Emléktöredék

Van egy hely, ami gyakran eszembe jut. Mindig visszahúz oda valami. Talán az emlékek. Legalább 18 nyarat töltöttem itt és bár nem ide születtem, mégis valami megmagyarázhatatlan kötelék köt össze vele.

A családi mendemonda szerint az üknagyanyám nem csak a szobalánya volt Herman Ottónak, és ezzel a láthatatlan gyökereket is tisztáztuk. A falunak kristálytiszta a levegője, a boltban a nevemen szólítanak. A Miskolc és Bükkszentkereszt közti összes kanyart ismerem. Csak itt láttam az általunk elnevezett „szünidő virágot”, ami a falu határában a vakáció első napján bontja lila szirmait, majd az utolsó napon hirtelen az összeset ledobja.  

A lábamban van a kis házhoz felvezető 38 lépcső. Emlékszem, a szemközti domboldalon hányszor megkergettek a tehenek, nem mertem lemászni a fáról. Esténként az éjjeli viola illata körbelengi a verandát. Itt a csillagok akkorák, hogy most is úgy érzem, ha nagyobbat ugrok, elérem. A házban a cserépkályha édeskés illatát rég beitták a falak. A fiókok tele emlékkel, egyik mélyén elfelejtett barátnők megsárgult levelei.

Mindent meg szeretnék mutatni Hannának. Hogy milyen ízű a Lófő-tisztáson szedett szamóca, vagy hogy milyen a Fennsíkon szarvasbőgést hallgatni. Aztán előtörnek az emlékek. 8 évesen a verandán határoztam el, hogy fotós leszek, és az összes virágot lefotózom. Tizenévesen hajnalonként kiszöktem az ablakon, hogy a reggeli párát lencsevégre kapjam a völgyben, majd visszabújtam az ágyba. Persze a cipőm mindig lebuktatott.

Régi játékok, mesekönyvek a polcon. Most már Hanna futkos a teraszon és bújócskázik a ház mögötti titkos átjáróban. Kémleli a bogarakat, észrevesz egy pillangót. Lesi a mókust, mikor jön a dióért. Lovakat simogat, nem fél. Szénaboglyán ül, a réten versenyt fut a széllel. A szüleim már nem engem terelgetnek, hanem őt.

  

Este szalonnát sütünk, Hannát hamar elnyomja az álom. Itt mindennek más íze van. Sokkal jobb. Gáborral éjfélig a csillagokat nézzük és vitázunk, vajon hol van az Orion öv.

Másnak Bükkszentkereszt Gyuri bácsi a füves ember, a gyógyító erővel bíró Boldogasszony köve, vagy a gomba fesztivál. Nekem a gyerekkorom. Ízek, illatok, élmények. A kisboltos Mari, Kenyér a söntés, a Halász lovastanya, a Lófő, a Kis-Dél, a Borostyán, Háromkő, és a családom. Emlékek.

Elmúlt a nyár. Gondolatban számot vetek. Azért voltak szép napok. Emléktöredékek. Bükkszentkereszt most is visszahúz. 

Álomnyaralásból rémálom

Szikrázó napsütés, lágy szellő, langyos tenger, hűsítő koktélok, 5 csillag, kilométeres svédasztal. Homokvárat építünk, majd a naplementében Hanna kézenfogva sétál Gáborral a parton, a langyos tenger elmossa a lábnyomukat. Valahogy így képzeltem el az álomnyaralást. Aztán mégis valami egészen más lett belőle…

 Keddtől csütörtökig

A medence partján a napernyő alatt szürcsölöm a Martinim, fél szemem Hannán és Gáboron, akik a vízben lubickolnak. Gábor magasra emeli, Hanna felkacag. Minden olyan tökéletesen giccses, mindenki boldog. Mert megérdemeljük. Már az első nap azon gondolkodunk, hogyan hosszabbíthatnánk meg ezt az egy hetet. Mert az aztán egy szempillantás alatt elröppen, mint egy veréb. A szálloda parkja amúgy tele van verebekkel és varjakkal, ami Hanna szerint bebebe és jarjúú. Folyamatosan őket figyeli, mutogat. Este a balkonon borozgatunk, Hanna a tenger morajlására alszik el. Tökéletes három nap. Aztán hajnali 1-kor minden véget ér.

Péntektől szombatig

Hanna felriad és hány. Gábor azonnal hívja a recepciót orvosért. Felküldenek a szobánkba egy ápolónőt, aki a szerelését minden bizonnyal egy szexshopban vehette: fehér forrónadrág, köldökig érő dekoltázs, magas sarkú, 2 kiló vakolat, 20 év. Azért szerencse, hogy hozott magával egy higanyos lázmérőt. Hanna még mindig hány, a személyzeti főnök hívja az orvost. 

2 óra. Lent vagyunk a hotel rendelőjében. Az orvos a tolmácson keresztül – akinek a személyére helyhiány miatt most nem térnék ki – javasolja, hogy vegyünk vért Hannától, mert csak annak függvényében tud gyógyszert adni. Először ellenkezünk, mert ez a nő nem fog a gyerekemhez nyúlni, nemhogy vért venni tőle. Aztán, mivel nincs más választás, rábólintunk. Hanna ordít, a némber a második vénáját teszi tönkre, vér még egy csepp sem jön. 15 perc kínzás. További negyed óra várakozás. Hanna még mindig hány. Egyre szürkébb és gyengébb. Mi egyre idegesebbek. Az orvos 3 percig beszél a tolmáccsal, aki felénk fordul és mond egy mondatot: baj van a gyerekkel, kórházba kéne menni. 

Az orvos telefonon egyeztet, három kórház sem fogadja Hannát. Újabb kínzás, Hanna infúziót kap és már hívják a mentőt, mert az olcsóbb mint a taxi. Szerintük. Az egy órás procedúráért 400 €-t fizettünk. A mentő amúgy csak tízszer volt drágább a taxinál. Biztosítás ide vagy oda – merthogy a legdrágábbat kötöttük, de a rendelő váltig állította, hogy náluk csak kápéban lehet fizetni, majd utólag fizet nekünk a biztosító. Akkor is éreztük, nagyon sántít a dolog, de mikor az ember gyerekéből percről percre megy ki az élet, minden kincsed odaadnád. A mentő ezerrel teper, fogalmunk sincs, hogy hova. Hanna mint egy rongybaba rázkódik a karomban, Gábor szemében ott a félelem, érzem a rohadt nagy kiszolgáltatottságot. Próbálom felébreszteni Hannát, hogy inkább legyen nyitva a szeme, most ne aludjon. A kis teste jéghideg és nyirkos. 

Beérünk a kórházba, az orvos tapasztalt, barátságos arcú. Senki nem beszél angolul sem németül itt sem, kapunk tolmácsot, aki a világ legaranyosabb nénije. A nővérek sürögnek-forognak Hanna körül, csóválják a fejüket, mert be sincs kötve az infúzió rendesen – amiért mellesleg egy halom pénzt fizettünk. Újabb szúrás, injekció, széles spektrumú antibiotikum intravénásan, újabb tasak infúzió, Hanna kezén óriás kötés. Aztán egyszer csak minden elcsendesedik és alszunk. Érzem, hogy jó helyen vagyunk. Együtt. Félálomban még hallom valahol a távolban egy müezzin énekét.

Másnap reggelre a tengerre néző szobát felváltja a csodás kilátás, szemben egy minaret, mellette újépítésű társasházak, udvarán vadtartásban kapirgálnak a tyúkok, a garázsban tehenek hűsölnek. Az ultra all inclusive ellátás helyett kórház inclusive-ot kapunk. Az infúzió folyamatosan csepeg, egyik tasakot váltja a másik. Hanna jobban van, kis pír is látszik már az arcán. Tasakváltáskor egy ápolónő megszán, és kapunk 5 percet, hogy sétáljunk a folyosón. Szuper nyaralás. Egy felfújt gumikesztyűt ad Hannának a nővérke, a takarító néni rajzol rá szemet. Igazi Dino klub. A magánkórház személyzete tényleg szuper. A tolmács néni nyugtat, még egy éjszaka és mehetünk vissza a hotelbe. De bárcsak haza mehetnénk. Kint 40 fok, bent 30. Persze nem hoztunk magunknak váltóruhát. Kb. mint egy menekülttáborban két illegális határátlépő. Csapatépítő tréning. Hanna még egy vénája szétmegy. Két nővér keresi a kis testén, hova szúrhatnak még egy újat. Kezdem magam nem tartani, Gábor szeme párás. Végem...

Szombattól hétfőig

Átértékelődnek a dolgok. Milyen rövid egy hét, és milyen kegyetlenül hosszú tud lenni két nap. Újra a hotelben. Hanna látszólag jól van. Délután varjút nézünk a parkban, és hiába mutogat a tengerre hogy „fürcsi” és „hajó” és „húzza”. A balkonról kémleljük a vizet. Borzasztó látvány, mikor kint szikrázó napsütés, a pálmafák alatt napoznak az emberek, a medencében ugrálnak, mi meg a luxusbörtönben a szálloda foglyai vagyunk. Gábor panaszt tett a vezetőségnél a hotel orvosa, a kedves ápolónő és a tolmács nem túl korrekt eljárása miatt. Visszakapjuk a rosszul bekötött infúzió árát és utolsó nap beköltöztetnek minket az elnöki lakosztályba. Fájdalomdíjként. Bónuszban utolsó éjszaka Gábor is kórházba kerül. 

Utolsó nap kimegyünk a partra, Hanna hagy tapicsoljon a homokban. És most életemben először azt érzem, le kell tennem a fényképezőgépet. Most nem az a fontos, hogy elkészüljenek a fejemben megszülett fotók, ahogy Hanna először fürdik a tengerben, vagy ahogy a víz elmossa a pici lábnyomát a homokban. Most nem az a fontos, hogy megragadjam és megőrizzem a pillanatot, hanem hogy megéljem. Velük együtt.

  

Egyszarvú a fedélzeten

Négy éve nem voltunk külföldön nyaralni, és ha országhatárt is léptünk, az a legtöbb esetben Gábor munkája miatt volt. Aki az elmúlt időben annyit repkedett, nélkülünk, hogy nem kizárt jetleg-et fog kapni. Persze a törzsutas kártyáját már rég megkapta. Utolsó pillanatban döntöttünk, utazunk.

Három napunk volt, hogy minden szükséges holmit beszerezzünk. Nem gondoltam volna, hogy már szeptember elején az összes létező bababolt sínadrággal van tele. A kilométeres lista csak nő, bébiétel, strandpapucs, úszópelenka, kakaó, éjszakai fény… De hol lehet a tavalyi beülős úszógumi? És persze, hogy Hannának hőemelkedése van – mikor máskor? Rohanunk az orvoshoz, aki megnyugtat, csak a torka csúnya. Gábor utolsó utáni pillanatban ellenőrzi a csomagot, és az általam fontosnak ítélt dolgok, mint például a buborékfújó, kiskönyv, plüss állatkert, 3 szandál, a mosószer és további 5 kiló felesleges túlsúly végérvényesen itthon marad. Megnyugtató, hogy így is jön velünk az egész ház, és egy fél patika: lázcsillapító, immunerősítő, ezerfaktoros naptej, leégés előtti krém, leégés utáni krém, orrcsepp, szemcsepp, kézi orrszívó…

És már előre látom, ahogy a biztonsági őr a fejét rázza, hogy nem, az üveges kakaó és tejbegríz marad, mi mehetünk. És ha minden az általam előre megírt forgatókönyv szerint megy tovább, akkor Hanna olyan hangosan fog bőgni, hogy az egész Liszt Ferenc Repülőtér 2-es terminálja lefagy és mindenki csak egy családra fókuszál. De ott lesz Gábor - más néven Apaki -, aki mindent megold és elsimít, Hanna szipog egy kicsit, majd duzzogva elmajszol a kávézóban egy szendvicsvéget. Ámulva nézi a gépeket a váróban és közben folyamatosan kérdez: Mi ez? Mit csinál? Majd ahogy az elem is lemerül, egyik pillanatról a másikra elalszik Apaki karjában. Előre láthatólag is fölösleges az új pillekönnyű repülőtérre szánt esernyőkocsi, ahogy az uv szűrős zöld kalap is.

Rózsaszín egyszarvú a fedélzeten – aki amúgy Samantha, röviden csak Sam -, Hanna mancsában, ő meg az ölemben. Késő este. Alvásidőben. Életében először. Hanna a repülést átalussza, soha nem fog emlékezni rá, talán az egész nyaralásból sem marad meg neki semmi. De nekünk annál több. Ott lesznek a fotók, a sztorik. Majd azok mesélnek.

Irány Törökország!!!!

Hanna – Magyar szótár nyelvtanulóknak

Az első szavai a mama és papa volt, ma már anyának és apának hív bennünket. Pár napja szánt szándékkal, tudományos jelleggel figyelem a szókincsét, és szorgalmasan jegyzetelek. Bár a felfedezéseimnek túl sok köze nincs a nyelvtudományhoz, az általa használt szavakat mégis három csoportba lehet osztani.

1.     A tisztán kiejtett szavak csoportja

A teljesség igénye nélkül: apa, anya, autó, bácsi, boci, cica, fül, inni, játék, kaka, kutya, mama, maci, mese, néni, nyuszi, paci, papír, puszi, szem, száj

2.     A rövidített és i-képzős szavak csoportja

baa - banán

boá – bogár

bocsá - bocsánat

kaa - kanál

kéé – kréta

macsa – macska

poo, pogács – pogácsa

ríí – anyagpelenka

seg – segíts

szer - szeretlek

fürcsi – fürdeni

habi – tejhab a kávéról

hajcsi – haj, hajkefe, hajcsat, hajgumi

3.  A saját elnevezésű szavak csoportja

bacsa – barack

babu – labda

csicsi – kifli

lakka - lepke

ládli, jakka – zokni

lilá – zsiráf

kukua – kakaó

muci, mua – cumi

site – sajt

tikka – óra

vákú – lámpa 

Hosszú percekig játsszunk, minden szót utánunk ismétel. Bármennyit is mosolygunk a kukuán és a mucin,  próbáljuk tanítani, hogy az kakaó és cumi. És szótagolva Szofi: Szoooo-fiiii. Ő erre: Faaaa-sziiii.

Egy tökéletes nap - feketén-fehéren

Napsütés. Pilis. Rét. Szofi. Futás. Bogár. Nyár. Kifli. Fű. Üvegtigris. Tó. Apa. Virág. Szöcske. Kavics. Anya. Víz. Náncsi néni. Harmónika. Hát ilyen egy tökéletes vasárnap.

Angyalból kisördög

Álltunk a sorban, előttünk egy nem túl szimpatikus, igencsak leharcolt anyuka rángatta a kisebbiket, miközben a nagyobbik némán bólogatott, nehogy neki is kijusson a jóból. A nő olyan szavakat használt, amiket nem hallunk minden nap. A kicsi meg csak bömbölt, anyuka nem zavartatta magát, folytatta a jelenetet. Kiszakadt a hörcsögkaja zacskója. 

Nem szólt nekik senki, persze mindenkinek megvolt a véleménye. Nekünk is. Én soha nem lehetek ilyen, gondoltam. Aztán a sokat emlegetett háromgyerekes Marcsi barátném – akitől díjat is kaptunk, amit ezúton is köszönünk neki - azt mondta, ne ítélj elsőre, lehet, hogy csak rossz napja volt, veled is megtörténhet. Na, ezt kikérem magamnak! Azóta eltelt pár hónap, talán egy év is, és bizony fordult a kocka.

Vannak anyanapok, apanapok és rossz napok. Anyanapon Hannával megkaparintjuk az apaverdát és nekiindulunk a nagyvilágnak. Ilyenkor szóba sem jöhet a mindennapos bevásárlás, próbálom szem előtt tartani, hogy Hanna is jól érezze magát. Kipróbáltuk a csiribiri tornát, amit a rakoncátlan azóta is emleget, elmegyünk Ringató foglalkozásra, barátnőzünk az állatkertben, vagy csak elnyalunk egy gombóc fagyit, Hanna rolettit mártogat, vagy nyalakszik a kávém tejhabjából. Anyanapon mindenből egy kicsit többet engedek.

Apanapon Hanna és Gábor kettesben van. Általában ilyenkor én 1. dolgozom, ahova nem szívesen viszem a kis lurkót, pár másodperc alatt szétszedné a stúdiót, 2. tornázni mentem, amit persze kéthetenként újra megfogadok, 3. fodrásznál vagyok, ami szintén nem túl gyakori. Apanapon nem tudom mi történik, csak sejtésem van a dolgokról. Kocsikáznak, autókereskedésekben vagy elektronikai üzletben múlatják az időt. Vagy betérnek a kedvenc éttermünkbe, és míg apa eszi a créme brulée-t - amire természetesen Hanna is rájár – őkelme a játszósarokban főz, pont úgy, ahogy a látványkonyhán kiintegető szakácsok.

És vannak rossz napok. Mostanában egyre több. Mikor a Nap sehol, be vagyunk zárva, Hanna másodpercenként rohan a kertajtóhoz, és mint egy meteorológus jelent: esik. Jön-megy és azon gondolkodik, mit kéne csinálni, amit nem lehet. És akkor az én szöszi fürtös kislányom egy szempillantás alatt ördöggé változik. Tornádóként tombol végig a lakáson, pillanatok alatt leszedi a szárítóról a vizes ruhákat, beoson a szobájába, az orrom előtt becsapja az ajtót és kirámolja az összes fellelhető fiókot és szekrénybelsőt, majd jön a könyvespolc alsó szintjeinek teljes kipakolása. Kommandósként mászik fel a kanapéra, ugrál, rohangál rajta ide-oda, pedig legalább százszor mondtam, hogy nem szabad, megint leesel. Főznék magamnak egy kávét, hogy bírjam a további iramot, de ő már csimpaszkodik a székre és mászik az étkezőasztalra. Fél kézzel és fél lábbal kaszkadőrmutatványt hajt végre az etetőszékén, amiért esküszöm, másnak már fizetnének. Mikor megláttam a legújabb mutatványt, hangos nevetésben törtem ki és hagytam, hagy csinálja. Szofi utazódobozára próbált felmászni, és csak sikerült neki. Bár harmadszori próbálkozásra összecsuklott alatta.

Aztán a tornádó egyszer csak lecsillapodik és a kisördög visszaváltozik angyallá. Tudja ő, mikor csinál rosszat, egy nyuszipuszival bocsánatot kér. A retiküljébe kincseket pakolunk, sziázik, puszit dob, integet, azt játssza, hogy indul dolgozni. Majd leültet a szobájában a nagyapa neki készítette kisasztalhoz, és rajzolunk, két kezében zsírkréta, pöttyöz, vonalakat húz, a papíron kívül is, koncentrál, a krétákat egyesével felállítja, majd ledönti újra és újra. Ilyenkor minden olyan tökéletes.

Most mi állunk elől a sorban és ránk néznek csúnyán, mert épp hangoskodik a gyerek, vagy mert hisztizik valamiért, amit nem adunk neki oda. Nevelni kell, itt nincs mese. És igen, van olyan, hogy elszakad a cérna, betelik a pohár, mert mint kiderült, a türelem az egy véges dolog. De egy biztos, hörcsögkaját nem veszünk. 

Különös ismertetőjegyek

Volt egy visszatérő rémálmom, mikor Hanna még a hasamban volt. Bemegyek a csecsemőosztályra, ahol van legalább 100 ugyanolyan gyerek, ugyanolyan ruhában, ugyanolyan kiságyban, én meg ott állok kétségbeesetten, vajon melyik az enyém? És az a nagy büdös helyzet, hogy ez be is következett…

Kereshetném a mentségeket, hogy éjjel, mikor megszületett, csak egy másodpercre tartották a fejemhez, akár el is felejthettem reggelre, hogyan is néz ki. Persze az apukák könnyebb helyzetben voltak, ők nem léphettek be a csecsemőosztályra, nekik csak egy nevet kellett kibökni és már tolták is ki a gyereküket. Én meg ott álltam a teljes kétségbeesés közepén, hogy a 20 csomag közül vajon melyik lehet az én gyerekem. Aztán gyanússá vált a legkisebb, egy hason alvó. Ő volt az. Így kódolódott belém az első naptól kezdve Hanna különös ismertetőjegyeinek keresése. Talán, hogy a világ összes gyereke közül felismerjem.

Már aznap feltűnt az átlagtól jóval méretesebb ujjacskái. Azóta is, ha mutogat, olyan mintha varázspálcát tartana a kezében. Majd a szemére lettünk figyelmesek. A szürke fátyolos tekintet egyre csak kékebb és kékebb lett, közepén egy sárga folttal. Ez csak azért különös, mert Gábornak zöld, nekem barna a szemem. – A kétkedőket megnyugtatnám, genetikailag abszolút lehetséges. - Később hüledeztünk, hogy a sötét babahajat szőkés- barnás-vöröses fürtök váltották, amitől Hanna tényleg úgy néz ki, mint egy mesefigura, vagy legalább egy manólány.  Egyévesen jelentek meg az első fogacskák, persze nem a normális, átlagos sorrendben. Azóta sem nőtt ki az egyik felső szemfoga, ahogy az apukájának – és Tom Cruise-nak – sem, valószínűleg Hanna is hordozza eme észrevétlen ám annál különlegesebb ismertetőjegyet.

Az útlevélfotóján pont úgy néz ki, mintha most lépett volna ki egy rajzfilmből. Hanna a kis fülkében az ölemben ült, Apa kint, a kamerát kezelő néni meg folyamatosan adta az utasításokat, hogy fogjam, mit csináljak, akivel majdnem össze is vesztem. Mert a kamera mellett lévő plüssegeret kellett volna néznie Hannának, amit én rögtön lekutyáztam. A néni folyamatosan okított, hogy nem kutya, hanem egér, miközben Hanna csak nem nézett a kamerába, inkább a függönyt huzigálta az apját keresve, vagy vauzott, én meg majd lefordultam a székről a nevetéstől. A negyed órás beállításból azért csak lett egy jó fotó, köszönhetően a néni profizmusának és türelmének.  

Ő az, aki mindig énekel, egyszerű rövid dallamokat utánam laláz. Imád helyben futni, mikor Apa hazaér, az előszobában ír sztepptáncossá változik, a kétperces szóló láttán nem tudjuk visszatartani a nevetést. Ő a világ legnagyobb mormotája, mert ha esik, ha fúj, este 7-kor már ágyban van. Majd 13 óra múlva mi keltjük fel.

Ha megkérdezed, hogy hívják, mesefigura hangján halkan suttogja, hogy Hanna. – Azóta sem tudtuk megfejteni, hogy miért. - Ha a fürdőszobában vagy és valaki bekopog, majd rádkapcsolja a teljes világítást, és hangos hahotázásban tör ki, az egész biztosan csak a mi lányunk lehet.  Mostanában elkezdte kifordítani a szavakat, így lett a kakaóból kukua, Szofiból Faszi, cumiból mumó, néniből nyanya. Gyakran használja a kitalált rövidítéseit, a bogár neki boa, a banán baa, a szalvéta szal, a ringyirongyi – anyagpelenka ami folyamatosan a kezében van – rííí. Ha úgy tartja kedve, a keresztnevemen szólít, amitől teljesen ki vagyok akadva „Osiiii”. Én meg folyamatosan irigykedem Gáborra, akinek van vagy száz neve: többek között Apuli, Apuka, és Apakirály – a királylányos falmatrica után szabadon. Gábor szerint egyszer már mondta azt is, hogy Anyakirály, amiről jól lemaradtam, és azóta sem hiszem el nekik. 

Mégis Hanna legszembetűnőbb ismertetőjegye, hogy kiköpött apja. És nem csak kinézetében, hanem mozdulataiban, testfelépítésében, személyiségében is. Bár Gábor semmi azonosságot nem vél felfedezni, én hiszek a szememnek és a több száz embernek, akik másfél éve ezt bizonygatják. 

Születése előtt szinte lázban tartott, hogy vajon milyen lesz ő, milyennek fogjuk látni mi magunk, hogy vajon minket sem kímél majd a vak szülői elfogultság. Mert mindenkinek a saját gyereke a legokosabb és a legszebb, ehhez nem fér semmi kétség. Akkor úgy gondoltam ez nem helyes. Pedig így van rendjén. Minden gyerek egy megismételhetetlen csoda. És ma már a kettő milliárdból is felismerném őt. Akár csukott szemmel is.