Utolsó hetek

Az utolsó hetek már csak a várakozásról szólnak, gondolnánk. 

Nálunk azért ez is másképp alakult...

A nyolcadik hónapig teljesen nyugodt voltam, hogy nagyjából minden megvan Oszkár fogadására, Hanna babakocsija és az autós hordozó is kifogástalan állapotban pihen a raktárban a többi régi babaholmival. Közelebbről megnézve már nem volt minden olyan tökéletes. A régi kiságy rácsai tele fognyomokkal, Hanna babaruhái között alig találtam olyat, amire rá lehet fogni, hogy uniszex, mert szinte mindegyiken van legalább egy masni, fodor, vagy szívecske. És eszünkbe jutott, hogy a nappaliban is szükség lesz egy többállású járókára, hiszen a nap nagy részét ott töltjük, hova fogjuk rakni Oszkárt? Tehát elkezdődött a „fészekrakás”, amit - gondoltam - tapasztalt szülőkként, most jól kihagyunk. Ettől függetlenül most nem volt az az érzésem, hogy minden felesleges dolgot azonnal be kell szereznünk, mint 4 évvel ezelőtt. Hanna örömmel segített a bababoltban kisruhákat válogatni, a nagyobb dolgokat pedig a netről is meg tudtuk rendelni házhozszállítással, így a cipekedést is megúsztuk. 

 

A kilencedik hónap elején küldtük nyomdába az utolsó lapszámot, amiben még aktívan részt vettem. Egyedül a címlapfotózásunk szervezése volt picit megterhelő, kismamaként fel-le lépcsőzni egy aquaparkban, ahol eleve nagy a páratartalom és iszonyat a meleg utcai ruhában, de egy cseppet sem bántam meg. Most már itthon a napernyő alatt olvasgatom az utolsó Évszakokat, és közben elégedetten mosolygok, mert nagyon szép lett. Ezúton is köszönöm a kolleginák sok-sok segítségét és azt is, hogy figyeltek rám.

És ha már szóba hoztam a munkát, nem tudok el nem dicsekedni, hogy én vagyok a világ legbüszkébb felesége. Nem csak azért, mert Gábor hónapokon át kezelte a nyafogásom, hanem azért is, mert részesei lehetünk Gábor sikereinek:

http://design.hu/magazin/art-design-muzeum/alkotasok/magyar-tervezo-tolla-a-bugattinak

Hanna gyakran beül munka közben az apja ölébe, nézi ahogy a vonalakból egyszer csak tárgyak lesznek. Előveszi az óriás rajztáblát és Gábor mellett ő is tervez, tollakat. Vagy 3 eltépett zsírpapír fecniből pillangót ragaszt. Ilyenkor én vagyok a világ legbüszkébb anyukája is.

És azért is, mert a 4 éves Hannám szeptember óta töretlen lelkesedéssel járt heti kétszer az Óbudai Mozgásművészeti Iskola művészi tornájára.  És azért is én vagyok a legbüszkébb, mert a fiunk meghallgatta a kérésünket és Hanna bemutatóját türelmesen megvárta odabent. Az évadzáró nagyfellépésen Hannáék nyuszik voltak. Mikor felgördült a függöny, a színpad fénybe borult, megszólalt a zene és megláttam Őt a színpadon, nem csak a büszkeség öntött el, hanem a könny is elöntötte a szemem. Annyira ügyes volt, végtelenül büszkék vagyunk rá! És azért is, mert tátott szájjal nézte végig a 2 órás műsor további fellépőit, vele együtt mi is ámultunk a nagyokat látván, akik szintén ilyen picin kezdték, most táncművészeti fesztiválokon díjakat nyernek. Az előadásról készült hivatalos dvd felvételt csak pár hét múlva kapjuk meg, viszont a youtube-ról le tudtam tölteni egy-két régebbi felvételt, amik mindannyiunknak nagyon tetszettek:

https://www.youtube.com/watch?v=QrbvIg_-uPY

https://www.youtube.com/watch?v=DkH1A4W-Qow

A nagy pörgés, munka, oviba és táncra rohanás után egyszer csak minden lelassult. Gábor rosszalló tekintetét figyelmen kívül hagyva még megpucoltam az ablakokat (a tetőtérieket kivéve, mert iszonyat tériszonyom van), kimostam és kivasaltam a függönyöket. A hűtőre kirakott lista minden pontját kipipáltuk, elfogytak a teendők. Minden készen áll Oszkár fogadására. A kisszekrényben katonás rendben sorakoznak a babaillatúra mosott kisruhák. Hanna mérlegelve, hogy elég férfias darabokat válasszon, gondosan kirakta Oszkár kórházból hazajövős szettjét. A járóka a nappaliban felállítva, a kiságy megágyazva, a zenélő bari csendben várja a gazdiját. Nála már csak egy valaki várja Őt jobban: Hanna, aki minden reggel úgy jön be a hálónkba, hogy belekukkant a kiságyba, van-e ott valaki a barin kívül, végigsimítja kis kezével az ágy oldalát és ad rá egy puszit. Bevallom, nap közben én is be-benézek, igazgatok picit a pléden. Már csak pár nap, és reggel ott lesz Oszkár is... 

A nagy döntések időszaka

Elég nagy a lakás két gyereknek? Melyik orvosnál szülünk? 

Melyik kórházban? És mi lesz a fiunk neve?

Ahogy a 16. héten megtudtuk, hogy fiunk lesz, Gáborral elhatároztuk, addig nem fekszünk le aludni, míg meg nem állapodunk a baba nevében. Mondanom sem kell, hajnali 3-kor még ott ültünk az ágyban, duzzogva, mindketten a saját magunk listáját hajtogattuk. Gábornak az erőteljesebb nevek tetszettek, mint a Gordon, vagy a Walter, amik határozottan markáns egyéniséget feltételeznek. Én meg folyamatosan ellenkeztem, oké hogy valakinek ez a neve felnőttként, de elképzelésem sincs, hogyan lehet így szólítani egy gyereket…

Aztán jött a következő kérdés. Sikerül-e majd átrendeznünk a gyerekszobát úgy, hogy mindketten elférjenek? Észben tartva, hogy Hanna (kimondva is sokkoló) két év és iskolába megy….  A szoba egyik falán végig ablakok, másik kettőn radiátorok és a fürdő ajtaja… be kellett látnunk,  sehogy sem tudjuk kivitelezni az elképzelt átrendezést, ahhoz a falak mozgatása kellene. Aztán jött a nagy elhatározás, amit nem csak a gyerekszoba miatt hoztunk meg: költözünk. 6 hónaposan. És habár az új ház csak 2 percre van a régi lakástól, a költözés mégis 2 hétig tartott. Gábor hangya mód vitte át az egész lakást, én dobozoltam, Hanna pedig a kipakolásnál jelentett nagy segítséget. Az új otthon tágas, van egy pici kertje, virágágyás, amit lehet gyomlálni és két gyerek is elfér a szobákban. És itt látszik, hogy ez már nem Budapest, reggel 6.00-kor kakaskukorékolásra ébredünk, nap közben csivitelnek a madarak, az autók zúgását csak elvétve hallani, akkora a csend. Kivétel, ha Hanna kint van a kertben, mert akkor iszonyat hangosan énekel mindenféle saját költeményt, már várjuk, melyik szomszéd lesz az első, aki becsenget.

Csak most tudatosult bennünk, hogy az orvosom Elekes Tibor, akihez évek óta ragaszkodom, aki világra segítette Hannát, már nem vállal szülés vezetést. Genetikusként, magzati szívultrahang specialistaként hozzá járunk terhesgondozásra, ő végzi a nagy genetikai ultrahangokat is, de vele már nem szülhetünk. Ajánlott egy szintén az RMC-ben praktizáló orvos kollégáját, aki „átvett” bennünket, hozzá járunk kisebb ultrahangokra, magzati szívhang hallgatásra, hogy jobban megismerjük egymást. Így most egyszerre két orvosom is van, ami megnyugtató. Az viszont nem, hogy a szülészorvosom két kórházban is dolgozik, így el kell döntetnünk, melyikben szeretnénk szülni.  A János Kórházban, ahol Hanna is világra jött, ami egy állami intézmény, amit már ismerünk minden előnyével és sok-sok hátrányával együtt. Vagy választhatjuk a Kútvölgyi Kórház szülészetét, ami meseszép, de fizetni kell érte…

És hogy mindezt tetézzem, a legfontosabb kérdés még hátra van: Hogy fogunk szülni? Hanna császárral született, mert farfekvéses volt. A fiunk pedig már a 20. héttől helyes pozícióba fészkelte be magát a hasamban. Ebben az esetben az orvosok legtöbbször a szülőkre bízzák a döntést. Első császár után lehet azt mondani, hogy akkor legyen a második is az. Én viszont határozottan nem akartam azt mondani. Gábor meg határozottan azt akarta mondani, mert félt engem, félt minket és a császár rövidebb és kevesebb komplikációval jár, mint egy szülés. A döntés meghozatalát nem segítették sem a rokonok, sem a barátok pozitív vagy rémtörténetei.

Aztán a fejünkben Elekes doktor úr tett rendet, akiben mindketten megbízunk. Azt mondta, hogy apaként megérti Gábort, hogy félt minket, ő is ezt tenné, az apukák feladata hogy aggódjanak. Orvosként pedig nagyra tartja, hogy én megpróbálnám a szülést, ha minden körülmény engedi. Arra kért, hogy maximálisan bízzunk meg a szülészorvosunkban, aki különös figyelemmel fogja kísérni a szülést és csak addig fog elengedni ameddig lehet, és nem tovább.

És hogy mit lehet tudni a fiunkról? Örökmozgó. Csak az apja kezétől nyugszik meg és Hanna puszijaitól. Az uh felvételen épp csücsörít, biztos gondolkodik valami roppant fontos dolgon. Napjában kétszer csuklik, amitől nagyon morcos lesz és folyamatosan rúgkapál. Imádja a magyaros ételeket, a kolbászt, a szalonnát, a csípőset. A kedvence a gomba, minden formában. Ha eszem, rögtön felébred. Ha meghallja a csokipapír csörgését, már extázisban van odabent. Este ő szabja meg, jobb vagy bal oldalamon aludjak, épp ahogy kényelmes neki. 

Persze Gáborral összevetettük a névlistánkat, egy visszatérő név mégis volt, ami mindkettőnk listáján megegyezett. Így lett a fiunk neve Oszkár.

Első négy hónap

A kis titkunk egész sokáig titok is maradt. Hannát a következő hetekben az foglalkoztatta a legjobban, kislány lesz vagy kisfiú. Minket pedig az, hogy egészséges-e...

Hanna nem szólta el magát az oviban, sem a szomszédok előtt. És én sem kürtöltem szét a munkahelyemen. Persze a szakavatott kollegináknak gyanússá vált, hogy miért nem kávézom reggelenként ahogy eddig, ebédre miért kanalazom lelkesen a chilis-borsos leveseket a kantinban… 

A 7. héttől iszonyú rosszullétek gyötörtek, kellett nekem panaszkodni, hogy miért vagyok ilyen jól…. a reggeli émelygések egészen estig tartottak. Mindentől égett a gyomrom és hányingerem lett, még a víztől is. Nem voltam képes egy bevásárlásra sem, nem tudtam főzni, egy szelet kenyér levágása komoly gondot jelentett. Az öklendezés bárhol rámtörhetett, akár a játékbolt ajtajában, vagy vezetés közben… Két dolog nyugtatta meg a gyomrom: az ananászlé (amit világ életemben utáltam) és a lime-os ízesítésű Ricola cukorka. Gábor hősként viselte a kitöréseim és kirohanásaim (a mosdó felé), legalább egy hónapig ő intézte a bevásárlást és ő főzött ránk.

A következő hetekben Hannát az foglalkoztatta a legjobban, hogy kislány vagy kisfiú lesz a baba. Ő maga sem tudta eldönteni, melyiknek örülne jobban, ahogy mi sem. Azt hajtogatta, ha kislány lesz, szoknyát ad majd rá és együtt mennek balettra. Ha kisfiú lesz, akkor nagyon fog rá vigyázni, és ha felnő, akkor lesz aki megvédi őt. Minket inkább az foglalkoztatott, hogy egészséges-e.

Január 3-án a Rózsakert Medical Centerben várakoztunk Gáborral. Ugyanolyan izgalommal, mint 4 évvel ezelőtt mikor Hanna volt a hasamban. A 13. heti genetikai uh vizsgálatra vártunk és az orvosomra. Nem volt kérdés, hogy újra az RMC magánterhesgondozását választjuk. Ennek több oka is van, a legfontosabb, itt biztonságban érezzük magunkat. Egyszer sem kell kórházba mennünk különböző vizsgálatok miatt, itt mindent a legmagasabb szakértelemmel el tudnak végezni és ez engem maximálisan megnyugtat. A 12.-13. heti genetikai vizsgálat nemcsak a tarkóredő mérés (down szindróma) miatt fontos, hanem azért, mert ezen a vizsgálaton a fejlődési rendellenességek 60%-a felismerhető. 45 percig néztük, ahogy a babánk ficánkolt, keze lába járt, láthatóan jól érezte magát odabent. Megszámoltuk az ujjait, az elmúlt hetekben nagyot nőtt, a popsijától a feje búbjáig 7,5 cm lett. Az orvosunk mindent a legnagyobb rendben talált és ez végtelen nyugalommal töltött el minket. A legfontosabb kérdésre azonban most sem kaptunk választ (ahogy Hanna 13. hetes genetikai szűrésén sem), mert ilyenkor csak 60%-os bizonyossággal tudják megmondani a baba nemét és az RMC-ben az a protokoll, hogy csak a 16 hetes vizsgálaton nyilatkoznak ezzel kapcsolatban, addig sem megkeverve a leendő szülőket.  

A következő napokban, hogy kipihenjük a nagy izgalmakat, nyakunkba vettük a Mátrát immáron négyen. Bár hónak nyoma sem volt, az idő abszolút alkalmasnak bizonyult kisebb kirándulásokra, a Mátra hó nélkül is csodálatos arcát mutatta. Minden délelőtt felfedezőútra indultunk, Hanna végigsimogatta az összes mohát. Makkokat, leveleket gyűjtött és (dinó)nyomokat keresett. Gábor szerint én úgy szökelltem hegynek fel, hegynek le, mint egy zerge. (Megtette a hatását a nem otthon evés: kevesebb émelygés, több energia.) Az orvosom javaslatára Gábor szigorú ellenőrzést tartott délutánonként a wellness részlegen, melyik medencében pontosan hány fokos a víz, mert túl melegbe kismama nem mehet. (A szaunától is el lettem tiltva, de a masszázstól nem!) Szerencsémre engedélyt kaptam minden nap az úszásra, amit most különösen élveztem, Hannát is alig lehetett a vízből kiszedni az apukájával együtt. Egyik este, mikor megkóstoltam egy különleges citromos desszertet, a babánk odabentről egyértelmű jelet adott, hogy ő bizony kér még. Csodálatos élmény volt először érezni a mozgását! 

A munkahelyemen a 15. héten jelentettem be a nagy hírt, az egyre gömbölyödő hasamra már nem lehetett ráfogni, hogy csak jól bereggeliztem. És végre Hanna is engedélyt kapott a szétkürtölésre, amit egyáltalán nem vitt túlzásba. A barátainknak és szomszédoknak ő mondhatta el, aminek nagyon örült. A nagylányunk 4. születésnapja pont egybe esett a 16. hetes terhesgondozással. Hannának minden álma az volt, hogy egy igazi születésnapi bulit rendezhessen a barátainak, ovis társaknak. A többfunkciós meghívót Gábor készítette, aminek óriási sikere volt! Hanna állította össze a meghívottak listáját, a névsorba nem szóltunk bele. Mikor kihozták a tortát és mindenki a boldog születésnapot énekelte neki, teljesen elérzékenyült. A buli után lefekvéskor azt mondta, ez volt élete legszebb napja. És azért is, mert mindenkinek elmondhatta a hírt, amit ő már korábban megérzett: kisfiú!  

A titok

Van egy titkunk. Hármunknak. Őrizgetjük pár hónapja. Most elérkezett az idő, hogy a Hangyafarm újrainduljon. Vagyis, ott folytatódjon, ahol abbamaradt. Új felállásban.  

November este volt. Hazaértünk az oviból. Mit hazaértünk?! Hazarepültünk a boldogságtól! Azt sem tudtuk, hogy mondjuk el Hannának. Többször összenéztünk, biztos hogy ez a legmegfelelőbb időpont? Tud majd titkot tartani?

Aztán megfogtuk Hanna kezét, leültünk a kanapéra. Izgatott volt, még nagyobbra nyitotta a szemét, tudta hogy most valami nagyon fontos dolgot szeretnénk vele megbeszélni. Mi pedig elmeséltük, hogy van egy titkunk, amit ő tud meg először – ahogy ígértük. Anya hasába beköltözött egy kisbaba…

Hanna a hír hallatán tapsolni kezdett és kb. százszor megkérdezte, hogy Ez most komoly? és hogy Most? és Biztos? És csak tapsolt és örömködött. Mi meg rendesen elérzékenyültünk. És onnantól kezdve nem volt megállás, simogatott, puszilgatta a hasam, kedveskedett és kímélt. Megértette, hogy nem emelhetem fel, nem vehetem fel az ölembe, ahogy eddig, és egész este a hasamnak duruzsolt. A vacsoránál furán kémlelni kezdett, nézte ahogy eszem és megkérdezte: - Most eszik a baba is? - Mondtam, hogy igen. Aztán mikor ittam még furcsábban meredt rám: - És most fürdik???

Az ezt megelőző három hét nem volt ennyire vicces. Ahogy kimondtuk, hogy készen állunk, jöhet a kistestvér, már jelét is adta. Vadászkutyát meghazudtoló szimatom lett, majd mikor elkezdett nőni az a bölcsességfogam, ami a röntgen szerint nincs is, pont úgy mikor Hannát vártam, gyanút fogtunk. Egy halvány pozitív teszt már elég bizonyíték volt, hogy nem gondolkozott sokat, Ő itt van, mintha csak a zöld jelzésünkre várt volna. Három teszt után mentünk az orvosomhoz, aki szívhangot még nem hallott, de egy 4 mm-es kis pöttyöt már látott és halkan gratulált.

Aki azt mondja, hogy a második terhesség sétagalopp és hogy ilyenkor minden rutinszerű, semmi para, az nem mond igazat. A következő három hét várakozás maga volt a rémálom. Egyrészt mert nem éreztem magam rosszul, nem hánytam, még hányinger sem kerülgetett reggelente, pedig Hannával ebben az időben nagyon rosszul voltam. Aggódtam, mert a pozitív teszt előtt megittam két deci vörösbort az étteremben, és milyen jól esett. És eszembe jutott, hogy korábban meg is voltam fázva… A vizsgálat előtti percek ugyanolyan izgalommal töltöttek el mindkettőnket, mint négy évvel ezelőtt. A monitoron megláttuk újra Őt, pici babszem formában, majd jött az az ütemes sistergés, a szívhang, amit annyira vártunk...

Hanna az oviban könnyen vette az akadályt, senki nem gratulált, vagy mosolygott, mikor érte mentem. Az igazi nagy kihívást titoktartás szempontjából a nagyszülők jelentették. Mikor megérkeztünk Miskolcra, csak apukám volt otthon, mikor elfordult, Hanna folyamatosan kacsintgatott, hunyorgott, vagy lakatot formált a szájára a kezével, amiből apukám nem észlelt semmit. Pár óra múlva, mikor együtt volt a család, Hanna odaadott a nagyszülőknek egy adag frissen kinyomtatott fotót a nyári élményekről, amit már jó ideje ígérgettünk. Végignézegette szó nélkül anyukámmal, majd az utolsó képhez értek, és volt nagy meglepetés! Ugyanezt eljátszotta Gábor szüleinél és a nővéreméknél is. Most, hogy testvére lesz, ő a világ legbüszkébb négyévese!

Itt a vége...

Egyszer mindennek vége van. 2013-nak is. Szép volt, jó volt, vége van. És itt a nagy elhatározások ideje is... De először nézzük 2013 legemlékezetesebb pillanatait.

Legboldogabb – augusztus végén a Bükkben mikor néztük a csillagokat

Legmeghatottabb – a búcsú pillanat volt, mikor a Bilimbós óvó néniknek is könny szökött a szemébe

Legaggasztóbb – Hanna lelkiállapota a Bilimbo utáni napokban

Legnagyobb döbbenet – mikor Hanna egyedül leírta a nevét nyomtatott kriksz-kraksz betűkkel, de olvashatóan

Legnagyobb teljesítmény – hogy Hanna ilyen kitartással jár balettra, úgy hogy a csoport fele már abbahagyta

Legjobb éttermi élményünk – Miskolcon a Rákóczi Pincében

Legviccesebb és legretróbb – nyáron Gáborral kettesben a bárpultnál ülni egy videodisco-ban, úgy hogy az egész hely üres

Legválasztékosabb – megfogalmazása a lányunknak, hogy esténként így hív minket: Apaúrfi, Anyaúrnő

Legnagyobb elismerés – mikor Hanna először megdicsérte az apja terveit

Legnagyobb öröm – Hanna novemberi ajándéka

Legbüszkébbek – Hanna balett bemutató óráján voltunk, hogy ilyen ügyes és hogy ennyire komolyan veszi

Legkarakánabb – a lányunk, aki az oviban megvédi a gyengébbeket

Legnagyobb visszafojthatatlan nevetés mikor nem kellett volna – egyik barátunkkal négyen ültünk az autóban, beszélgettünk, majd Hanna halál komolysággal megszólalt: Duguljatok be!  (hála a Jégkorszaknak)

Hanna kedvenc zenéje 2013-ban, így a miénk is:

http://www.youtube.com/watch?v=EFzQo3h1q3M

Kedvenc képeink 2013-ból

Legtávolabbi hely ahonnan ránk nyitottak: Guatemala és Új-Zéland

Legtöbb külföldi megnyitás: USA-ból

Az elmúlt 5 év legjobb döntése: Hanna fejlődéséről naplót vezetni

És a nagy elhatározás...

Egyszer mindennek vége van. Ennek a blognak is. Nagy elhatározásra jutottunk, aminek több oka is van. Az egyik ok, hogy 2013-ban kevesebb időt tudtunk szentelni a bejegyzésekre, egyrészt a sok munka miatt, így a megszokottól kevesebb történet született. A másik ok, hogy Hanna lassan 4 éves és úgy érezzük, eljött az idő hogy a háttérben maradjon. 

Közel 5 évig írtunk naplót a kislányunk fejlődéséről, magzati korától kezdve, az első 2 év feljegyzései a Kismama magazinban jelentek meg. Aztán folytatódott 3 évig itt a Hangyafarmon, aminek most úgy tűnik, vége szakad. A megszokott formában biztos.

Köszönjük, hogy 2013-ban is közel 10.000 kattintást kapott a Hangyafarm és így a Google első oldalon hozza fel „hangyafarm” keresőszóval a blogot. Köszönjük a követők figyelmét, köszönjük az ismerősöknek, barátoknak a Facebook like-okat, a véleményeket, az üzeneteket, a támogatást. Elképesztő sok örömöt adott!

Stílusosan Hanna szavaival szeretnénk búcsúzni:

Itt a vége, fuss el véle, kerek erdő közepébe...

  

Hanna és a humorsziporkák

Egész évben írtuk Hanna aranyköpéseit, íme néhány közülük.  

Hanna bekuporodik az asztal alá és felkiált:

- Ez az én kis bunkóhelyem!

„Fülezd a hajad!” (Hegyezd a füled)

Ülünk az autóban, Hanna furcsa hangot ad ki, hátrafordulunk. 

- Mit csinálsz?

- Csak levegőztetem a számat.

"Apa! Csukd be a szád és énekelj!"

Vadasparkban Hanna mutatja, hogy az ott egy hóbagoly. Mi csodálkozva kérdeztük, ezt honnan tudja, majd tudálékosan ezt mondta:

- Tanulok nyelveket.

- Anya, te már találkoztál cápával?

- Nem.

- És nem is tervezed?

„A táplálékom nyakkendője” (Előke)

„Apa, én szeretek aludni, mert akkor nő a hajam!"

Bükkszentkereszten a kocsma mellett van a fagyizó, ahol hallunk ám cifrákat. Hanna értetlenkedik:

- Anya, ezek az emberek milyen nyelven beszélnek?

Hanna nagyon rosszat csinál, Gábor rászól:

- Hol van az eszed?

- A memóriámban!

„Ilyen nagy domb van a Normaflórán?” (Normafán)

- Anya mi van rajtad?

- Poncsó.

- Kancsó???

„Darázsfész” (Darázsfészek)

Hajszárítás közben nézegeti a még vizes tincseit, majd megszólal:

- Olyan a hajam, mintha nyálas lenne!

„Mióta ismersz gyereknek???? Én már nagylány vagyok!”

Gábor frissen vágott hajjal, új kabátban megy a gyerekért és kérdezi tőlem, vajon Hanna észreveszi-e rajta. Hanna meglátja az apját, a csoportszoba közepén megáll és elkiáltja magát:

- Apa, te meg hogy nézel ki???

 „Ki van rúzsozva a körmöd?”

Fekvőrendőrön bukkanunk nagyot.

- Apa! Ne menj ilyen gyorsan, majdnem leesett a hajpántom!

„Mi Csillaghegyen lakunk. Azért hívják így, mert ott van a legtöbb csillag.”

Utazunk, Hanna felkiált:

- Ott van a Balrament! (Parlament)

„ Anya, az Operát azért hívják Operának, mert ott mindenkit megoperálnak?”

Alvás, hosszú csönd után kikiabál a szobájából:

- Anya gyere be!

Benyitok, kérdezem mi a baj. Kis gondolkozás után megszólal:

- Anya, én szingli vagyok?

Love Actually

Ez most más karácsony. Csendesebb. Nincs kapkodás, utolsó pillanatban rohanás a fáért. Nincs hömpölygő tömegben toporgás az ajándékokért. Csak a várakozás marad. És még valami…

Este hosszasan nézi Hanna a gyertyákat a koszorún. Bing Crosbyt hallgatunk és ő táncol, aztán nehezen, de kipurcan. Míg alszik, szaloncukrot kötözünk, az utolsó ajándékokat csomagolom, forralt bor illata száll. Anyukám bejglije a spajzban pihen, holnapi menü fejben már kész. 

A Tv-ben az egyik kedvenc filmünk megy, az Igazából szerelem (Love Actually). Több mint hat éve ennek a filmnek a zenéjére mondtuk ki az igent. Nagyokat mosolygunk, az emelkedett hangulat garantált. Most minden egy kerek egész, minden a tökéletlenségével is tökéletes. Hanna még mindig nem alszik, ezredszer is bemegyünk nyugtatni: igen, holnap karácsony. A szaloncukor egyre csak fogy, és nem kötöződik. A földlabdás kisfenyő még mindig a kertben várakozik. Valahogy más ez a karácsony. Nem a kevesebb szaloncukor miatt. Az nem számít. Csak a szeretet.    

Boldog, békés karácsonyt kívánunk!