtak ki, még a leglehetetlenebb helyeken is, ahol fű se nő. Vadhajtások, mondogatjuk. A gyom mehet, az árvácskák maradnak. - Kivétel az a pár rakoncátlan vadvirág, amik joghurtos pohárban várják, hogy Hanna bevigye őket a minioviba, hogy elültessék együtt. Most a virágokról tanulnak.

Az utóbbi időben Hanna is kinyílt, mint a kiskert. Vadhajtások itt is, ott is vannak. A dac korszak teljesen váratlanul köszöntött be. Pedig titkon reméltük, hogy mi egyszerűen csak átugorjuk, mintha nem is lett volna. Az ösvény teljesen ingoványos, csak tapogatózunk. 

Hanna mimóza lelkű lett, egyik pillanatban még sziporkázik, a másikban váratlanul könnybe lábad a szeme és végeláthatatlan sírásban fakad ki. Mert megkérem, hogy vegye le a cipőjét és mosson kezet. De ő csak Szofi kutyus pórázát szorongatja, ki akarja vinni sétálni, amit nyilván nem engedek. Ő zokog, nekem meg a szívem facsarodik össze. Nem segíthetek. Engedni sem engedhetek. Hagyom, hogy sírjon. Majd megölelem. Ő hüppög egy kicsit, aztán leveszi a cipőjét és kezet mos. A játszma - jobb esetben csak - másnap újra kezdődik. Az akarat és a düh csak nő és nő és egyszer csak kipukkad, mint egy szappanbuborék. 

Persze ennek a nehéz időszaknak is vannak gyönyörű hajtásai. A minioviban loholva szaladt hozzám, kezében egy nyaklánc, ami több napig készült és odasúgta a fülembe: "Boldog Anyák napját!"
Hanna az utóbbi időben bújósabb, mint valaha. Érintés nélkül nem tud elmenni mellettünk. Gyakran belecsimpaszkodik a lábunkba, vagy csak úgy, minden kérés nélkül megsimogat. Két kicsi kezébe veszi arcunkat, egész közel, és mosolyog. Ha leejtek valamit, vagy bármi szokatlan történik, azt mondja: "Anya, semmi baj!" Néha bölcsebb, mint mi. Néha ő tanít minket. 

A balkon ládákból árvácskák mosolyognak az árnyékban, Hanna ablakában sütkérezik a mézvirág, édes illatát messziről érezni. Egyedül a magnólia tétovázik még, mintha nem tudná, mi tévő legyen. Az első hajtásait elvitte a késői fagy. Hanna kis kezével végigtapogatja, hátha életre kel. A legfontosabb az érintés, a gondoskodás és a türelem. És ha nem is minden hajtásból lesz virág, elég ha a szemébe nézünk és tudjuk, a mi kiskertünknél nincs csodálatosabb! 

  

Táncoló talpak

Hanna folyamatosan mosolyog. Még akkor is, ha valami rosszaságon töri a fejét. És ha mosolyog, akkor nekünk is jó kedvünk van. Szóval nálunk alapjáraton jó a hangulat. Vagyis kívülről ez látszik. De legbelül ott vannak a legnagyobb szülői parák, millió megválaszolatlan kérdés.

A húsvét csendesen telt, Hanna felmatricázott egy piros tojást, amit - ha az apját nem számítjuk - az egy szem locsolójának adott, akitől az ajtóban megkérdezte: „Visszaadod????” Nagyot nevettünk. Legalább akkorát, mint amikor a Hentesnél a felvágottas nénivel válogattunk a sonkák között, a hátsó ajtóban egyszer csak megjelent fehér köpenyében a nagydarab bácsi. Hannának felcsillant a szeme és jólnevelten hangosan köszönt is: „Szia Hentes!” Amitől még a hentesnek is könny szökött a szemébe a nevetéstől. A húsvéti nyuszi mézvirágot hozott Hanna ablakába, a nagyszülőktől is apróságokat kapott, kifestőt, kis pillangókat a függönyére. Az ajándékozás már az első pillanattól kezdve az egyik nagy paránk volt. Vajon jót teszünk vele, hogy próbálunk odafigyelni az ajándékok mennyiségére, hogy soha ne essünk túlzásba? Hogy minden apróságnak tudjon örülni. Egyelőre bevált.

Mikor Hanna megszületett, mint minden szülő, azon aggódtunk, vajon eszik-e eleget? Mostanában meg hogy talán túl sokat is eszik... Emlékszem, mennyire nehezen éltük meg az első betegségeket. Az első magas láz után jött a második és a harmadik. Mi is vele edződtünk. Lelkileg.

De ha épp nem beteg, akkor is van min aggódni. Ha máson nem, akkor azon, hogy Hanna rendmániás és hogy ez normális-e. Mert szerinte – ahogy szerintem is - a lakásban mindennek helye van. Ha Gábor délután hazaér és a cipőjét nem rakja a helyére, Hanna egy percen belül kiszúrja és elrakja. Ebédnél a poharának a tányérja mögött van a helye, pont középen. Nem kicsit jobbra, nem kicsit balra. Középen. Mellesleg tudja melyik a jobb és melyik a balkeze. 20-ig villámgyorsasággal elszámol és az ABC-t is el kezdte mondogatni nekem valamelyik nap. Ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, mivel teszünk jót. Ha foglalkozunk a fejlesztésével és tanítjuk, ha látom, hogy érdekli a dolog. Vagy ezzel nagyobb kárt okozunk, mint hogy hagynánk, hogy a saját ütemében nyíljon ki előtte a világ, nem gyorsítva? A "mivel teszek jót?" kérdés gyerek témakörben örök.    

Az eddigi legnagyobb parát fél évesen éltük át, mikor a gyerekorvos megállapította, hogy Hannának az átlagtól feszesebb az izomtónusa. Megjártuk vele a konduktort, aki halálra rémisztett minket, mert azt mondta, baj van és azonnal keressünk fel egy neurológust. Egy óra múlva már a neurológián ültünk teljes kétségek között, összetörve. Ennek ellenére az osztályvezető főorvos megnyugtatott minket, hogy minden a legnagyobb rendben, a feszesség genetikai eredetű, Hanna makkegészséges.

Pár hónappal később mégis feltűnt, hogy Hanna sokat áll lábujjhegyen. Ez a rossz szokása a mai napig megmaradt. Idő közben a szemünk hozzászokott, szinte már észre sem vettük. Mikor a minioviban szóltak, hogy érdemes lenne ezzel foglalkozni, csak akkor tűnt fel a valós probléma. Az elmúlt pár hónapunk csak erről szólt. Sok ellentétes véleményt hallottunk, kaptunk. Persze lehet, hogy tényleg nem kell vele foglalkozni, mert sokak szerint a legtöbb gyerek kinövi a pipiskedést, mikor óvodába megy, vagy mikor iskolás lesz. De mi van, ha nem? És ha a később jelentkező diszlexia majd erre vezethető vissza? Január óta egy alapítványhoz járunk tornázni. A terapeuta tornafeladatokat – tervezett szenzomotoros tréninget - ír fel Hannának, ami alapján hetente háromszor tekerjük a gyereket plédbe, dobáljuk, forgatjuk, hintáztatjuk, közben énekelünk. Ő baromira élvezi, mi meg izmosodunk a 11 kilóját emelgetve. Bukfenc, ölből hátra kézenállás, fittball labdán ugrálás, spicc pipa már nem kihívás a balerinának. Az elmúlt hónapok munkájának talán már eredménye is van.


Mindezen túl ott lebeg a fejünk felett az ovi para, mert lassan választanunk kell, hova tovább. Kétnyelvű, művészeti, állami vagy magán? Két hete folyamatosan ezen megy a para. Persze a megérzés dönt. Ahogy nő, mintha a kérdések is szaporodnának, amikre csak hosszú - hosszú évek múlva kapunk választ. Választ? Megerősítést. Addig meg nincs mit tenni. No para.

Mit beszél a tengelice?

Hanna pár napja azt magyarázza nekünk, hogy ő egy madár. És ott lakik fent, azon a fán, mutatja. És ő már repült is. Mostanában egyre élénkebb a fantáziája, de megnyugtató, hogy tudjuk, merről fúj a szél. A minioviban épp a madarakról tanulnak.

Előző félévben a színeket vették. Minden héten egy színt dolgoztak fel. És ahogy a félévnek van tematikája, úgy a napoknak is. Hétfő a Montessori nap, kedden bábjáték, szerda a sajtkukac torna nap, csütörtök a pliccs-placcs kézműves nap, és péntek a várva várt zene nap, mikor Dia néni - a szolfézs tanárnéni - hozza a hegedűt, a furulyát, a xilofont és Hanna már előző este alig tud elaludni, annyira várja. És van szakmák napja is, mikor jön egy festő vagy asztalos bácsi és bemutatja, hogyan, milyen eszközökkel dolgozik, segíteni is lehet neki. – Előző félévekben jött már pilóta bácsi, rendőrök rendőrautóval, amibe természetesen be lehetett ülni, most egy igazi mentőautót várnak mentősökkel. 


A hét témájával mind az 5 nap foglalkoznak a napok szerinti különböző kreatív módon. Versekben, mesékben, bábjátékban, kézműves foglalkozáson, tornázva, énekelve. És házi feladat is van, amolyan nem kötelező. A témával kapcsolatban a gyerekek vihetnek be otthonról hozott könyveket, játékot, rajzot, használati tárgyat, újságból kivágott képet, bármit. Mindegy mit, csak ő vigye. Amit a gyerekek megnézhetnek, megfoghatnak, megcsodálhatnak. Ebben a félévben az állatokról tanulnak. Hanna büszkén hozza sorra haza a Bilimbós alkotásokat, a gombszemű bocit, a farsangi kakasálarcot, a levelen mászkálni tudó katicát, a pamutsörényű oroszlánt. 

És talán ennél is büszkébben viszi be a minioviba a Gábor keze által festett állatokat, a kolibrit és a leveli békát.  

És ahogy a férjem egyre nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát a rajzolásba, persze hogy kedvet kaptam hozzá én is. Én, aki eddig pálcikaembereket rajzolt! De Gábor szerint a rajzolás tanulható, és ha elhiszed, hogy képes vagy festeni egy kacsát, akkor - elvileg - nem lehet elrontani.

Szabad szemmel is látható, hogy Hanna napról napra fejlődik. És ahogy egyre többet ad neki a Bilimbo és mi is, ő egyre többet ad vissza, ami nagyon jó érzés. Ma például egy verset tanultam. Én, tőle. 

Nemes Nagy Ágnes: Szorgalom     

Mi kopog?

Mi kopog?

- Harkály vagyok, kopogok.

Nem is tudom, mióta

Vár rám ez a diófa.

Mi ragyog?

Mi ragyog?

- Hát nem tudod, ki vagyok?

Béka vagyok, leveli,

Ki a fiát neveli.

Sztárséf a konyhámban!

Kis túlzás, de a négynapos hétvége nagy része nekünk a konyhában telt.  – Leszámítva a napi két órás kirándulásokat. –  Rendelésre készült minden ebéd és vacsora.  És mint minden héten, most sem maradhatott el a pizza sütés. Gábor és Hanna teljes egyetértésben állítja, minden nap kéne sütnünk, olyan gyorsan elfogy. A sütés mindent összeadva legalább 2 óra. Pedig a recept pofonegyszerű. Úgy kezdődik, hogy végy egy kétéves lánygyereket.

Hanna imád a konyhában sertepertélni. Ha főzünk, neki feltétlenül bele kell kukkantania a lábasba, mi rotyog benne. És ő a főkóstoló is. Rájöttem, ha feladatot adok neki, hamarabb elkészül minden, mintha egyesével cseni el az asztalról a kikészített lisztes dobozt, a fűszereket vagy puszta kíváncsiságból lerántja a pultról a konyharuhát, amin a feltörésre váró tojások sorakoznak. Hanna el tudja sorolni mi kell a palacsintatésztába, és állítom, azért olyan finom a pizzánk, mert abban az ő lelke is benne van. Ime a recept.

Egy lábasba önts kb. 40 deka lisztet. - A recept külön nem tér ki arra, hogy meg kellene kóstolni. - 

Ezután kerül bele 1 egész tojás és a 0,5 dl langyos tejen felfuttatott fél élesztő.  

Továbbá egy Hanna maroknyi só és egy Hanna maroknyi oregánó. - Ami szerinte öreganyó. - 

Az oregánónak minden esetben ellenőrizni kell az illatát. 

Hozzáöntünk kb. 1,5 dl langyos vizet és 0,5 dl olívaolajat.

A tésztát összedolgozzuk és 10 percig dagasztjuk.

A nyers tészta megkóstolásának puszta gondolata is szigorúan tilos.

Dagasztás közben érdemes néha a lábas mélyére nézni, mi történik ott.

Egy kis tészta felragadhat a fakanálra, ami magasra emelve és kellően lóbálva egészen biztos hogy lepottyan.  

Dagasztás után kis cipót formálunk a tésztából és lefedve 45 percig kelni hagyjuk. Addig lehet a sütőkesztyűvel énekelni.

A megkelt tésztát kétfelé vágjuk és két nagyobb olívaolajjal kikent tepsibe helyezzük, olajos kézzel nyújtjuk, nyomkodjuk. - Mi 3 különböző tepsit használunk, egy nagyot Gábornak, egy közepeset nekem és egy picit Hannának. 

A tészta lyukasztása nem ér.

Olajos kézzel tapicsolni tilos. Majd a tésztára jön egy réteg paradicsomszósz, ami 3-4 dl paradicsomlé, fokhagyma, só, bors, pici cukor, oregánó és bazsalikom keveréke. A paradicsomos tésztákat 200 fokon kb. 10 percig elősütjük, csak ezután kerül rá a feltét.

Míg Hanna kötényben biciklizik, rárakom a pizzára a feltétet, aminek alapja a rengeteg sajt. Erre kerül rá a sonka, gomba, olajbogyó, és ismét sajt. Ha kellően megpakoltuk a tésztát, mehet is vissza a sütőbe további negyed órára.  

Jó étvágyat!