Különös ismertetőjegyek

Volt egy visszatérő rémálmom, mikor Hanna még a hasamban volt. Bemegyek a csecsemőosztályra, ahol van legalább 100 ugyanolyan gyerek, ugyanolyan ruhában, ugyanolyan kiságyban, én meg ott állok kétségbeesetten, vajon melyik az enyém? És az a nagy büdös helyzet, hogy ez be is következett…

Kereshetném a mentségeket, hogy éjjel, mikor megszületett, csak egy másodpercre tartották a fejemhez, akár el is felejthettem reggelre, hogyan is néz ki. Persze az apukák könnyebb helyzetben voltak, ők nem léphettek be a csecsemőosztályra, nekik csak egy nevet kellett kibökni és már tolták is ki a gyereküket. Én meg ott álltam a teljes kétségbeesés közepén, hogy a 20 csomag közül vajon melyik lehet az én gyerekem. Aztán gyanússá vált a legkisebb, egy hason alvó. Ő volt az. Így kódolódott belém az első naptól kezdve Hanna különös ismertetőjegyeinek keresése. Talán, hogy a világ összes gyereke közül felismerjem.

Már aznap feltűnt az átlagtól jóval méretesebb ujjacskái. Azóta is, ha mutogat, olyan mintha varázspálcát tartana a kezében. Majd a szemére lettünk figyelmesek. A szürke fátyolos tekintet egyre csak kékebb és kékebb lett, közepén egy sárga folttal. Ez csak azért különös, mert Gábornak zöld, nekem barna a szemem. – A kétkedőket megnyugtatnám, genetikailag abszolút lehetséges. - Később hüledeztünk, hogy a sötét babahajat szőkés- barnás-vöröses fürtök váltották, amitől Hanna tényleg úgy néz ki, mint egy mesefigura, vagy legalább egy manólány.  Egyévesen jelentek meg az első fogacskák, persze nem a normális, átlagos sorrendben. Azóta sem nőtt ki az egyik felső szemfoga, ahogy az apukájának – és Tom Cruise-nak – sem, valószínűleg Hanna is hordozza eme észrevétlen ám annál különlegesebb ismertetőjegyet.

Az útlevélfotóján pont úgy néz ki, mintha most lépett volna ki egy rajzfilmből. Hanna a kis fülkében az ölemben ült, Apa kint, a kamerát kezelő néni meg folyamatosan adta az utasításokat, hogy fogjam, mit csináljak, akivel majdnem össze is vesztem. Mert a kamera mellett lévő plüssegeret kellett volna néznie Hannának, amit én rögtön lekutyáztam. A néni folyamatosan okított, hogy nem kutya, hanem egér, miközben Hanna csak nem nézett a kamerába, inkább a függönyt huzigálta az apját keresve, vagy vauzott, én meg majd lefordultam a székről a nevetéstől. A negyed órás beállításból azért csak lett egy jó fotó, köszönhetően a néni profizmusának és türelmének.  

Ő az, aki mindig énekel, egyszerű rövid dallamokat utánam laláz. Imád helyben futni, mikor Apa hazaér, az előszobában ír sztepptáncossá változik, a kétperces szóló láttán nem tudjuk visszatartani a nevetést. Ő a világ legnagyobb mormotája, mert ha esik, ha fúj, este 7-kor már ágyban van. Majd 13 óra múlva mi keltjük fel.

Ha megkérdezed, hogy hívják, mesefigura hangján halkan suttogja, hogy Hanna. – Azóta sem tudtuk megfejteni, hogy miért. - Ha a fürdőszobában vagy és valaki bekopog, majd rádkapcsolja a teljes világítást, és hangos hahotázásban tör ki, az egész biztosan csak a mi lányunk lehet.  Mostanában elkezdte kifordítani a szavakat, így lett a kakaóból kukua, Szofiból Faszi, cumiból mumó, néniből nyanya. Gyakran használja a kitalált rövidítéseit, a bogár neki boa, a banán baa, a szalvéta szal, a ringyirongyi – anyagpelenka ami folyamatosan a kezében van – rííí. Ha úgy tartja kedve, a keresztnevemen szólít, amitől teljesen ki vagyok akadva „Osiiii”. Én meg folyamatosan irigykedem Gáborra, akinek van vagy száz neve: többek között Apuli, Apuka, és Apakirály – a királylányos falmatrica után szabadon. Gábor szerint egyszer már mondta azt is, hogy Anyakirály, amiről jól lemaradtam, és azóta sem hiszem el nekik. 

Mégis Hanna legszembetűnőbb ismertetőjegye, hogy kiköpött apja. És nem csak kinézetében, hanem mozdulataiban, testfelépítésében, személyiségében is. Bár Gábor semmi azonosságot nem vél felfedezni, én hiszek a szememnek és a több száz embernek, akik másfél éve ezt bizonygatják. 

Születése előtt szinte lázban tartott, hogy vajon milyen lesz ő, milyennek fogjuk látni mi magunk, hogy vajon minket sem kímél majd a vak szülői elfogultság. Mert mindenkinek a saját gyereke a legokosabb és a legszebb, ehhez nem fér semmi kétség. Akkor úgy gondoltam ez nem helyes. Pedig így van rendjén. Minden gyerek egy megismételhetetlen csoda. És ma már a kettő milliárdból is felismerném őt. Akár csukott szemmel is.

A mini gourmet

Sokszor találgatjuk, vajon mi lesz Hanna, ha nagy lesz? Jönnek az ötletek, bár én egyre biztosabban állítom: chef, vagy legalább egy gasztroblogger. Leszámítva a ma reggelt, mikoris egy kicsit meginogtam, látva, hogy Hanna negyed órán át fésülködött a beépített szekrény tükrében. A hajkefe persze fordítva volt a kezében, sörtével kifelé, de ez mit sem változtat a lényegen. A lányunk igazi nő, kalappal a fején billeg a sütő előtt – abban nézi magát – vagy a lábasában főz. Nem, nem! Az előbbit egészen biztosan nem tőlem látja!

Az egész életünk az evés körül forog. Mikor eszünk, mit eszünk, mit főzzünk, mit vásároljunk, hol vegyük? Az evéshez igazítjuk a sétát, a fürdést, az alvást, egy szóval mindent. Hiába tagadom, az étkezésnek kulcsfontosságú szerep jutott. Képes háborút indítani egy sajt darab, hiszti rohamot csillapítani egy félbetört pogácsa. De mit keres a mosógép tetején egy kenyér galacsin?

Kora reggel, míg készül a kakaó, Hanna a járókát rágja és boci szemekkel engem néz. Majd ezután jön a nap fénypontja: a nappaliban az ölembe fészkeli magát „csüccs” felkiáltással, és míg ő kakaózik, én simogatom a haját, ami hátul telefonzsinórszerű csigákba rendeződik. Ha kiszürcsölte az utolsó cseppet is, hátrafordul hozzám és dob egy puszit. Fél óra múlva már sorakoznak a kenyérkatonák a krokodilos tányérban, kalapjuk sajt. Hanna alaposan megvizsgálja őket, közben már mutogat, hogy jöhet egy kis paradicsom vagy egy kanál kefir, amit szigorúan még én adagolok neki. Kb. 5 perc elteltével érünk arra a pontra, mikor pálcika ujjaival megfog egy katonát, karját kilógatja az etetőszékből, mintha nyújtózkodna, aztán észrevétlen leejti a falatot, remélve hogy nem veszem észre. Ilyenkor még az ellenkező irányba is néz, hogy elterelje a figyelmem. Majd mosolyog, ha hallja, hogy Szofi kutyus megszerezte a titkos falatot. A konyha morzsatengerben úszik, a nagytakarítás garantált.

Fél éves volt Hanna, mikor először almával kóstoltattuk, amire felejthetetlen grimaszokat vágott. Aztán sorra jöttek a felfedezni való gyümölcsök, és mi mindenféle taktikát kitaláltunk, hogy egyáltalán szájába vegye a kanalat. Rájöttünk, hogy hamarabb fogadja el a rendes emberes méretű evőkanálból az ételt, mint a műanyag babaverzióból. Aztán, mikor feltűnt neki a turpisság, csakis akkor volt hajlandó kinyitni a száját, ha étkezésenként legalább 3 féle kanállal etettük, színessel, kicsivel, naggyal. Később csak úgy, ha énekeltünk, ha mutogattunk, ha a babáját közösen etettük…  Az eszköztár kifogyhatatlan, a cél minden esetben szentesíti az eszközt. De mára a kisasszony megkomolyodott és tudja, mit szeret. Pontosabban azt tudja, mit nem, és az a sárgaborsó főzelék. Szerencsém van, mert jó étvágyú gyerek, ma már nem kell könyörögni egy falatért. Igazi mindenevő. Jöhet a zöldséges bulgur és kuszkusz, a vaddisznó pörkölt, tengeri hal párolt zöldséggel vagy húsleves. Mindegy, hogy mi, csak együk. Együtt. Mert igazi szociális lény, aki az étteremben is becsülettel végigeszi a háromfogásos menüt, kóstol, mutogat, mit mivel, néha fintorog, de akkor is tovább kér. És én imádom etetni, mert ha tele van a poci, akkor nem lehet semmi baj, akkor mindenki elégedett.  

Tízóraira és uzsonnára jöhet a gyümölcs, joghurt, vagy ezek kevert változata pogácsával vagy kiflivéggel a kézben. Na, de hol marad a nasi? Az nálunk tönkölykekszben és köles golyóban ki is merül. Egyelőre. Hanna nem édesszájú, azt sem tudja, mi az, hogy csoki. Amin a fél család fel van háborodva, tudniillik a legjobb dolgoktól fosztjuk meg a lányunkat. Mert a túró rudi igenis egészséges, a csokitól pedig csak okosabb lesz a gyerek. Gáborral ezt már megtanultuk kezelni, és az ajándék plüssjáték mellé csempészett minicsoki egyelőre a fiók mélyén landol. – Bocsi nővérkém. – Pedig, ha igaz lenne a mondás, miszerint az vagy, amit megeszel, talán a postán a postás néni sem nyomja a lányom kezébe a vacak töltött kekszét – pedig nem is abban a sorban álltunk - , ami miatt az autó hátsó részét csak felár ellenében takarították ki. Hiába mondtam, hogy köszönjük, nem kérjük, a gyerek már tízóraizott, ahogy Hanna meglátta a felé tartó ismeretlen eredetű nem túl bizalomgerjesztő valamit, rögtön rárabolt. Másfél órán át el sem engedte.    

Hiába a nemzeti étkek multikulináris felhozatala, Hanna szerint a tiszta víznél, a bükkszentkereszti házi bodzaivólénél, a Mama meggyes pitéjénél, na meg a római parton lévő néni lángosánál nincs finomabb. Azért én kétnaponta mégis próbálkozom.  - Ha a túrógombócommal nem is értem el nagy sikereket, a padlizsános paradicsomos rigatoni már a főzőlapon gőzölög. – És amíg eme sztár chéf-ek nyomában kullogok, akkor sincs jobb érzés a földön, mint mikor a kisasszony repetázik a főztömből. 

Csigaház

Mindenhol jó, de legjobb otthon. Milyen közhely, mégis mennyire igaz. Egész nap jövünk-megyünk. Mégis rájövök, olyan jó semmi mást nem csinálni, csak itthon lenni. Csak egy kicsit élvezni azt, hogy otthon vagyunk.

Kint ülök a kis kertben. Hanna a királylányos szobájában húzza a lóbőrt, a szajkók hangoskodnak fölöttem a fenyőn, követelik a napi kenyéradagot. Gábor csak ráncolja a homlokát, hogy jól ide szokattam őket. 5 éve élünk Budapesten, ezalatt négyszer költöztünk. Az első lakásunk leginkább egy garázsra hasonlított. Egy négyemeletes panelház utcafronti üzletrésze volt átalakítva elvileg lakható térré. Gábor utálta, én mégis megszerettem a 24 m²-t. Bár eleinte furcsa volt, hogy az ajtó a járdára nyílik, és este bárki beláthatott, ha nem húztam el gondosan a sötétítőt. De volt ennek előnye is, például az autót mindig szem előtt tarthattam. Számtalan emlék fűz oda, Szofi kutyusunk oda született, ez volt az otthonom, mikor Gábor fél évig Németországban a diplomamunkáján dolgozott. Minden reggel innen indultam első munkahelyemre a Meglepetés magazinhoz. Aztán egy idő után beláttam, kinőttük, és azt is, hogy a dohos hungarocell falak - amit átfestettünk napsárgára, mégis valami különös oknál fogva malacrózsaszín lett - nem tesznek jót a kialakuló asztmámnak. De a szívemhez nőtt, és azóta is, ha arra visz az utunk, teszünk egy kanyart hogy megnézzük, ugyanazok-e még a függönyök.

A következő állomásunk egy második emeleti kétszobás lakás volt, egy forgalmas út mellett. Gábornak 5 percre volt a munkahelye, én meg ráláttam a Sanoma épületére még hétvégén is. Az itt töltött másfél évre nem nagyon emlékszem, szinte csak aludni jártunk haza. Aztán hirtelen lelassult minden, ahogy Hanna beköltözött. Már nem az lett a legfontosabb, hogy a kedvenc éttermünk is gyalog egy perc. Olyan helyet kerestünk, ahol Hanna budapesti körülményekhez képest jó levegőn lehet, ahol néha hallani, hogy csiripelnek a madarak, ahol a közelben van játszótér és egy kis zöld. Hathetes terhesen újabb költözés jött. Azt nem kívánom senkinek. Persze, orvosi utasításra nem emelhettem, de a takarítástól és pakolástól nem lettem eltiltva. A lakás kétszobás volt, így Hanna a születésétől fogva velünk aludt. Persze, külön ágyban. - Azért néhanapján odacsentem magunkhoz. - Egy év múlva azt vettük észre, hogy a lihegő – azaz a járóka – elfoglalja az egész nappalit, és a többi fennmaradó, nem túl jelentős, ám annál hasznosabb lakóteret Hanna játszószőnyege és játékai foglalják el. Aztán váratlanul, minden keresés nélkül ránk talált a jelenlegi otthonunk.

Szilveszterkor újabb költözés jött. Hiába a rutin és hogy csak három ajtóval kellett arrébb vinni a szekrényt, a költözés felért egy kisebb kalanddal. Míg Gábor hordta a cuccokat, addig Hanna az új lakásban felfedezőútra indult. Megtalálta az összes konnektort, a beépített szekrényből pillanatok alatt kirámolta a cipőket és az egyéb oda szánt dolgokat. Egy hét is eltelt, mire minden a helyére került. Féltünk, milyen lesz az első éjszakánk külön, de Pandának első pillanattól kezdve elnyerte tetszését a királylány szoba, a színes függöny és az ágya feletti levél alakú baldachin.

Azóta eltelt 6 hónap. Persze, tennivaló mindig akad. A hálónkban a lámpa sem került még a helyére. És ott van a gardróbban az a doboz is, ami 5 éve várja, hogy kipakoljam. A napokban Hanna a kanapét is felavatta. Indiánugrással zúgott fejjel előre a parkettára. Pedig csak egy pillanatra vettem le róla a szemem. Mikor visszafordultam, hogy gyanús a csend, szinte kockáról kockára láttam a mutatványt. Aminek akkor még nem tudtam mi lesz a következménye. A szaltóból macska módjára fogott talajt a lányunk, aki hangos bömbölésben folytatta a parádét. Apja karjában már láttam az óriás puklit a homlokán, ami azóta lila-barna-zöld színben pompázik. Én rohantam volna vele az ügyeletre, de Gábor csúnyán kinevetett. Aztán beláttam, neki volt igaza. 5 perc és már el is volt felejtve az egész.

Míg főzök, Hanna fakanállal kavar a lábasában. Aztán megyünk ki a kertbe játszani. Szofi - "Fifi" - űzi a bogarakat, miközben Hanna egyre nagyobbakat pislog hintázás közben. Délután epret szüretelünk, már látom, érik a paradicsom és a szeder is. Hanna kedvence a kert végében lévő kavicsos, egy pókra - "póp" - rámutat. Kis vödrébe köveket gyűjt, gondosan válogat, majd egyesével a kezembe nyomja. A lila árvácskákat és a kis sziklakert növényeit szimatolja, minden fűszálat megvizsgál. Hosszasan figyeli egy csiga útját, aki bármerre megy, otthon van. Mindenhol jó, de legjobb otthon. Tudom, ez a hely is csak egy állomás. Aztán jön a következő és a következő. Ha le kéne írnom, Hannának mit is jelenthet az otthon, talán azt írnám, Apa, Anya, Szofi, levélkuckó. De ha igazán mélyre nézek, az otthon nem helyhez köthető. Azt hiszem, ott rejtőzik mindannyiunkban.

Nyolc lépés

Kimondani milyen egyszerű. Megtenni annál nehezebb. Hosszú az út az első önálló lépésekig. Ma fogom a kezét, aztán holnap elengedem... 

  

Hanna tíz hónaposan állt fel először a kanapén. Onnantól kezdve nem volt megállás. Felállt a kiságyban, hálózsákban, a szék mellett, a lábunkon csimpaszkodva. Az első lépéseket oldalazva tette meg a járókában - amit mi csak lihegőnek hívunk- , majd ugyanezt a technikát kipróbálta a lakásban lévő összes bútornál, kreatív módon még a ruhaszárítón is gyakorlatozott. Majd következett az A-ból B-be való eljutás pár lépésben, először törpejárásban térden, majd rendesen a talpán, rohanva, aminek minden esetben plezúr lett a vége. Bambulás közben hosszú percekig ácsorgott fogódzkodás nélkül, ha észrevette, hogy nincs támaszték, rögtön elesett. Aztán egyik nap felállt a szoba közepén egyedül. Olyan büszke még sosem volt. Koncentrál, nagy erőfeszítéssel felegyenesedik, mint egy igazi súlyemelő. Majd elszánta magát és elindult. Megtette élete első nyolc lépését. A nappaliból a konyhába totyogott, hozzám, minden csalogatás és vesztegetés nélkül. 

Eljött a mi első lépéseink ideje is. Biztos, hogy ez az a hely? Jó döntést fogunk hozni? Nem túl kicsi hozzá? És ha még szeptemberben nem fog beszélni, hogy fogja elmondani, ha valaki bántotta? És ha megint minden játékot kivesznek a kezéből, mint múltkor a játszóházban? És ő megint mindent mosolyogva odaad? Hanna még a sarki hajléktalan bácsinak is odanyújtja a cumiját, a félfogú utcaseprőnek már messziről integet. Ami mondjuk nem baj, de… Ezer kérdés és gondolat kavarog bennem. Ahogy a Bilimbo magánbölcsőde kapuját átlépjük, minden letisztul és egyértelművé válik.  Amerre szem ellát gyönyörű falfestés, mint a mesében. Egyik szobában kézműves foglalkozás újrahasznosítható hulladékból, a másikban egy óvónéni a szoba közepén, kezében nagy könyv, körülötte csendben ülnek a gyerekek. Hanna tapogatja a színes falat, ámul-bámul, be akar menni a többiekhez játszani, eszében sincs hazamenni. Igen, megtaláltuk. Ez az a hely, ahol nem lesz bennem rossz érzés, mikor először otthagyom. Ez az a hely, ahol különleges figyelmet fordítanak a gyermekközpontú nevelésre, a művészetekre, a kreativitásra. És már érzem a megvető pillantásokat, milyen anya az ilyen, aki 20 hónaposan bölcsődébe adja a gyerekét? Pedig nem vagyok karrierista, és a műkörmös sem fontosabb a gyereknél. Itt és most nem én és mi vagyunk a fontosak, hanem Ő. Úgy érezzük, Hannának egyszerűen kevesek vagyunk. Igényli, sőt követeli a gyerektársaságot. Az új információkat. Az újabb ingereket. És ha valaki azt mondja, hogy ugyan már, otthon is meg lehet tanítani és adni a gyereknek mindazt, amit egy ehhez hasonló intézmény nyújt, azon már csak mosolygok.

Következő lépésként jött az ötlet, hosszú hétvége a Velencei-tó partján, kettesben. Wellness szálloda lefoglalva, masszázsok megrendelve, anyukámnak a kilóméteres lista Hanna étkezési és egyéb szokásairól kinyomtatva a hűtőn. Indulás előtti este összenéztünk Gáborral. Egyre gondoltunk: csak egy csomag úszópelenkáért kellene megállnunk a boltban. Hannával az elmúlt 14 hónapban szó szerint össze voltunk nőve. A nagyszülők messze, bébiszitterünk nincs, magyarul mi vagyunk és Hanna. És ez így van rendjén. Aztán mégis tartottuk magunkat az eredeti tervhez, a szüleim fel, mi meg el. Furcsa volt a háromnegyed órás út, hogy nem pakolászott, szöszmötölt senki a hátsó ülésen és nem kellett a kedvenc számát ronggyá hallgatnunk.  Minden 5. percben eszünkbe jutott. Aztán csak minden 10-ben hoztuk szóba. A vacsora volt a mélypont. A mellettünk ülő asztalnál egy kétéves ült etetőszékben és kanalazta a külön gyerekeknek készült menüt, persze folyamatosan ránk mosolygott. Miközben engem mardosott a lelkiismeret, Hanna remekül érezte magát. A nagyszülők mindenben a kedvében jártak, talán eszébe sem jutottunk. Kibújt az ötödik foga, és már elfújja a pitypangot. Utólag is köszönöm a szüleimnek, hogy rábeszéltek, mennünk kell. Feltöltődtünk, és a három nap alatt egy fontos dolog is kiderült: nekünk kell megtanulni elengedni őt és nem fordítva.

Az első nyolc lépést száz követte. Már nem számoljuk. Kispingvin jön-megy, dűlöngél jobbra-balra, a karját kitárva egyensúlyozik. Már nem fogom mindig a kezét. Persze, terelgetjük a helyes irányba, egyikünk mindig ott van mögötte. Ha esik, elkapom, ne üsse meg magát nagyon. De engedem, had próbálgassa a szárnyait.

Apa csak egy!

Apukám mondása „Apa csak egy van!” Kiskoromban sokat hallottam, és mélyen belém vésődött. Azonban csak most nyertek értelmet a szavak, hogy Hanna megszületett.

Az első perctől kezdve éreztem, hogy apa és lánya között valami megmagyarázhatatlan erős kötelék húzódik. Mikor Hanna a hasamba költözött, a kommunikáció ekkor még egyirányú volt, Gábor gyakran beszélt hozzá. 6 hónapos terhes lehettem, mikor gyanússá vált, hogy Hanna dühkitöréseinél, ha Gábor rárakta a hasamra a kezét, Hanna rögtön lecsendesedett. 8 hónaposan egyértelmű bizonyíték volt, hogy a ctg vizsgálatokon, mikor a férjem beszélni kezdett a kislányunkhoz, a gép rendre szaporább pulzust jelzett a pocaklakónál. Gábor hamarabb tarthatta a kezében Hannát, mint én. Azóta sem tudom, míg a műtőben voltam, ők ketten miről diskuráltak majd egy órán át a szülőszobán. Pár naposan csak az apja karjában volt hajlandó megnyugodni, miközben a férjem énekelte a saját költésű „Így mennek a törpék az erdőben” kezdetű dalt, ami a mai napig hatásos és újabbnál újabb versszakok születnek. Azt hiszem, valahol itt kezdődhetett az apa-szerelem. Nem hiába, Apa csak egy van.


Gábor egyre többet utazik. Németország, Olaszország, Svájc. A munkájával jár. Szinte kéthetenként újra indul. 5 nap itt, 5 nap ott. Hanna a piros repülőjét repteti, brümmög is hozzá, én meg magyarázom, apa hasonlóval repül el, és repül majd haza. Apa nélkül két lehetséges verzió jöhet szóba. Az egyik, hogy hazamegyünk Hannával a szüleimhez Miskolcra. A másfél órás utat őkelme szinte teljesen átalussza. Hannát kényeztetik a nagyszülők, én találkozhatok a régi barátokkal. A pár nap alatt legalább két kilót hízok, Hanna pedig annyit van ölben, hogy alig tudom visszaszokatni.

                A másik lehetséges verzió, hogy itthon maradunk. Ilyenkor minden egyes apa nélküli napot programmal töltünk meg: játszóház, barátnőzés, babatalálkozó, Ringató foglalkozás, shopping. A nagybevásárlás akkor is külön művészet, ha ketten vagyunk a gyerekre, de ha egyedül maradok?! Tudom, mit dumálok, a kocsi a fenekem alatt! Mégis úgy érzem, egy nagyobb bevásárlás Hannával felér a legdurvább aerobic edzéssel. Mivel még kicsi a bevásárló kocsi üléséhez, ezért babakocsiban tolom végig az áruházon. Egyik kezemben a bevásárló lista és a kosár, a másikkal tolom a gyereket és villámgyorsasággal pakolok. Pár perc után a kezem leszakad és már a babakocsi aljába is alig fér valami. Ekkor Hanna is már unja a banánt és leveszi a bal cipőjét, hogy rágcsálja. Emiatt 2 percenként megállunk, hogy visszarakjam a lábára. Rövid idő után megunjuk a le-fel, le-fel játékot és egyszerűen elveszem tőle a cipőt. Ő bosszúból elkezdi kihajigálni a cumiját, amit először csak kilógat a babakocsiból, és várja, hogy érte ugorjak. Közben folyik rólam a víz és már érzem az izomlázat a karomban. Majd minden második vásárló megállít, hogy elhagytuk a gyerek cipőjét. És én türelmesen megköszönöm és elmagyarázom, hogy nem, a cipő megvan, a gyerek fél cipőben érzi jól magát, nincs mit tenni. A következő lehetséges útonálló a felvágottas pultnál lévő néni, aki elkezd koketálni a lányommal, aki csak kacarászik, mosolyog és integet. A néni még be is mutatkozik és Hannáról kérdezget, miközben  a bicepszem a triplájára dagad, a két kiló fogyás garantált. A pénztárnál plusz 5 perc, míg ugyanez az interakció lejátszódik, annyi kiegészítéssel, hogy az egészbe beszáll a biztonsági őr bácsi is, aki odahívja a kollégáját is, hogy nézze meg ő is, mert ilyen mosolygós gyereket még úgysem látott!   

                Ha apa van, a kisasszony reggel 8-kor pápát int, majd a délutáni alvásból ébredve keresi a szemével, vajon kint van-e már apa a kertben. Mutogat a bejárati ajtóra, hol van már? Ha a folyosó felől hangokat hall, törpejárásban trappol az ajtó felé. Mikor Gábor betoppan, Hanna sikítozik az örömtől, ami keserves sírásban folytatódik, apa rohan kezet mosni, amit ő nem ért meg. Két perc múlva már az apján csüng. Ilyenkor én nem is létezem. Eszemben sincs közéjük állni. Külső szemlélőként nézem őket. Apa és lánya.

                De ha apa nincs, nincs sikítozva menekülés apa szörny elől, nincs nyakban csimpaszkodás, lógás fejjel lefelé, vacsora előtti birkózás a szőnyegen. Nincs apa karjában hintázás, sem szappanbuborék fújás fürdés közben. Nincs hangos csámcsogás a vacsoránál, gurgulázva nevetés, és nincs „apajóéjtcsók”. Gyakran összenézünk, és ha még nem is tud beszélni, tudom, mire gondol.  Apa csak egy van. És én is így gondolom. Fent vagyunk a játszótéren, kavicsokat gyűjt. Felnéz az égre, és életében először észrevesz egy repülőt. Felcsillan a szeme, majd felkiált: „Pappa, Pappa!” 

Beszédes egyéves

A kalózlány meggyógyult. És elmúlt egy éves. Gondoltuk, az elmaradt szülinapi bulit bepótoljuk. Két héttel a kórház után tettünk egy kísérletet, hogy szűk családi körben, hármasban ünnepeljünk, amit valljunk be, botrányba fulladt. Rossz előjel volt, hogy a 20 lufi, amit már a kórházi bemenetel előtt felfújtunk, addigra szép fokozatosan leeresztett. A már bevált receptúra alapján készült répatorta alja csak nem akart leválni a tortáról. És amúgy is igazán pocsék lett. Gáborral gondosan beborítottuk marcipánnal a tetejét, hogy elfedjük a csúnyaságokat. Gondoltuk, kreatívak leszünk, a kilapított rózsaszín marcipánból virágmintákat vágtunk ki, amik úgy néztek ki a torta tetején, mintha parizer szeletek lennének. Hogy eme látványt tetézzük, felkerült a torta dísze, a ferde marcipánkutya is. Hanna az első falat után csak fintorgott, majd heves ellenállásba kezdett, nagyon nem ízlett neki, a kutya annál inkább.

Fotósként minden nagy eseményt, minden fontosabb pillanatot meg szeretnék örökíteni, ami Hannával kapcsolatos. A családi összejöveteleken én mindig véletlen otthon felejtem a gépem, nem ok nélkül. Most újra szembesültem, mennyire nehéz jelen esetben a férjemnek és az egyévesnek  elmagyaráznom, hogy ne így, hanem úgy, most nevettesd, te meg ne hisztizz a marcipán kutya miatt... A hétköznapokon elkapott pillanatok százszor többet érnek. Annyi biztos, jövőre tortát rendelünk, kutya nélkül, és egy jó fotóst is.

Hanna az utóbbi időben érzelmileg sokat fejlődött. Ki tudja fejezni a szeretetét. Ha akarja. Kezdetben gyakran bújt hozzánk. Ha azt kérdeztük „szeretsz?”, a mellkasunkra hajtotta a fejét és közben halkan suttogott valamit babanyelven. Olvadoztunk. Aztán rájött, hogy ez nekünk mennyire sokat jelent és most már csak kivételes alkalmakkor jutalmaz meg minket. – Például este, ha fáradt és elfelejtkezik a szeretet megvonásról. -  A plüss játékait persze folyamatosan ölelgeti! A legújabb, hogy hangosan puszit ad, olyan igazi cuppanósat. Na, nem nekünk! Puszit oszt reggel Zsirinek a plüss zsiráfnak, Borinak a barinak és Pierre-nek a macinak. Mi meg csak irigykedünk. A neveket Gábor adja, és még nem említettem Valtert, Artúrt, Jürgent, Patrikot és Rózit. Most, hogy belegondolok, a férjem névadási szokásaiban némi nyelvtörő szándékot vélek felfedezni. Valószínűleg a raccsolás nálunk nem jöhet szóba.

A kórházban mondta ki az első szavakat, „Mamma” „Pappa”. Azóta „zsilááá” a zsiráf, „vilááá” a virág, „luliiii” a lufi, „gyeje” a gyere, „addeee” az add ide. Ha kérem, hogy hozzon ide nekem valamit, akkor „tettyék”-kel a kezembe nyomja. A minap felugrott hozzánk a nővérem, búcsúzkodásnál megkérdezte Hannát, hogy mikor megyünk haza Miskolcra, mire ő csak annyit válaszolt, hogy „gyeje te”. Persze a már jól bevált hamma, baba, kaka, tátá, pápá, autó szavaknak is megvannak a maga jelentéseik, amiket egészen jól használ. Mikor először kakaóval kínáltam reggel, ellenkezett, csak rázta a fejét és közben azt hajtogatta, hogy kaka-kaka. Valószínűleg a két szó jelentését nem tudta megkülönböztetni. Azóta rájött, a kakaó nem is olyan rossz dolog. 

A kalózlány és a fehérköpenyesek

         0. nap. Ülök a sötétben, hallgatom Hanna szuszogását. Megnyugtat. A másik szobából gyereksírás. Egy évvel ezelőtt is kórházban voltunk. Akkor született. Nem tudok aludni. A szék egyre kényelmetlenebb. Ezerszer átgondoltam, mit rontottunk el… A héten kétszer jártunk a körzeti gyerekorvosnál, aki csak legyintett a 40 fokos lázra és Hanna pirosodó szemére. Másnapra Hanna szemhéja a triplájára dagadt. Annyira, hogy egyáltalán nem tudta  kinyitni és égővörös lett. Azonnal hívtuk a magánrendelőt, ahova korábban terhesgondozásra is jártunk. Soron kívül fogadtak minket a Rózsakert Medical Centerben. - A pénzzel minden megvehető? Az egészség is? – Dr Gudor Orsolya megvizsgálta Hannát, és már mondta is a diagnózist: vírusfertőzés, több napos láz miatt legyengült immunrendszer, majd bakteriális fertőzés a szemen. Gyógyszer: antibiotikum. Intravénásan. Magyarul kórház. Sírás. - Talán, ha Gáborra hallgatok és a körzeti orvos helyett rögtön ide jövünk… - A szék egyre elviselhetetlenebb. Abszurd, hogy a legtöbb kórházban nem lehet bent aludni a gyerekkel. De így is hálásak vagyunk Gudor doktornőnek, hogy végigtelefonálta a lehetséges gyerekosztályokat, hogy felleljen nekünk egy baba-mama szobát. Mindhiába. És tegyük hozzá halkan, azt sem volt egyszerű elintéznie, hogy egyáltalán Hanna mellett maradhassak éjszakára. A Föld legkényelmetlenebb székén.

            1. nap. Hanna az I. számú Gyermekklinika Csecsemőosztályának unikornisa. Csodájára járnak a rezidensek, hogy láthassák a kiskalózt. Akár belépőt is szedhetnénk. A fél orvosbrigád első ránézésre úgy gondolja, sebészeti esettel van dolguk. Nekem kell felvilágosítást adnom, hogy nem esett el, nem ütötte be a szemét, ez bizony bakteriális fertőzés. Az osztályon megjelent a szemész is, Hannához jött. Megtudja a rezidenstől, hogy a kiskalóz bizony fertőző. Majd a folyosón hezitál, hogy egyáltalán megvizsgálja-e, mert nem szeretné, ha az ő kislánya is elkapná a kórt. Nagy kegyesen felhúz egy gumikesztyűt és bejön vizsgálni. Kezdek ideges lenni, és nem csak azért, mert 30 órája nem aludtam. Majd az egyik nővérke odasúgja, megüresedik egy baba-mama szoba. Végre aludhatok.

            2. nap. Jó hír, hogy a szemét már résnyire ki tudja nyitni a kalózlány. A rossz hír, hogy még mindig lázas. Napi kétszer kapja az antibiotikumot vénásan. És kb. ugyanennyiszer kell lecserélni a boxkesztyű méretű kötést a kezén, mert folyamatosan piszkálja. A gyógyszerosztásnál a szőke kék szemű rezidenslányoknak nem sír, a zord külsejű fehérköpenyeseknek azonban nem kegyelmez sem éjjel, sem nappal. Alapvetően jó kedélyű, egész nap virgonckodik a kiságyban. Az RMC-s Gudor doktornő felhívott minket, Hanna hogyléte felől érdeklődött. Milyen gyógyszert kap, ki a kezelőorvosa, mikor mehetünk haza. Nem hiszem, hogy ez munkaköri feladata lenne. De leírhatatlanul jól esik. Talán ő egy igazi fehérköpenyes - nyugati fajta. Fehér köpeny nélkül. - Merthogy a magánrendelőben nem szokás ilyet hordani, csak frusztrálná a betegeket. Milyen igaz.

            3. nap. Az orvosok jönnek-mennek. A nővérek és a takarító nénik már ismerősként üdvözölnek minket. Úgy néz ki, mi már soha nem jutunk haza. Senki nem tud semmit. Nincs idő semmire. A fehérköpenyesek vonulnak, egymás közt latinul csevegnek, néha úgy érzem szánt szándékkal, hogy a szülő direkt ne értsen semmit. Nincs idő kérdezni. Nincs információ. Minden kilátástalan. Hanna szeme egyre szebb, azonban láza még mindig van. Újabb vérvétel következik, amit persze a nővérkétől tudok meg. Hárman fogják le pici kis testét, bömböl, hisztizik, felém nyúl, hogy mentsem meg. Látom a félelmet a szemében…

            4. nap. 10 percre kiszakadtunk a kórházból. A bohócdoktorok még Hannát is megnevettették. Tapsolt, és tátott szájjal figyelte, hogy énekelnek, zenélnek, buborékot fújnak és életet lehelnek az egész osztályba. Szuperek voltak! Hőemelkedés. Szem teljesen kinyit.

            5. nap. Vérkép jobb. Felcsillan a remény. A legzordabb fehérköpenyes benyit, és magyarul beszél. Talán holnap hazamehetünk. Persze, ha lázmentes marad Hanna. Holnapig fújogatom. 

            6. nap. A zárójelentésre közel fél napig vártunk. Vártunk, míg megírják a rezidensek -nem tudták, mit írjanak rá-. Aztán vártunk, míg az osztályvezető átjön az osztályra és aláírja. Újra otthon. Bármennyire rossz volt ez a pár nap, bármennyire nem értünk egyet a keleti fehérköpenyes mentalitással, sem a magyar egészségügy egész rendszerével, a kalózlány meggyógyult. És ez nekünk mindennél fontosabb.