A tökéletes karácsony

Mindenki a tökéletesre vágyik. A tökéletes karácsonyra. Hogy időben meglegyen az összes ajándék, a kacsacomb, a legszebb fa. Aztán három napig mosolygó rokonok egymásnak adják a kilincset, kanálcsörgés, csillagszóró, és közben szól az elmaradhatatlan Last christmas. Én meg már szeptembertől tiltakozom. Hogy nem akarom. Pontosabban nem így… 

Zsúfolásig tele bevásárlóközpontok. A játékboltokat már rég kifosztották, csak pár hibás játék várja, hogy valaki megsajnálja őket és magával vigye. A csomagküldő szolgálatok autói ezerrel szelik az utakat, a szupermarketek polcain félig kiszakadt, kifolyt cukor, a tojáslikőr rég hiánycikk, a halasnál reggel 8-kor nincs hal, addigra az összes elkelt. Az utakon figyelmetlen sofőrök, a boltokban az emberek egymást lökik. Hogy időben meglegyen a fa, a csillogó csúcsdísz, a pulyka, ami úgyis kiszárad, a csomagolópapír, ami kidobásra vár, a bejglibe a mák, és a tetejére a porcukor, ami elfedi, ha kiszakad. Mert úgyis kiszakad, anélkül nincs bejgli.

De látom, a karácsonyi készülődésnek is van szép oldala. Hanna egész évben gyűjtögette a már nem használt játékokat rosszabb körülmények között élő családoknak és láttam azt a mosolyt az arcán, mikor átadtuk a csomagot. Vagy mikor Gábor büszkén mutatta a legszebb karácsonyi koszorút, amit ő készített, a barkácsdélutánon az oviban. Vagy mikor hosszasan beszélgettünk a virágárussal a karácsonyról és kezünkbe nyomott két gyönyörű kis csokrot, boldog karácsonyt kívánva és egy fillért sem fogadott el... Az ünnep szép lassan belopódzik a lelkünkbe. És bár a bejgli most is kiszakadt, de kit érdekel, az illata mennyei. A halászléhez való halat talán most fogják ki. A kint várakozó ezüstfenyő bár picit ferde, de nem is lehetne ettől szebb. És mikor megpillantom újra a gyerekek szemébe tükröződni a karácsonyfa fényeit...

Létezik-e valóban tökéletes karácsony? Ezt mindenki maga dönti el. Én nem cserélnék senkivel... :)

Féléves aggódás végén a pont

7 óra előtt indulunk, hogy ne a legnagyobb dugóban üljünk a rakparton. Végigrobogunk a megszokott úton. Nézzük, ahogy a sirályok röpködnek az Európa hajó felett, úgy tűnik minden rendben van, közben meg 6 hónapja gyötör, aggaszt valami.  

Szeptemberben Hanna ovit váltott.  Ennek több oka is volt. Talán a legfontosabb, hogy az új óvodában kinyílt számára a világ minden szempontból. Csak messze van. Minden reggel versenyzünk az idővel. Ha 5 perccel később indulunk, 20 perccel tovább utazunk. De a korán kelésnek is van előnye.

Hannával együtt látjuk a napfelkeltét. Látjuk, ahogy az első fénysugarak megcsillannak a Dunán. Nézi a sirályokat, ahogy vitorláznak a víz felett. Minden reggel elolvassa az Európa hajó nevét és újra el kell mesélnem, hogy itt vacsoráztunk a nászutunk előtti este, pedig kívülről tudja a sztorit. 

A Lánchíd előtt meglessük a kedvenc erkélyünket, ami még novemberben is tele van színes virágokkal, egy idős néni locsolja reggelenként. Aztán jön az Alagút. Az úton újra visszatérő ismerős arcok bukkannak fel, az irodaház előtt kávézó takarítónénik, a kis mopszot sétáltató kapucnis fiú, a munkába siető görkoris lány kiskosztümben, vagy a hosszúhajú ételfutár.

Nézelődés közben beszélgetünk, legtöbbször a környezetszennyezésről, a fotoszintézisről, vagy csak zenét hallgatunk, szavakat betűzünk, reklámtáblákról olvas. Úgy tűnik, minden rendben van, de fél éve nem tudjuk, hogy Hanna mitől köhög. A nyáron háromszor voltunk allergológusnál, ahol megállapították, hogy a fűfélékre allergiás, kapott gyógyszert, de a köhögés nem múlt el. Voltunk két fül-orr-gégésznél, az egyik azt mondta, hogy semmi baja, normális hogy a gyerek több hónapja köhög. Míg a másik azt mondta, antibiotikumos kezelés kell, de attól se múlt el. Közben vérvétel, laborok, mellkasröntgen kétszer, arcüreg röntgen, hasi ultrahang kétszer. Reflux gyanú, akkor két hónapig savlekötő, és reflux diéta. Mindent betartottunk, beszedtünk, csak a hatás maradt el. 6 hétig heti 3x sóterápia. Közben annyi lelet, szakvélemény gyűlt össze, hogy írni kezdtem, mert már ezt egy orvos sem képes átnézni pár perc alatt. Esténként a netet bújtam, hátha találok valami hasonló esetet. Persze tudtuk, minden lelet negatív, Hanna szépen fejlődik, jól eszik, egy napot nem hiányzott betegség miatt az oviból, jár táncra, sakkra, hétvégén lovagolni, csak köhög.

  

A pulmonológus is a fejét vakarta, és megkérdezte, hogy ügyvéd vagyok-e, - mert el akartam mondani az egészet, de nyilván egy oep-es rendelésen nincs idő ilyen nem normális esetek megfejtésére -, amire csak azt válaszoltam, hogy én csak egy aggódó anyuka vagyok, semmi több. És mikor azt tanácsolta, keressünk fel egy fül-orr-gégészt, akkor elröhögtük magunkat. Ők küldtek ide. És Hanna még mindig köhög… főleg éjszaka, görcsösen, szárazan, aztán 3-4 napig napközben hurutosan, aztán megint éjszaka szárazan és folytatódik az egész elölről… Aztán a refluxot kizártuk a gyerekorvossal, jött a tejfehérje allergia gyanú. 

Ekkor csináltattunk egy újabb spec vérvizsgálatot, nyilván csiliiárdokért, mert ilyet oep nem végez csak úgy. Három vénát szúrtak, hogy annyi vért le tudjanak venni. A nővérke azt mondta Hannának, hogy a legtöbb gyerek már az ajtón sem akar bejönni és hisztizik, nyugodtan sírjon ő is. De ő nem sírt. Most lett meg az eredmény. Nincs ételallergia, viszont a légúti panelen fennakadt egy baktérium, miszerint Hannának tüdőgyulladása van, enyhe lefolyású. És ez a fél év alatt a 8 orvosnak, közel 20 vizsgálaton egyszer sem jutott az eszébe. Most pedig beszedjük az antibiotikumot, és remélem itt van a vége. - Én ezt kérem halkan karácsonyra. - És már csak a sirályokra figyelünk. :)

*Az itt látható képek mobiltelefonnal készültek (a szerk.)

Egy doboznyi gyerek

Van egy doboznyi gyerekünk. Pontosabban, egy doboznyi gyerekünk, aki nem alszik. Vagy ha alszik is, nem túl sokat. Azaz nem annyit, amennyit mi szeretnénk. Mondjuk úgy este 8-tól reggel 8-ig, hétvégén. Ehelyett két ujjamon meg tudom számolni, hányszor aludta át az éjszakát a 15 hónap alatt. De nincs vész, olvastam, ha többször felkel a gyerek éjszaka, az jó, mert az azt jelenti, hogy erős a kapcsolata a szülőkkel. És éjszaka is szüksége van a megerősítésre, hogy mi ott vagyunk. De meddig???

Oszkár születésénél már sokkal magabiztosabbak voltunk minden téren. Nem tudott senki elbizonytalanítani, hogy jó, ha fel van írva az a tápszer, legyen csak itthon, az a biztos. Receptet sem voltam hajlandó elfogadni a kórházban. Aztán tápszer nélkül is életben maradt Oszkár, és szépen fejlődött. Rengeteg előnyt jelentett, hogy anyatejes baba volt 15 hónapos koráig. Egyszer sem volt lázas beteg. Nem kapta el az influenzát, mikor az egész családon végigsöpört és az anyatejjel védettséget kapott mikor Hanna bárányhimlős lett. Pedig nem különítettük el őket, hogyan is tudtuk volna? 

És még sorolhatnám az előnyeit, hogy az anyatej után nem kellett mosogatni, nem kellett éjszaka a sötétben botorkálni a konyhában, csörömpölni, mikrózni, forralni, hűteni, mérni, kavarni. Egyszer sem felejtettük otthon, ha elmentünk csavarogni. Az anyatejnek köszönhetjük, hogy Oszkár nem lett cumis, életében kétszer ivott cumisüvegből, azóta sem tudja, mit kezdjen vele. Jó, most sokan azt mondják, könnyű annak, akinek van teje. Pedig ez nem így van. Rengeteget küzdöttünk, hogy legyen. És én ezért nagyon büszke vagyok, nem csak Oszkárra, hanem az egész családra. Örülök, hogy Hanna életében is ez egy természetes dolog lesz, és ő is tudja, hogy ez mennyire fontos, és ez így van rendjén. Egyszer azt kérdezte Gábor, hogy elítélem-e azokat a nőket, akik nem szoptatnak. Kis gondolkozás után azt mondtam, hogy ellítélem azokat, akik nem próbálnak meg segítséget kérni. Védőnőtől, laktációs szakembertől, gyerekorvostól. Mert tapasztalatból tudom, hogy tudnak segíteni. 

Hajnalban eszem ágában sem volt 3 óránként kelteni Oszkárt, ha netán nem ébredt „időben” hogy egyen. Ha éjjel felkelt, nem inogtam meg, hogy bevigyem magunk közé a nagyágyba, mondván hogy az életbe nem tudjuk majd leszoktatni róla és innentől kezdve csak velünk fog tudni aludni.  Elfértünk hárman is, ő akkor ehetett, amikor akart, én meg tudtam pihenni, talán így kevésbé voltam holtkóros másnap. Persze egy anya éjszaka is szolgálatban van, mikor elkezdett lekommandózni az ágyról szép csendben, az utolsó pillanatban, de mindig elkaptam. Néha azt vettem észre, mintha hamarabb megérezném pár pillanattal, hogy fel fog ébredni. A gyereksírás, ha csak pár másodpercig is tart, olyan ébresztőleg hat rám a mai napig, szinte végigcikázik az idegpályáimon, és riadót fúj. A fáradt apukákban ez az ösztön éjjel azért ennyire nem erős. Emlékszem, az első Oszkárral töltött éjjel után Gábor megkérdezte, milyen volt az éjszaka...

Azóta eltelt pár hónap. Oszkár már Hannával közösen bitorolja a gyerekszobát, már nem alszik közöttünk. Minden dobozt kirámol, bemászik, kiszáll, tologat, pakol. Zsírkrétával maszatol, könyvet nézeget, ma már kimondta azt is, hogy cica. 

Este 8 körül befészkeli magát a kiságy egyik sarkába. Nem szereti a hálózsákot. Nem szereti a takarót. Felpattan, fut pár kört a kiságyban hangosan kacarászva, néha ugrál is. Aztán látom, hogy egyre nagyobbakat pislog a félhomályban. Elkezdem énekelni az altatódalt, amit pici korától megszokott. Ő odatartja a fehér bárányát, hogy mihamarabb túl legyünk az esti kornyikáláson, inkább azt húzzam fel, annak a dallamát talán jobban kedveli. Aztán odatartja még ötször, tízszer. Közben a kékszínű kisplédjét maga alá gyűri, a báránnyal és a nyuszival, szép kupacot csinál belőlük, a hasa alá gyömöszöli az egész hóbelebancot és ficereg. Közben tologatom a görgős kiságyat, ringatom. Hirtelen felpattan és megölel, visszakuckózik a cókmókra. Aztán megint felpattan, belémfúrja a fejét, a nyakamba az orrát, megfogja két kezével az arcom és odahúzza magához, hogy piszézzünk, aztán megint visszafekszik és ezt eljátssza még vagy százszor.

Én meg hogy is haragudhatnék rá, aztán egyszer csak már nem bír felkelni, térdel, feje a kupacon, feneke az ég felé, még mond egy-két új szót halkan pl. hogy kakaaaa és elalszik. Én meg ott állok, levegőt sem merek venni és azon gondolkodom, hogy hogyan operáljam ki a hasa alól a plédjét, amivel be kéne takarni, nem szereti a meleget, de mégiscsak ősz van… Majd lábujjhegyen, mint egy macska kiosonok és indiánszökkenéssel jövök le a lépcsőn, hogy sikerült, elaludt. Éjszaka felébred még egyszer-kétszer. Néha 5 perc a visszaaltatása, néha 50. Gáborral váltjuk egymást, minden este beosztjuk ki meddig „ügyeletes”, ki mikor megy be, ha felébredne. Igaz az ügyeletesek néha nyafognak nap közben és karikásabb a szemük, estére érzik igazán a teljes végkimerülést, mikor kezdődik újra a műszak. Aztán belegondolnak, hogy egyszer majd hogy fog nekik hiányozni ez a fárasztó, de mégis gyönyörű időszak…

Van egy hely...

Létezik egy hely... mint a mesében, ahol minden egy kicsit más. Ahol minden lenyugszik. Ahol hosszabbak a pillanatok. Ahol átjárnak a gondolatok, és egyszer csak megvilágosodom. Ahol a Hold sokkal közelebb van, a csillagok jobban ragyognak. Ahol ha lemegy a Nap, a kert tele van parázsként világító szentjánosbogarakkal. Ahol az éjjeli viola édes illata lengi körbe a teraszt. Ahol tovább fent maradhatnak a gyerekek, hogy találkozzanak a sündisznóval és az évek óta az ereszcsatornában lakó békával. 

Ahova soha nem tudunk elég meleg ruhát vinni, meglepetés reggeli 12 fok. Ahol nem karnyújtásnyira vagyunk az élő természettől, hanem benne vagyunk. Ahol kevés egy hét, hogy minden tervezett túrát teljesítsünk. Ahol a domboldalon kiscsikó vágtázik az anyjához. 

Ahol még a rakott krumplinak is más íze van, sokkal jobb. Ahol jó pislákoló gyertya mellett ücsörögni a kisszéken áramszünetkor. Ahol a ház mögötti titkos átjáróban gyerekként bújócskáztam, ahol most Hanna és Oszkár szaladgál. Ahol minden kavicshoz, lépcsőfokhoz egy-egy emlék fűz. Ahol a gyerekeinkre mi is felejthetetlen emlékeket hagyunk. Ahol együtt vagyunk. Ahol szabadok vagyunk. Létezik egy hely... 

*Az itt látható képek mobiltelefonnal készültek (a szerk.)

A Bükkről készült videónkat itt nézhetitek meg: 
http://hangyafarm.blogspot.hu/2015/07/kotodesek.html

Kötődések

A mi Bükkünk madártávlatból:

https://youtu.be/lO3Lm0aHXA0

Oszkár 1 !!!

Most minden Rólad szól. Oszkár.  Ez a Te napod. Látod, eltelt egy év, pedig mintha egy pillanat lett volna. És mintha soha nem lett volna azelőtt. Mintha mindig is itt lettél volna. Nekünk. 

Hihetetlen, de a személyiség főbb vonalai már ilyen kicsinek is kirajzolódni látszanak. Határozott vagy, nyílt és eltántoríthatatlan. A nappaliból mindig ki akarsz szökni a sokkal izgalmasabb előszobába, a koszos cipőkhöz, ahol nyílik a fürdő ajtó, amit ki-be lehet nyitogatni. Elég úgy 2 másodperc, hogy nem figyelünk és Te már kacarászva rohansz is, megállíthatatlanul. Tudod, kész csoda vagy. Már az is, ahogy születtél. Nem hallgattam senki másra, csak bíztam benned, legalább annyira, mint magamban. És egyszerűen csak úgy történt minden, ahogy szeretted volna, ami életem egyik legnagyobb csodája. És persze apáé. És ez az élmény nem csak a mienk, úgy gondolom, a Te életed is meghatározza. 

Ahogy az is, hogy Téged minden érdekel. 10 hónaposan totyogtál, ma már szaladsz seprűvel a kezedben. Kint az udvaron azzal jössz, mész, piszkálsz, mutatsz az égre, ha jön egy repülő. Emlékszem, mikor először mutattunk neked repülőt és észre is vetted, nagyon tetszett neked. Hajnalban egy motoros mehetett el az utcában, Te pedig felpattantál az ágyunk közepén, a plafonra mutattál a hosszú ujjaddal és hosszasan kémlelted, merre lehet a repülő.

Az egész kis tested harapnivalóan gömbölyű, apa azt szokta mondani, mintha agyagból lennél. Ha valamit megfogsz, az kérem szépen meg van fogva rendesen. Imádsz a kertben felfedezni, nézni a hangyák útját, leveleket, fűszálat, kavicsokat gyűjteni. Mohát, tobozt simogatni, tapintani.  

Egyre világosabb a hajad és hullámokba rendeződik, a homlokodon pont olyan forgó van, mint Hannának és apának. Ettől mindig olyan jólfésültnek tűnsz. A tarkódon az az egyforintos nagyságú piros folt még mindig ott van, amit mindenki megkérdez, mi az. Mikor megszülettél egy szabályos írott M betű rajzolódott ki. Apa nagyon büszke volt rá, a bőrgyógyász szerint kétéves korodra teljesen felszívódik.

Első szavad egyértelműen Hanna volt, csak Babnak hívod. Szofit vau-vau-nak. A napokban elkezdted édesen mondogatni mély hangon, hogy mammma-mammmma, de aztán rá kellett jönnöm, ezt nem rám érted, hanem a vacsorára. Imádod a hasad. Mi is. Ma reggel viszont határozottan felém hajoltál és azt mondtad mosolyogva, hogy Mammm. Azt hiszem, ez csak nekem szólt. 

Imádod a zenét, ritmusra ugrálsz, tapsolsz, kurjantgatsz. Ha Hanna bolondozik, hangosan nevetsz és mindenben benne vagy.  Tudom, az elfogultság szülői alapkövetelmény, de anélkül is a mi édes medvebocsunk vagy. Aki bújik, ha álmos, ha szeretné kifejezni a szeretetét, lehajtja a fejét és hozzánk nyomja. Aki mindennek örül, egész nap mosolyog és sziporkázik és szórja felénk a szeretetét. Aki földöntúli erőt ad. Aki kitárja a karját Hanna felé, Hanna meg rohan. Hihetetlen, végeláthatatlan szeretet…

Szóval őrületes bajban lennénk, ha nem lennél. Akkor most ki kéne, hogy találjunk… Hanna már korábban tudhatott valamit, hogy annyit nyúzott minket, hogy legyen egy testvére. Már akkor érezhette azt a megmagyarázhatatlan szeretetet, ami fel fog szabadulni az érkezéseddel és ami azóta is uralja a mindennapokat. Ezt csak az tudhatja, aki a saját szemével látja, amit mi minden nap látunk. Napjában többször is. És azóta is hihetetlen nekünk... 

Köszönjük hogy vagy!

Boldog születésnapot Kincsünk! 

A robogó család

Hogy hogy lett 10 hónapos Oszkár? Nem tudom. Egyszerűen úgy érzem, kifolyik a kezünk közül az idő. Szaladnak a napok, velük szaladunk mi is, de mi minden percet próbálunk kihasználni. Kihasználni, hogy megtöltsük élettel...  

A fiatalember igencsak korán kelő, óramű pontossággal 6.00-kor kinyílik a kis szeme és indul a nap. Ha hétköznap van, ha hétvége. Reggeli után rohanunk Hannával az oviba, addig Oszkár visszacsucsukál. Valamikor ki kell aludnia magát. Ő már most tudja, aki keveset alszik, többet él! Néha be kell látnom, igaza van. Éjszaka szerencsére már csak egyszer kel fel enni, de a 10 hónap alatt nekünk még nem volt átaludt éjszakánk. Oszkár tízórai után vagy babaúszásra megy, vagy tornára, vagy ringatóra, persze velem együtt. Imádja a vizet, és már merült is! Ritka, hogy csak úgy otthon vagyunk és lógatjuk a lábunk. A házimunka megvár, különben is, ahogy a kedves kolleginám mondta, inkább a gyerekeim szeme csillogjon, mint az ajtókilincs! És milyen igaz! Pedig sokan nem értik, mire jó az, ha ide-oda visszük őket. Azért mi látjuk a pozitív oldalát is a dolognak.

Oszkárnak hihetetlen iramban fejlődik a mozgása, ami szerintünk a torna és úszás hatása is, nem csak genetika. (Ahhoz képest, hogy mennyire feszes izomtónussal született.) 6 hónaposan felült, a 7. hónap végére felállt. 8 hónaposan kapaszkodás nélkül állt hosszú percekig, 9 hónaposan megtette első 3 lépését, guggolásból segítség nélkül felállt, vagy csak úgy rugózott a lábán, mint aki táncol. Mert bármilyen zenét meghall, rögtön nevet és táncol. És amúgy egész álló nap mosolyog és gügyög és ragyog. És minden idegennek mosolyt csal az arcára. A miénkre is. És én egész nap ebben lubickolok. Innen a kimeríthetetlen energia. Szóval ott tartottam, hogy Oszkárnak heti 3-szor van külön programja. Hannának sincs kevesebb, heti 2x tánc, 1x angol, ezekre mi visszük Oszkárral és hétvégén ott a lovaglás, amikor az egész család megy. Ami már annyira jól megy neki, hogy egyedül vezeti a lovat, mint a nagyok, üget. Fegyelmezett, koncentrál, és úgy ül a lovon, mintha oda teremtették volna. Művészi tornán már javában készülnek az év végi nagybemutatóra, tanulják a koreográfiát, lelkesen mutogatja itthon. Látom a fejlődést, hogy honnan indult és most hol tart és folyamatosan kapjuk a visszaigazolást, a megerősítést, hogy jó úton vagyunk. Hogy megtérül a bele fektetett energia, loholás, cuccolás. És látom, hogy ez kell neki, kell nekik.

Míg Hannára angolon vagy táncon várunk, addig sincs unatkozás. Oszkár mindenhol leveszi a cipőjét. Ha csak a cipőjét, az nagyon jó, mert otthon egy jó ideje csak mezítláb van, nem tűri meg magán a zoknit. Ami általában pont emiatt felemás. Feláll, mindenre kíváncsi, folyamatosan mozgásban kell, hogy legyen, és azt hiszem, kicsit többet meg is engedek neki. Fiú. Had menjen. Had másszon. Falat.

Én itthon dolgozom, ha alszik a nép. Ebéd után és este. De nem sokat. Csak mégis. Jó kiszakadni a napi rutinból, jó cikkeket olvasni. Néha főzök, na nem minden nap, de kétnaponta. És akkor is valami tizenöt percest. (Leszámítva a húslevest, és a sokórás marhaoldalast, de egyiket sem kell kavarni.) És itt van Gábor és a sikerei, mindannyian nagyon büszkék vagyunk rá. Aki kíváncsi, nézze meg és lájkolja az oldalát:

http://facebook.com/mgidesign 

Az egész napos robogásból hazaérve, még vacsora előtt kimegy az udvarra a család, Hanna rollerezik, nem lassan. Oszkár nézi a le-föl akciót. Utoljára még hintáznak egyet, Hanna hangosan énekli, hogy „Egyszerre megyünk, káposzta a fejünk”. Talán az utca végén, zárt ajtók mögött is hallani. Élet van, kérem szépen. Hogy ne unatkozzunk, Gáborral tollasozunk ketten. Hagyom nyerni. öhöm…. J Azt hiszem, valahogy így rohannak el láblógatás közben a napok, hetek…   

*az itt látott képek nagy többsége mobiltelefonnal készült* a szerk.