Sztárséf a konyhámban!

Kis túlzás, de a négynapos hétvége nagy része nekünk a konyhában telt.  – Leszámítva a napi két órás kirándulásokat. –  Rendelésre készült minden ebéd és vacsora.  És mint minden héten, most sem maradhatott el a pizza sütés. Gábor és Hanna teljes egyetértésben állítja, minden nap kéne sütnünk, olyan gyorsan elfogy. A sütés mindent összeadva legalább 2 óra. Pedig a recept pofonegyszerű. Úgy kezdődik, hogy végy egy kétéves lánygyereket.

Hanna imád a konyhában sertepertélni. Ha főzünk, neki feltétlenül bele kell kukkantania a lábasba, mi rotyog benne. És ő a főkóstoló is. Rájöttem, ha feladatot adok neki, hamarabb elkészül minden, mintha egyesével cseni el az asztalról a kikészített lisztes dobozt, a fűszereket vagy puszta kíváncsiságból lerántja a pultról a konyharuhát, amin a feltörésre váró tojások sorakoznak. Hanna el tudja sorolni mi kell a palacsintatésztába, és állítom, azért olyan finom a pizzánk, mert abban az ő lelke is benne van. Ime a recept.

Egy lábasba önts kb. 40 deka lisztet. - A recept külön nem tér ki arra, hogy meg kellene kóstolni. - 

Ezután kerül bele 1 egész tojás és a 0,5 dl langyos tejen felfuttatott fél élesztő.  

Továbbá egy Hanna maroknyi só és egy Hanna maroknyi oregánó. - Ami szerinte öreganyó. - 

Az oregánónak minden esetben ellenőrizni kell az illatát. 

Hozzáöntünk kb. 1,5 dl langyos vizet és 0,5 dl olívaolajat.

A tésztát összedolgozzuk és 10 percig dagasztjuk.

A nyers tészta megkóstolásának puszta gondolata is szigorúan tilos.

Dagasztás közben érdemes néha a lábas mélyére nézni, mi történik ott.

Egy kis tészta felragadhat a fakanálra, ami magasra emelve és kellően lóbálva egészen biztos hogy lepottyan.  

Dagasztás után kis cipót formálunk a tésztából és lefedve 45 percig kelni hagyjuk. Addig lehet a sütőkesztyűvel énekelni.

A megkelt tésztát kétfelé vágjuk és két nagyobb olívaolajjal kikent tepsibe helyezzük, olajos kézzel nyújtjuk, nyomkodjuk. - Mi 3 különböző tepsit használunk, egy nagyot Gábornak, egy közepeset nekem és egy picit Hannának. 

A tészta lyukasztása nem ér.

Olajos kézzel tapicsolni tilos. Majd a tésztára jön egy réteg paradicsomszósz, ami 3-4 dl paradicsomlé, fokhagyma, só, bors, pici cukor, oregánó és bazsalikom keveréke. A paradicsomos tésztákat 200 fokon kb. 10 percig elősütjük, csak ezután kerül rá a feltét.

Míg Hanna kötényben biciklizik, rárakom a pizzára a feltétet, aminek alapja a rengeteg sajt. Erre kerül rá a sonka, gomba, olajbogyó, és ismét sajt. Ha kellően megpakoltuk a tésztát, mehet is vissza a sütőbe további negyed órára.  

Jó étvágyat! 

Keresem az utam

Mindig hallom, milyen jó nekem, a fotós anyukának! Pedig csak kevesen tudják, egyszerre kiváltság és átok. Nem minden nap fotózom Hannát. Nem is minden héten. De ha elönt a csillapíthatatlan vágy, mert meglátok egy pillanatot, nehéz letenni a gépet, mikor a téma az orrom előtt hever. Sokszor Gábor a visszahúzó erő. És ha hallom a cinikus megjegyzéseit,  miszerint én a saját gyerekem paparazzija vagyok és mégis mikor van a Newsweek-nek a leadás? Akkor valószínűleg - már megint - túllőttem a célon.   

Mióta az eszemet tudom, fotós akartam lenni. Egy nyári szünet alatt összekuporgatott zsebpénzből meg is vettem életem első és egyben utolsó Kodak autómata gépét. A kíváncsiságtól hajtva az első filmre persze hogy rá kellett nyitnom a gép fedelét, egészen biztos hogy minden kocka fekete lesz-e. Az lett. Pár évvel később elcsakliztam apa tükörreflexes Nikonját, ami már akkor is régi darabnak tűnt. Én mégis imádtam. A sufniban napokat töltöttem a sötétben a nagyítógép mellett. Kísérleteztem, mint egy kémikus. A vegyszerek illata most is az orromban van. Fotóztam, pályáztam, kiállításokra jártam. Valami megfogalmazhatatlan belső nyugtalanság hajtott. Meglátni és megmutatni a szépet. Ahogy az optika látja. Ahogy én látom. Meglátni egy őszinte mosolyt. Meglátni a lencsén keresztül a dolgok mélyebb értelmét. Gondolatokat ébreszteni, véleményt mondani. Szavak nélkül.

Fotóztam úton, útfélen. 

Fotóztam az álmaimat. 

Fotóztam barátokat, nővéremet, vagy épp azokat, akik a gépem elé álltak.

És ha nem volt a közelben modell, akkor fotóztam magamat. Szüntelenül kerestem az utam. Kerestem a témám. Kerestem azt, hogyan tudnék a legtöbbet tanulni. Bújtam a könyveket, jártam fotókörökbe, diaporáma stúdióba, fotótanfolyamokra. Tanultam földrajz tanártól, igazolványkép készítő bácsitól, fotóriportertől, színházi fotóstól, fotóművésztől, Sopronban, Miskolcon és Budapesten. Portfolió bemutatón vettem részt, ahol a szakma 3 legnagyobb alakja mondott véleményt a képeimről. Persze hárman háromfélét. Egy ponton azért összecsengtek: nincs témám. Akkor 20 évesen hirtelen megvilágosodtam. Az én utam inkább az alkalmazott fotográfia lehet, mintsem a művészkedés. Ha nincs témám, majd szerzek magamnak, gondoltam.

Eger lett a következő állomás. A főiskolai lapban tevékenykedhettem, sokszor előadások helyett. Két év múlva pedig bedobtam saját magam a mélyvízbe. Pedig tudtam, nem vagyok jó úszó. Megtanultam, milyen a leadás és a lapzárta, milyen 20 órát folyamatosan dolgozni, milyen 1500 km-t menni egy héten, milyen 10 ezerszer lenyomni az exponáló gombot havonta. Nem tudnám megszámolni, hány magamutogató sztárt láttam, persze találkoztam olyanokkal is, akik megdöbbentettek emberségükkel. Tudom, milyen vidéki anyagkészítés közben kutyák elől futni, vagy milyen érzés, mikor egy oroszlánkölyök elkap. Fotóztam vízben, fotóztam repülőn. Fotóztam kis faluban 16 gyerekes nagycsaládot, akiknek az életét most is irigylem! Fotóztam Balaton- felvidéki remetét, fotóztam nyafogó modelleket. Láttam beteg gyerekeket, akiknek a szüleik mindent megtettek, hogy segítséget kapjanak. A torokszorító történetek velem együtt élnek tovább ágyhoz kötött angyalarcú kisfiúról, vagy motorbalesetet túlélt velem egykorú lányról, aki soha többé nem ébredt fel. A témát soha nem én választottam. Fotóztam portrét, tárgyakat, illusztrációt, címlapot, divatot. De az útkeresést akkor sem adtam fel.

Az első magazinban megjelent képem.

Dolgoztam képszerkesztőként, tudom mekkora a nyomás, mikor egy magazin teljes képanyagának felelőssége, a gondolattól a megvalósításig, a vállamat nyomja. Tudom, milyen érzés a nyomdából érkező első példányt lélegzet visszatartva kézbe venni.

A diploma dolgozatom témája is mi más lett volna! A fotózás. Titkon útkeresés volt az is. Egy nagy utazás világhírű magyar fotósok nyomában. Interjú élő legendákkal, Keleti Évával és Korniss Péterrel, akik szintúgy megállapították, hogy "Míves, míves, de nincs témája". Robert Capa szerint, ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel a témához. És mi van azzal, akinek valóban nincs témája és évtizedeket tölt útkereséssel!? Most már tudom a választ.

Ha nem találod a témád, hagyd hogy a téma találjon meg Téged. 
Engem két éve megtalált.

Egy láblógató anya naplója

Etető, itató. Simogató és ringató. Mondókázó és éneklő. Nevettető. Magyarázó. Nevelő. Fuvarozó. Rajzoló. Esti mese olvasó. Altató. Vigasztaló. Aggódó. Néha noszogató. De folyamatosan szerető.         Anya. Nő.

Mikor egy kedves ismerősöm megkérdezte, vajon mennyire unatkozom a gyerek mellett, a szám halk mosolyra húzódott. – Próbáltam magamban tartani a mélyről feltörő cinikus kacajt, miközben a fenti szavak serege tombolt a fejemben. - Ilyen kérdést csak az tehet fel, akinek – még – nincs gyereke, könyveltem el. Azóta mégis motoszkál bennem a gondolat és többször is számot vetettem…

A miniovis napokon időre hozom, viszem Hannát. Az öltözés ebben a hidegben rémálom. Soha nem lehet kiszámítani, mikor tudunk elindulni. Ha a kisasszony készséges, akár 3 perc alatt rákerül a harisnya, kardigán, overál, csizma, sapka, sál. De előfordul, hogy ugyanez 20 percet is igénybe vesz. Mert leöntötte magát teával és harmadszorra is át kell öltöztetni. Az ajtóban talpig felöltöztetve jut eszébe, hogy nincs meg a cumitartó doboz, ami nélkül nem indulhatunk el. És mégsem Rudit viszi be magával Ildi néniékhez, hanem Heidit – milyen meglepő, az új babát.

Míg ő Bilimbózik a 3,5 órás szabadidőmet próbálom minél hasznosabb teendőkkel kitölteni. Bevásárlás, könyvelő, posta, gyógyszertár és a lakás látszólagos egyensúlyban tartása. Néha egy kis munkával fűszerezve. Aztán rohanok is Hannáért. A nem miniovis napokon keresem az újabbnál újabb lehetőségeket, hogy minél hasznosabban töltsük el együtt a felkínálkozó időt. Csak most kezdek rájönni, bármennyire nem szeretem, Budapest számtalan jobbnál jobb gyerekprogramokat kínál. Gyerekjóga, csiri-biri torna, úszás, százféle zenés és kézműves foglalkozás, bábelőadás, babaszínház, állatkert, csak egy karnyújtásnyira. Együtt unatkozás kizárva.

Azért a magam megnyugtatása végett elkezdtem kézi könyvkötészetet tanulni, egy igazi könyvrestaurátortól, ami mindig is érdekelt. – Az első saját kötésű könyvem már majdnem kész! - És még nem említettem a minioviban szervezett szülők iskoláját. Múlt héten Sződy Judit pszichológus tartott előadást a hisztiről. Már az első 5 percért is érdemes volt elmenni! Ki gondolta volna, hogy a gyerek hisztijét akár az is előidézheti, hogy mit eszik? – Újabb megerősítés, hogy a csokoládé nem csak a fogaknak nem jó! A vércukor ingadozás (cukorhinta) bizony hisztibe is torkolhat. –

Délutánonként, míg Hanna alszik, néma üzemmódba kapcsolok: pötyögök, retusálok, írok. Ilyenkor fog az agy. A két éve szunnyadó „kreativitás” a felszínre tör és engedem. A mese szálai egyre jobban összegubancolódnak a fejemben. Hullámként csap rajtam át és én örömmel hagyom. Érzem, hogy egyre nyitottabb vagyok új dolgokra. 2 óra régen csepp volt a tengerben, most ennyi idő alatt akár egész világokat váltok meg.

Persze vannak periódusok, mikor nehéz. Nagyszülők, rokonok 200 km-re, ami a mi esetünkben egy beláthatatlan távoli pont. Nincs olyan, hogy lerakom a gyereket egy órára, hogy elintézzek egy roppant fontos dolgot. Nincs olyan, hogy úgy menjünk el valahova, hogy ne legyen ott velünk. Nincs olyan, hogy nem érek oda érte időben, nem baj, majd megy érte valaki más. Nincs olyan, hogy vasárnapi ebéd, vagy tegnapról megmaradt süti. Nincs kettesben andalgás a mozi előtt, vagy egy vacsora a kedvenc éttermünkben. Csak halk sóhajok vannak, hogy de jó nekik! – nem, ez nem panasz -, aztán a lelkiismeret szól. Mert minden úgy van jól, ahogy van. Hanna hozzánk nőtt, láthatatlanul hozzánk simult. Észrevétlenül beleivódott az életünkbe. Mi tanítjuk, mi formáljuk őt. Nem más. Felelősség és lehetőség is egyben. Hiszen minden csak rajtunk múlik.   

Esti mese után apró gombokat varrok a helyükre, kis ruhákat teregetek, vagy a holnapi ebédet készítem. Két kavarás között pedig Hanna kedvenc mesefiguráit festem kartonra, amikből joghurtos pohárra rögzített bábok készülnek.       Aztán lógatom a lábam egy kicsit.

Minden rosszban van valami...

Láz 40 fok. Arc sápadt. Étvágy semmi. Antibiotikum. Tea citromos és mézes. A bögre macis, fülét fogja. Kortyol. Gyógyszert szó nélkül bevesz. Levert. Mondogatja, hogy beteg. Aztán a következő másodpercben minderről megfeledkezik. Énekel, táncol, mondókázik, nevetgél. Mi csak kikerekedett szemekkel nézzük. Talán ő még látja - amit mi már nem-, hogy minden rosszban van valami jó.  

Az orvosi vizsgálatban például ott van a matrica. Hanna fél napig repdes a boldogságtól és alig várja, hogy újra jöjjön a doktornő, a 2x2 centis ragacs a mindent feledtető fájdalomdíj. A betegségben az a jó, hogy egész nap együtt vagyunk ketten és lesem minden kívánságát, amit ő maradéktalanul ki is használ.

Az étvágytalanságban az a jó, hogy a kedvencét főzöm. Ha jól számolom, nálunk 5. napja sajtostészta az ebéd – és néha a vacsora is -. Mivel egyáltalán nem értek egyet az egyoldalú étkezéssel, néha bepróbálkozom pár kanál húslevessel, természetesen csakis cérnametélttel. Hanna étrendjének alapja a tészta. És a sajt. Na meg a frissen sütött lehelet vékony palacsinta, a' la nature. Amiből még betegen is képes négyet észrevétlen elfogyasztani. Gábor szerint Hanna egy iratmegsemmisítőhöz hasonló módon tünteti el a kedvenceit. Még betegen is. Aminek mi nagyon örülünk.
    

A szobafogságban az a jó, hogy nincs mit tenni, egész nap játszani kell. Egyelőre megunhatatlan építőjáték a szülinapra kapott Montessori piramis. A faelemei különböző színűek és formájúak, pár másodperc alatt összerakja őket, és ebben Hannának az a megunhatatlan, ami nekünk is, hogy még egyszer sem rakta ki ugyanúgy. A játék legkisebb elemét pedig külön is használja, zsinórra fűzi fel. Az apró, megfontolt mozdulatok hosszú percekre lekötik.   

A másik nagy kedvenc, egy korongos párkereső. 5 táblán különböző állatcsoportok szerepelnek, tengeri, erdei, háztáji, trópusi, tanyasi. A korongokat a megfelelő táblára és állatra kell helyezni, egyszer ő húz korongot és rakja a megfelelő helyre, egyszer én.

Bő fél éve került képbe a Duplo, Gáborral minden este megy a nagy legózás. Emlékszem, először mennyire nehezen tudott összeilleszteni két elemet. Hányszor mondtuk neki: „Bütyköset a lyukasba!” Ma már olyan magas tornyot épít, mint ő maga!

A kiskonyha folyamatos feladatokat ad Hannának, bekapcsolja a tűzhelyt és reggelit főz Szofinak. Eteti, itatja a babákat. Az edények közt rámol, pakol, imádja. A konyhájában felfedezte a minioviban is gyakran használt Montessori eszközt, a csipeszt. A feladat az, hogy egy nagy műanyag csipesszel átrakja egyik játékserpenyőből a másikba a játék paprika szeleteket, a sült bacont vagy épp a kolbászt. Hannának a csipeszelés is megunhatatlan.

  

Szerintem a betegségben semmi jó nincs. Mi 40 fokos lázzal napokra ágynak esnénk. Ő meg betegen is mosolyog, virgonckodik, jön-megy. Két nap és teljesen helyre is jött. Hogy mi lehet Hanna titka? Nem tudom. Talán a sok játék, a citromos mézes tea, vagy a frissen facsart narancslé, amit minden nap iszik. Vagy egyszerűen, ő még tényleg észreveszi, hogy minden rosszban van valami sajtostészta.


   

Heidi és az elvarázsolt auróra

Mindent be akartunk pótolni, amit a tavalyi szülinapon elmulasztottunk. Már vasárnap elkezdődött Hanna ünneplése, ami egészen a hét végéig folytatódik. Hanna kitörő lelkesedéssel élvezi minden percét. Reggel 6-kor már a kiságyban énekelte, "Boldog születésnapot!" 

24 óra alatt 3 tortáról 3-szor fújta el a gyertyákat. Volt Bogyó és Babócás torta (!!!), neonzöld futóbicikli - amit be kellett tolni a szobájába elalváshoz -, legó, minioviban óriás ünneplés, virágcsokor, lufik. A mi ajándékunkat jó előre megvásároltuk a kedvenc játékboltunkban, ahol Montessori fa játékokat is lehet kapni, legszívesebben a fél boltot hazavittük volna neki. 

Hetekkel ezelőtt mégis Gáborral gondoltunk egyet és belevágtunk egy egészen más ajándék elkészítésébe. Amit mi saját magunk készítettünk. Hannának. - Mégis csak egyszer kétéves az ember! - Utólag úgy érzem, a sorok sokszor maguktól íródtak. Leírhatatlan volt látni estéről estére, hogyan kelnek életre a papíron a mesefigurák Gábor keze által. Ketten szőttük altatás után teljes titokban a mese fonalait. Az újabb és újabb illusztrációk folyamatosan készülnek, és a történetnek sincs itt vége. Talán egyszer, ha Hanna nagyobb lesz, értékelni fogja.

Aki szereti a meséket, itt elolvashatja: 

http://www.hangyafarmmese.blogspot.com/   

Legszebb hajnal

Emlékszem, hideg januári péntek este volt. Minden ugyanúgy történt, ahogy szokott. Vacsora, pizsama, film. Annyi különbséggel, hogy tudtuk, 3 nap és megszületik Hanna. Azóta is sokszor eszünkbe jut, beszélünk róla. Gyerekként gyakran kértem anyukámat, meséljen nekem arról a napról, mikor megszülettem. Imádtam hallgatni a történetet. Most én mesélek.

3 nap. Időnk, mint tenger. Hétvégén még belefér egy nagytakarítás és egy nagybevásárlás. Programozott császár, műtő lefoglalva, orvos, aneszteziológus, szülésznő leegyeztetve. Szépen bemegyünk ketten, majd hazajövünk hárman. Természetesen Hanna másképp gondolta, átírta az egész forgatókönyvet. Utólag rájöttünk, jobban tetszett neki ez a dátum: 01.23.

A bent töltött 9 hónap abszolút problémamentesen telt. Szinte az utolsó hetekig dolgoztam, tele energiával. Előfordult, hogy este 10-re értem haza, mert elhúzódott egy-egy címlapfotózás. Gábor csak csóválta a fejét. Én meg élveztem minden percét, hogy jöhetek, mehetek. Két gyökeres változáson mentem át a terhesség alatt, az egyre nagyobb méreteket leszámítva. 1. Folyamatosan tonhalat ettem. 2. Mágnesként vonzott a hideg víz. Ami érdekes, mert alapvetően nekem a 37 fokos víz is annyira hideg, hogy bele nem tenném a kisujjamat sem. Akkor mégis imádtam.

Január elején már tudtuk, ebből bizony császár lesz. Hanna nem akart befordulni a helyes pozícióba, hiába kértük, már akkor is makacs volt. Aztán eljött az a hideg péntek este. Hanna egyértelműen jelét adta, hogy mihamarabb ki szeretne jönni. Gábor rohant tankolni, mert mikor máskor nincs benzin a kocsiba. Annyira tipikus. Addig felöltöztem, átnéztem a holmim, hogy minden meglegyen. 9 hónapig azzal rémisztgettek a barátnők, kollegák, hogy pont az ilyen felkapott orvos nem ér rá bemenni szüleszteni, mint az enyém. Síszezon van, kérem. Az orvosomtól és a szülésznőtől pedig egyfolytában azt hallgattam, hogy leletek, papírok nélkül be sem engednek a szülőszobába.

Gábor hazaér, kocsi tele, indulás. Az orvosomat hívom, nem veszi fel. Kórház hóesésben 25 perc. Félúton azért eszembe jut, hogy az összes leletem, papírom otthon hagytam. Irány haza. Doki még mindig nem veszi fel, Gábor egyre idegesebb, én csak nevetek. – Ha Gábor miattam aggódik, belőlem csillapíthatatlan nevetés tör ki, amitől ő még idegesebb. – Útközben 6 hókotró megy előttünk.  Sms-t pötyögök az orvosnak, majd rögtön visszaír, indul. Fájások 5 percesek. Gábor nyugodtabb, át akar hajtani minden piroson, mondván éjjel van és szülünk, de nem engedem. Közben poénkodik, esetleg valamit a Burger Kingből? Ahogy beértünk a kórházba minden felgyorsult. Hajnali 1 óra 18 perckor felcsendült az a hang, amire már rég óta vártam. Hanna hangja mély volt és éles. Csak egy pillanatra mutatták meg nekem. Emlékszem, azt mondtam: „Nem is hittem, hogy ilyen gyönyörű vagy!”, mire ő abbahagyta a sírást, ásított egyet és hosszú ujjait a szájához emelte. Vitték tovább méricskélni, bebugyolálni, majd az apja ringatta. Az az édes, ismerős illat, ami körüllengte máig az orromban van. Az egész csecsemőosztályon talán ő volt a legkisebb, a 2450 grammjával és 51 centijével. 2010. január 23-án gyökeresen megváltozott az életünk. Megszületett.

Azóta eltelt lassan 2 év. Már elmeséli, mi történt a minioviban. Az apjába csimpaszkodik, szorítja kézzel, lábbal. Azt mondja, szeret. Sőt, imád! Hanna az első pillanattól kezdve olyan volt, mint egy napocska. Azóta is sziporkázik. Mindig mosolyog. A szemei ragyognak. Ha rossz kedvem van, csak ránézek, és minden bajom elszáll. Ha megölel, olyan erőt ad, hogy elhiszem, bármire képes vagyok. Most már tudom, hogy létezik az a földöntúli szeretet, amire álmomban sem gondoltam. Aminek a forrása ő maga. Mindennek ő a kezdete és a vége. Folyamatos végtelen áradat. Öröm, aggódás, gondoskodás. Szeretet. A világon nincs nagyobb kincs!

Bal oldali fotó: Rátkai Éva, Kismama magazin 2010. október

Minden napra 100 mese

A mesének varázsereje van. Gondolatokat ébreszt, tanít, elaltat vagy megnevettet. Miközben életre kelnek a mesefigurák, minden megtörténhet, nincs lehetetlen. Új világokat nyit, ahol a valóság és mese határai elmosódnak. Elröpít egy olyan helyre, ahol a jó minden esetben elnyeri végső jutalmát. Ki ne szeretne ilyen világban élni?

A meseolvasás akkor kezdődik, mikor reggel Hanna kinyitja a szemét. Rohan a könyvespolchoz, a kanapéra hozza az épp aktuális kedvenceket, odafészkeli magát mellém és míg ő beszippantja a reggeli kakaóadagját, addig már túl is vagyunk három kiskönyvön. A könyvespolc roskadásig tele, mert könyvből soha nem elég. Először a leporellókat gyűjtöttük, majd az általunk elnevezett mutogatós könyveket, amiből millió féle létezik: kihajtható sokfüles, hajtogatós, csoportokba rendező ezerszavas. Ezekkel akár órákat el lehet játszani, mi kérdezzük mi hol van, Hanna pedig mutogat, vagy fordítva.

A leporellók és mutogatósok után előkerültek az ezer éves ismeretterjesztő könyveink, a legalább 20 éves Minden napra egy kérdés is, amit a gyerek imád, mi meg nosztalgiázunk, már maga a könyv illata is emlékeket ébreszt. Örök hálánk a Gábor 25 éves angol képeskönyvének, ami bemutatja, hogyan vizsgálja meg a doktor bácsi a beteg kiscicát. A Hanna szerint „szuris” oldal csodákat tett, azóta a gyerek szinte berepül az orvosi rendelőbe és követeli a doktor néninktől az injekciót – persze nem kap. 

Majd jöttek az igazi mesekönyvek. Hanna jelenlegi abszolút favoritja - az Öreg néne őzikéje és a Kisvakond után - a Bogyó és Babóca sorozat, ami egy katicalány és egy csigafiú barátságáról szól. Gábor csóválja a fejét a benne szereplő illusztrációk láttán. Bár nálam enélkül is leáldozóban van a Bogyó és Babóca kultusz - Hanna rajongása még töretlen -, ugyanis a napokban lehullt a lepel, a mesében szereplő fülgyulladásra való fülmelegítő sapka valóban létezik. És mint kiderült, méregdrága.

Néha rácsodálkozunk, Hanna pont olyan, mint egy igazi mesefigura.

Pár hete csak leraktuk a kiságyba és már húzta is a lóbőrt. Most a két esti mese közben én vagyok a visszhang, Hanna fél sorral mindig előrébb jár. Kívülről tudja a kedvenceit. Az „itt a vége fuss el véle” után őfelsége kérésére leoltom a lámpát. Ő hálózsákban áll a kiságyban a rácsnál, szorosan átölel, ott állunk ketten a félhomályban, én simogatom a hátát. Közben halkan átbeszéljük az egész nap történéseit. Érzem, ahogy egyre jobban elernyed a kis teste. Majd adom az utolsó jó éjt puszit, de ő újra feléled és szorít, ahogy csak bír. Ez így megy hosszú perceken át és azt kell mondjam, imádom. Nem csak a meséket.