A szelíd anyatigris

Az életünkben a gyerek az első. Ha második, ha első. Az aggódás, értük, mintha kódolva lenne, folyamatos. Azért megnyugtató, a másodiknál érezhető némi lazulás. Ám van az úgy, hogy a tapasztalt szülők is elsápadnak.

Oszkár születése magabiztosabbá tett. Most 5 hónappal visszatekintve, egy olyan élmény volt, ami az egész további életemet végigkíséri. Azt éreztem, hogy nincs lehetetlen, hogy bármire képes vagyok. És ez most is így van.

Persze nem csak ettől vagyok nyugodtabb. A második gyerkőcnél sokat lazulnak a szülők. Nem fertőtlenítünk mindent, és a vasalást sem viszem túlzásba. Oszkárt nem mérem minden szoptatásnál, sőt valójában egy szoptatásnál sem mértem eddig. Kivétel a kórházban az utolsó napon, mikor engedtek volna haza, az ottani gyerekorvos kérte, hogy mérjem meg, mert csak akkor enged minket haza, ha Oszkár megeszi az előírt mennyiséget. Két naposan. Persze a mérleg szoptatás után kevesebbet mutatott, mint előtte. Azt mondták, biztos nincs tejem, így be kell tápszerezni a gyereket, csak úgy indulhatunk haza. Én újra megetettem, de már nem mértem és hazudtam, hogy pont az előírt mennyiséget mutatta az a fránya mérleg. Ezzel nemet mondtunk a tápszeres cumisüvegre. Oszkár azóta sem ismeri a cumisüveget, mégis tökéletes gömbölyded baba.

Bevallom, Hannát néha még éjszaka is méricskéltem a korábbi gyerekorvosunk tanácsára, akit szerencsére azóta lecseréltünk. Emlékszem, hajnalokat virrasztottam át egy fotelban, míg ő evett, próbáltam magamat valahogy ébren tartani. Oszkárnál már nem érdekelt, ki mit mond, mikor hajnalban éhesen ébred, odaveszem magamhoz az ágyba, ő jóllakik és kényelmesen elnyúlik a nagyágy felén, a maradék helyen ketten osztozunk Gáborral. De így nincsenek átvirrasztott éjszakák, reggel kipihenten ébredünk mindannyian. Ettől még Oszkár a nap bármely szakában el tud gond nélkül aludni egyedül a kiságyban.

És hogy milyen Oszkár? Egy mintaszerű kisbaba. Nem is, számunkra ő a legkülönlegesebb baba. 3 hetesen mosolygott ránk először. Onnantól kezdve nem volt megállás, folyamatosan mosolyog. Ha nem, akkor valamin nagyon gondolkodik. Az értelmes kis szemével figyel, minket. Minden érdekli. Újabban Szofi is. Ha kérdezem, hol van a vau vau, akkor Szofit keresi a szemével. Este elalvás előtt az ölemből szereti nézni az árnyékunkat. Imádja a zenét, imádja ha énekelünk neki, ha zongorázom a kedvenc Debussy darabjánál mindig felkacag. 

Eleinte utált hason lenni, aztán hamar rájött, így egészen más a világ, sokkal érdekesebb. Ma már úgy forog a járókában, hátról hasra és vissza, mint egy ringlispil. Kinéz egy játékot a járóka másik végében és addig masíroz, míg oda nem kommandózik, megszerzi, nem adja fel. Mindent begyömöszöl a szájába, mindent meg kell kóstolnia. Néha belekapaszkodik a járóka rácsába és próbálja felhúzni magát, egész nap meg nem áll. Imádja a krómozott felületeket, a fürdőszobában az ölemből fogdossa a csaptelepet.

Az étvágya miatt sem kell aggódnunk, az elmúlt napokban kezdtük el kóstoltatni vele a gyümölcsöket: almát, körtét, sütőtököt. Először az almától fintorgott, majd a harmadik kanál után úgy nyitogatta a száját, mint egy kismadár. Most már lubickol az új ízekben. Ha nem lapátolom elég gyorsan az elemózsiát, türelmetlenkedik. Az előírás szerint szedi magára az újabb hurkácskákat.

Már pár hetesen láttuk Gáborral, hogy Oszkárnak, ahogy anno Hannának is, feszesebb az izomtónusa. A gyerekorvosunk javasolta, hogy vigyük el Oszkárt egy közeli korai fejlesztéssel foglalkozó alapítványhoz, nézze meg egy neurológus. Az orvos egy órán keresztül vizsgálta az akkor három hónapos fiunkat, aki csak mosolygott. Ha nem lenne ez a szakterületünk - Hanna jóvoltából -, talán meg is ijedtünk volna a sok latin kifejezés hallatán. A neurológus azt mondta el, amit eddig is tudtunk, és hogy oldjuk a kötöttebb izmokat, gyógytornát, masszázst és hidroterápiás kezelést javasolt. Gondoltuk, adunk egy esélyt, kipróbáljuk a fejlesztést.

Oszkárt is rögtön meggyőzte a terapeuta, akihez kerültünk, akinek minden mozdulatából a nyugodtság és kiegyensúlyozottság árad és ez ránk is kihat. A heti egyszeri gyógytorna, a mindennapos otthoni torna és masszázs meg is tette a hatását. A nagyon szigorú neurológus doktornő is meg volt elégedve Oszkár fejlődésével, aki még előrébb is jár mozgásfejlődésben, mint a vele egykorú babák. A sportokat nem lehet elég korán kezdeni, januártól irány a babaúszás!

De van az úgy, hogy a tapasztalt szülők is elsápadnak az aggódástól. Oszkár egyik nap belázasodott és sírt. Soha nem sír, csak ha éhes. A sírása komolyabb jelzés volt nekünk, mint a láz. Gondoltuk ez az első betegség, amin át kell esnie. Biztos Hanna valami vírust hazahozott az oviból, egy-két nap és jobban lesz. A gyerekorvos kijött, megvizsgálta és azt mondta, azonnal kórház. Oszkárnak a hasa betapinthatatlan, azonnali hasi uh-ra van szükség a gyereksebészeten. Gáborral összenéztünk és hirtelen mindketten elfehéredtünk. Már láttam magam előtt, hogy bent tartanak minket a kórházban. És éreztem azt a kiszolgáltatottságot, amit ilyenkor szinte minden szülő megtapasztal. Gábor rohant Hannáért az oviba, hogy jöjjön ő is velünk, mert nem tudjuk kire bízni ilyen helyzetekben, nem tudtuk, hogy a vizsgálatok mennyi időt vesznek igénybe. Az oviban persze pont délutáni rendezvény lett volna, amiről Hannának le kellett mondania. De nagylány módjára viselkedett és közben nagyon aggódott ő is. Míg Hanna hazaért, addig én gyorsan összepakoltam két napi ruhát, pelenkát, hogy nálunk legyen, ha szükség lenne rá és felvérteztem magam, lelkiekben.

Ilyen helyzetekben, mikor az aggódás a legmagasabb szintre jut, előtör az anyukákból az anyatigris, és nincs ember, aki megállítaná. Próbáltunk némi protekciót intézni, hogy jó kezekbe kerüljünk, és hogy feleslegesen ne kelljen bent tölteni az éjszakát egy reggeli vizsgálatra várva. Protekciót nem sikerült szereznünk az alatt az egy óra alatt, ám voltak segítők, akiknek ezúton is nagyon hálásak vagyunk.

Összességében nagyon pozitív csalódás volt a János Kórház Gyereksebészete. Mikor az ügyeletes orvos meglátta, hogy pici babával vagyunk, rögtön minket hívott be, pedig voltak mások is a váróban. 5 perccel később már a röntgen felvételt tartottuk a kezünkben. Megnyugtattak minket, hogy Oszkárnak semmi komoly baja nincs, valószínűleg egy vírust kapott el, ami miatt fáj a hasa, egy-két nap és az anyatej helyrehozza. És szerencsére így is lett. Itthon szépen lassan lecsillapodtak a kedélyek. Az anyatigris visszaalakult anyukává, Oszkár pedig mosolygós babává.   

Tartozás

Egyik reggel arra ébredtem, hogy egyszerűen nem tudom, hogy lett november. Szaladnak a napok, velük mi is. Oszkár napról napra nő, okosodik, nyiladozik a kis értelme, kinyílik, mint egy virág. És beragyogja az egész életünket.

Hosszú idő óta gyötör a lelkiismeret, hogy nem írok. Pedig minden nap eszembe jut, „majd ma”, de ha igazán mélyen magamba nézek, akkor érzem csak, hogy valami visszatart, visszatartott.

Az elmúlt hetek nem csak apukám elvesztéséről szóltak. Persze róla is. Nincs perc, hogy ne gondolnék rá, hogy ne jutna eszembe. Nagyon sok kérdés még megválaszolatlan bennem. Tudom, ez egy hosszú folyamat, amíg az emberi agy feldolgozza a felfoghatatlant, ami most végtelennek tűnik. De itt van Oszkár és Hanna és én tartozom nekik. Tartozom magunknak.

Nyár végén gyönyörű 5 napot töltöttünk a Mátrában, a kedvenc helyünkön. Oszkár akkor még csak 7 hetes volt, de már vittük nyaralni. Miért is ne? A hotelezéstől a napirendünk nem borult fel, Oszkár illedelmes babaként többnyire átaludta az egész éjszakát, a reggelit és a vacsorát, nem (mindig) zavarva a többi vendéget. Sétáltunk a jó levegőn, múzeumban voltunk, és míg Hanna az apjával a medencében pancsolt, addig Oszkárral kiolvastunk egy könyvet. Ők ketten megmászták a tévétornyot, míg Oszkárral kettesben andalogtunk a torony lábánál Kékesen.

Szeptemberben újra elkezdődött az óvoda, amit Hanna már nagyon várt. És persze a művészi torna is, heti kétszer. Meg az angol. És még nem említettem, hogy Hanna május óta heti rendszerességgel lovagolni is jár, ami hétvégenként jó kis családi program. Lehet, egyszerre soknak tűnik, de ő nagyon élvezi és kitartó, aminek mi örülünk. A lovon úgy ül, mint egy igazi grófnő, vagy nem is, inkább, mint Merida! A különórákra legtöbb esetben Oszkárral együtt szállítjuk a királylányt. Pici babával az érkezési idő kiszámítása néha lehetetlen mutatvány, több gyerek több szervezést igényel, de azt hiszem eddig mindannyian jelesre vizsgáztunk.  

Szeptember végén, ha csak egy napra is, de meglátogattuk a Balatont. Siófokon sétáltunk, Hanna hattyút csalogatott, Oszkár a babakocsiban aludt, mi Gáborral pedig nosztalgiáztunk. Lassan 20 éve (leírni is sokkoló), hogy egy táborban nyaraltunk gyerekként, amiből Gábor nem emlékszik semmire. :)

Azért remélem a gyerekek az én emlékező képességemet öröklik, ha mást nem is. És ha így van, akkor Hanna el fogja tudni mesélni Oszkárnak pár év múlva, hogy milyen baba is volt. Hogy rajongja körbe minden nap, óvja, félti Őt. Hogy minden reggel arra a pillanatra vár, hogy Oszkár felébredjen. És ahogy Oszkár megpillantja Hannát, rögtön mosolyog. Egész nap mosolyog. Beragyogja az életünket. Sziporkázik, mint egy napocska, és minden mosolyával megsimogat minket. A tekintetéből árad a szeretet. Hanna gyakran odabújik hozzá, simogatja, csak valahogy Oszkárhoz érhessen. Ez a földöntúli szeretet tölt fel minden nap, mert furcsa kimondani, de úgy érzem sokkal több az energiám, mint korábban.

Esténként, mikor a gyerekek elalszanak, leülök a zongora elé és 15 év kihagyás után újra játszom. Régi vágyam volt ez. (Köszönöm Gábor!) Féltem, hogy semmi nem jön elő a múltból. De minden ott van, mélyen, elrejtve, szépen lassan a felszínre tör, és most fantasztikus világok nyílnak meg újra. A zene nemcsak kifejező eszköz, egyfajta terápia, egy mentőöv, hogy befelé lássak, mintha mindig is a részem lett volna, hozzám tartozott. Felbecsülhetetlen kincs, hogy lehetőségem van megmutatni. A világ legszuperebb közönsége pedig a családom!

Egyik reggel arra ébredtem, hogy november van. Valahol leragadtam a nyár és az ősz között. Szaladnak a napok, velük együtt mi is, de az idő már nem érdekel. Csak a pillanat számít, mikor reggel egy puha babakéz pihen a kezemen. Félhomályban félálomban pici arcocskán pici mosoly. Gurgulázó gyerekkacagással ébredni, mikor fogják egymás kezét, Hanna átöleli Oszkárt. Gábor engem. Ők hozzám tartoznak, és én hozzájuk tartozom.   

* a bejegyzésben szereplő képek 99%-a mobiltelefonnal készült (a szerk.) 

Az első mosoly

Egy gyönyörű nyári hajnalon érkezett Oszkár és szinte észrevétlenül belesimult az életünkbe, mintha mindig is itt lett volna velünk. A születése sok mindenre megtanított. Nemcsak engem, mindannyiunkat.

38 hetes kismamaként egyik este gondoltunk egyet és elmentünk a kedvenc közeli helyünkre vacsorázni. Épp a vacsorára vártunk, mikor hirtelen belém hasított, mi lenne, ha itt és most beindulna a szülés, és ahogy ez a gondolat végigszaladt az agyamon, persze hogy elfolyt a magzatvíz. Gábor ura volt a helyzetnek, a személyzet kisebb pánikot kapott, fizetnünk sem kellett, 3 másodperc sem telt el és már a kocsiban ültünk. Hanna örömködött, hogy végre jelt adott Oszkár, ki szeretne jönni és szülünk. Hívtam az orvosom és a szülésznőm, hogy gyorsan összepakolunk és egy órán belül bent vagyunk a kórházban mindannyian. Aztán a drága szüleimet hívtam, hogy indul a megbeszélt „B terv”, akik épp szalonnát sütöttek Miskolcon a kertben, pár perc múlva már az autópályán voltak, hogy minél hamarabb Hannával legyenek.

A Kútvölgyi kórház szülészetére este 8.30-ra értünk be, akkor már 5 perces „fájásokkal”. A recepción úgy fogadtak minket, hogy csak nem szülni jöttünk mi is? Merthogy teltház van, a frontok miatt. Aztán mégis volt egy üres szülőszoba, ahova Hanna is bejött az első egy órában, ami nagyon megnyugtató volt. Majd Gábor juttatta haza, a szüleim már vártak rá. Végül minden úgy történt, ahogy elterveztük. Oszkár teljesen háborítatlanul jött a világra. Nem kaptam sem epidurális érzéstelenítést, sem oxitocint. Mégis egy változás volt a tervben, Gábor végig ott volt velem, fogta a kezem, erősített, nevettetett. És a fájások – így utólag – nem is fájtak annyira. A szülésznőm és az orvosom szó szerint kísérték a szülést, ahogy az a maga teljesen természetes folyamatában zajlott, nem siettettek semmit. Hajnali 1 óra 30 perckor sírt fel a kisfiunk, Oszkár. 2770 grammal 53 centivel. Azzal köszöntötte a világot, hogy mindenkit lepisilt, amin óriásit nevettünk. A mellkasomra rakták, hosszú percekig gyönyörködtünk benne, amíg pulzált a köldökzsinór,  a szülésznőm és az orvosom ott állt szótlanul, és mosolyogtak, hagyták hogy megéljük ezeket a pillanatokat, együtt. Ezúton is köszönjük a csodálatos élményt szülésznőmnek, Király Katinak és orvosomnak dr. Kelemen Csabának.

Oszkár 10/10-es Apgárt kapott, a szülésznőm azt mondta, a csecsemő osztályon nem tudták megmondani, hogy Oszkár vagy a mellette lévő baba született császárral, annyira szép volt a kis arca, buksija. További 2 napot töltöttünk a Kútvölgyi kórházban, együtt, teljesen háborítatlanul. Egyszer sem engedtem el magam mellől Oszkárt, nem kapott sem cukros vizet, sem teát, sem tápszert. Nagyon jó érzés volt, hogy több orvos is gratulált, hogy sikerült egy császár után természetes úton világra hozni Oszkárt. Még a korábbi orvosom, dr Elekes Tibor is felhívott, hogy hallotta a rendelőben a hírt, ami nagyon jó érzés volt.

Soha nem felejtem el, mikor Hanna reggel bejött a kórházba, és először találkozott Oszkárral. Ott volt anyukám is, könnyes volt a szeme. Hanna finoman megsimogatta Oszkárt, odabújt hozzá az ágyon, olyan természetességgel, mintha milliószor már odabújt volna. Azóta is különleges kapcsolat van közöttük.

Az első napok itthon teljesen nyugodtan teltek. Oszkár 2-3 óránként szopizik, alszik, jó baba. Hanna sokat segédkezik, pelenkát bont, popsitörlőt hoz, fürdővizet ellenőriz, bevonjuk abba, amihez kedve van. Esténként sétálni indulunk, együtt, gyakran felnézünk az égre.

Oszkár szinte észrevétlenül belesimult az életünkbe, mintha mindig is itt lett volna velünk. Születése sok mindenre megtanított, nemcsak engem, mindannyiunkat.  Olyan élmény volt, amitől úgy éreztem, olyan erőt, képességet kaptam, amivel bármit legyőzök. De megtanultam azt is, hogy nem irányíthatok mindent.

Drága Daka! Nem volt időm elbúcsúzni. Nem volt időm elmondani, mennyire szeretlek. Nem volt időm megköszönni mindazt, amit kaptam. A gyönyörű gyerekkort, a sok szeretetet, gondoskodást, támogatást, türelmet, féltést, a sok mosolyt. Azt hogy az lettem, az lehettem, aki most vagyok. Tudom, most rajtam, rajtunk a sor, hogy mindezt továbbadjuk. És én jó gyerek leszek... 

  

Utolsó hetek

Az utolsó hetek már csak a várakozásról szólnak, gondolnánk. 

Nálunk azért ez is másképp alakult...

A nyolcadik hónapig teljesen nyugodt voltam, hogy nagyjából minden megvan Oszkár fogadására, Hanna babakocsija és az autós hordozó is kifogástalan állapotban pihen a raktárban a többi régi babaholmival. Közelebbről megnézve már nem volt minden olyan tökéletes. A régi kiságy rácsai tele fognyomokkal, Hanna babaruhái között alig találtam olyat, amire rá lehet fogni, hogy uniszex, mert szinte mindegyiken van legalább egy masni, fodor, vagy szívecske. És eszünkbe jutott, hogy a nappaliban is szükség lesz egy többállású járókára, hiszen a nap nagy részét ott töltjük, hova fogjuk rakni Oszkárt? Tehát elkezdődött a „fészekrakás”, amit - gondoltam - tapasztalt szülőkként, most jól kihagyunk. Ettől függetlenül most nem volt az az érzésem, hogy minden felesleges dolgot azonnal be kell szereznünk, mint 4 évvel ezelőtt. Hanna örömmel segített a bababoltban kisruhákat válogatni, a nagyobb dolgokat pedig a netről is meg tudtuk rendelni házhozszállítással, így a cipekedést is megúsztuk. 

 

A kilencedik hónap elején küldtük nyomdába az utolsó lapszámot, amiben még aktívan részt vettem. Egyedül a címlapfotózásunk szervezése volt picit megterhelő, kismamaként fel-le lépcsőzni egy aquaparkban, ahol eleve nagy a páratartalom és iszonyat a meleg utcai ruhában, de egy cseppet sem bántam meg. Most már itthon a napernyő alatt olvasgatom az utolsó Évszakokat, és közben elégedetten mosolygok, mert nagyon szép lett. Ezúton is köszönöm a kolleginák sok-sok segítségét és azt is, hogy figyeltek rám.

És ha már szóba hoztam a munkát, nem tudok el nem dicsekedni, hogy én vagyok a világ legbüszkébb felesége. Nem csak azért, mert Gábor hónapokon át kezelte a nyafogásom, hanem azért is, mert részesei lehetünk Gábor sikereinek:

http://design.hu/magazin/art-design-muzeum/alkotasok/magyar-tervezo-tolla-a-bugattinak

Hanna gyakran beül munka közben az apja ölébe, nézi ahogy a vonalakból egyszer csak tárgyak lesznek. Előveszi az óriás rajztáblát és Gábor mellett ő is tervez, tollakat. Vagy 3 eltépett zsírpapír fecniből pillangót ragaszt. Ilyenkor én vagyok a világ legbüszkébb anyukája is.

És azért is, mert a 4 éves Hannám szeptember óta töretlen lelkesedéssel járt heti kétszer az Óbudai Mozgásművészeti Iskola művészi tornájára.  És azért is én vagyok a legbüszkébb, mert a fiunk meghallgatta a kérésünket és Hanna bemutatóját türelmesen megvárta odabent. Az évadzáró nagyfellépésen Hannáék nyuszik voltak. Mikor felgördült a függöny, a színpad fénybe borult, megszólalt a zene és megláttam Őt a színpadon, nem csak a büszkeség öntött el, hanem a könny is elöntötte a szemem. Annyira ügyes volt, végtelenül büszkék vagyunk rá! És azért is, mert tátott szájjal nézte végig a 2 órás műsor további fellépőit, vele együtt mi is ámultunk a nagyokat látván, akik szintén ilyen picin kezdték, most táncművészeti fesztiválokon díjakat nyernek. Az előadásról készült hivatalos dvd felvételt csak pár hét múlva kapjuk meg, viszont a youtube-ról le tudtam tölteni egy-két régebbi felvételt, amik mindannyiunknak nagyon tetszettek:

https://www.youtube.com/watch?v=QrbvIg_-uPY

https://www.youtube.com/watch?v=DkH1A4W-Qow

A nagy pörgés, munka, oviba és táncra rohanás után egyszer csak minden lelassult. Gábor rosszalló tekintetét figyelmen kívül hagyva még megpucoltam az ablakokat (a tetőtérieket kivéve, mert iszonyat tériszonyom van), kimostam és kivasaltam a függönyöket. A hűtőre kirakott lista minden pontját kipipáltuk, elfogytak a teendők. Minden készen áll Oszkár fogadására. A kisszekrényben katonás rendben sorakoznak a babaillatúra mosott kisruhák. Hanna mérlegelve, hogy elég férfias darabokat válasszon, gondosan kirakta Oszkár kórházból hazajövős szettjét. A járóka a nappaliban felállítva, a kiságy megágyazva, a zenélő bari csendben várja a gazdiját. Nála már csak egy valaki várja Őt jobban: Hanna, aki minden reggel úgy jön be a hálónkba, hogy belekukkant a kiságyba, van-e ott valaki a barin kívül, végigsimítja kis kezével az ágy oldalát és ad rá egy puszit. Bevallom, nap közben én is be-benézek, igazgatok picit a pléden. Már csak pár nap, és reggel ott lesz Oszkár is... 

A nagy döntések időszaka

Elég nagy a lakás két gyereknek? Melyik orvosnál szülünk? 

Melyik kórházban? És mi lesz a fiunk neve?

Ahogy a 16. héten megtudtuk, hogy fiunk lesz, Gáborral elhatároztuk, addig nem fekszünk le aludni, míg meg nem állapodunk a baba nevében. Mondanom sem kell, hajnali 3-kor még ott ültünk az ágyban, duzzogva, mindketten a saját magunk listáját hajtogattuk. Gábornak az erőteljesebb nevek tetszettek, mint a Gordon, vagy a Walter, amik határozottan markáns egyéniséget feltételeznek. Én meg folyamatosan ellenkeztem, oké hogy valakinek ez a neve felnőttként, de elképzelésem sincs, hogyan lehet így szólítani egy gyereket…

Aztán jött a következő kérdés. Sikerül-e majd átrendeznünk a gyerekszobát úgy, hogy mindketten elférjenek? Észben tartva, hogy Hanna (kimondva is sokkoló) két év és iskolába megy….  A szoba egyik falán végig ablakok, másik kettőn radiátorok és a fürdő ajtaja… be kellett látnunk,  sehogy sem tudjuk kivitelezni az elképzelt átrendezést, ahhoz a falak mozgatása kellene. Aztán jött a nagy elhatározás, amit nem csak a gyerekszoba miatt hoztunk meg: költözünk. 6 hónaposan. És habár az új ház csak 2 percre van a régi lakástól, a költözés mégis 2 hétig tartott. Gábor hangya mód vitte át az egész lakást, én dobozoltam, Hanna pedig a kipakolásnál jelentett nagy segítséget. Az új otthon tágas, van egy pici kertje, virágágyás, amit lehet gyomlálni és két gyerek is elfér a szobákban. És itt látszik, hogy ez már nem Budapest, reggel 6.00-kor kakaskukorékolásra ébredünk, nap közben csivitelnek a madarak, az autók zúgását csak elvétve hallani, akkora a csend. Kivétel, ha Hanna kint van a kertben, mert akkor iszonyat hangosan énekel mindenféle saját költeményt, már várjuk, melyik szomszéd lesz az első, aki becsenget.

Csak most tudatosult bennünk, hogy az orvosom Elekes Tibor, akihez évek óta ragaszkodom, aki világra segítette Hannát, már nem vállal szülés vezetést. Genetikusként, magzati szívultrahang specialistaként hozzá járunk terhesgondozásra, ő végzi a nagy genetikai ultrahangokat is, de vele már nem szülhetünk. Ajánlott egy szintén az RMC-ben praktizáló orvos kollégáját, aki „átvett” bennünket, hozzá járunk kisebb ultrahangokra, magzati szívhang hallgatásra, hogy jobban megismerjük egymást. Így most egyszerre két orvosom is van, ami megnyugtató. Az viszont nem, hogy a szülészorvosom két kórházban is dolgozik, így el kell döntetnünk, melyikben szeretnénk szülni.  A János Kórházban, ahol Hanna is világra jött, ami egy állami intézmény, amit már ismerünk minden előnyével és sok-sok hátrányával együtt. Vagy választhatjuk a Kútvölgyi Kórház szülészetét, ami meseszép, de fizetni kell érte…

És hogy mindezt tetézzem, a legfontosabb kérdés még hátra van: Hogy fogunk szülni? Hanna császárral született, mert farfekvéses volt. A fiunk pedig már a 20. héttől helyes pozícióba fészkelte be magát a hasamban. Ebben az esetben az orvosok legtöbbször a szülőkre bízzák a döntést. Első császár után lehet azt mondani, hogy akkor legyen a második is az. Én viszont határozottan nem akartam azt mondani. Gábor meg határozottan azt akarta mondani, mert félt engem, félt minket és a császár rövidebb és kevesebb komplikációval jár, mint egy szülés. A döntés meghozatalát nem segítették sem a rokonok, sem a barátok pozitív vagy rémtörténetei.

Aztán a fejünkben Elekes doktor úr tett rendet, akiben mindketten megbízunk. Azt mondta, hogy apaként megérti Gábort, hogy félt minket, ő is ezt tenné, az apukák feladata hogy aggódjanak. Orvosként pedig nagyra tartja, hogy én megpróbálnám a szülést, ha minden körülmény engedi. Arra kért, hogy maximálisan bízzunk meg a szülészorvosunkban, aki különös figyelemmel fogja kísérni a szülést és csak addig fog elengedni ameddig lehet, és nem tovább.

És hogy mit lehet tudni a fiunkról? Örökmozgó. Csak az apja kezétől nyugszik meg és Hanna puszijaitól. Az uh felvételen épp csücsörít, biztos gondolkodik valami roppant fontos dolgon. Napjában kétszer csuklik, amitől nagyon morcos lesz és folyamatosan rúgkapál. Imádja a magyaros ételeket, a kolbászt, a szalonnát, a csípőset. A kedvence a gomba, minden formában. Ha eszem, rögtön felébred. Ha meghallja a csokipapír csörgését, már extázisban van odabent. Este ő szabja meg, jobb vagy bal oldalamon aludjak, épp ahogy kényelmes neki. 

Persze Gáborral összevetettük a névlistánkat, egy visszatérő név mégis volt, ami mindkettőnk listáján megegyezett. Így lett a fiunk neve Oszkár.

Első négy hónap

A kis titkunk egész sokáig titok is maradt. Hannát a következő hetekben az foglalkoztatta a legjobban, kislány lesz vagy kisfiú. Minket pedig az, hogy egészséges-e...

Hanna nem szólta el magát az oviban, sem a szomszédok előtt. És én sem kürtöltem szét a munkahelyemen. Persze a szakavatott kollegináknak gyanússá vált, hogy miért nem kávézom reggelenként ahogy eddig, ebédre miért kanalazom lelkesen a chilis-borsos leveseket a kantinban… 

A 7. héttől iszonyú rosszullétek gyötörtek, kellett nekem panaszkodni, hogy miért vagyok ilyen jól…. a reggeli émelygések egészen estig tartottak. Mindentől égett a gyomrom és hányingerem lett, még a víztől is. Nem voltam képes egy bevásárlásra sem, nem tudtam főzni, egy szelet kenyér levágása komoly gondot jelentett. Az öklendezés bárhol rámtörhetett, akár a játékbolt ajtajában, vagy vezetés közben… Két dolog nyugtatta meg a gyomrom: az ananászlé (amit világ életemben utáltam) és a lime-os ízesítésű Ricola cukorka. Gábor hősként viselte a kitöréseim és kirohanásaim (a mosdó felé), legalább egy hónapig ő intézte a bevásárlást és ő főzött ránk.

A következő hetekben Hannát az foglalkoztatta a legjobban, hogy kislány vagy kisfiú lesz a baba. Ő maga sem tudta eldönteni, melyiknek örülne jobban, ahogy mi sem. Azt hajtogatta, ha kislány lesz, szoknyát ad majd rá és együtt mennek balettra. Ha kisfiú lesz, akkor nagyon fog rá vigyázni, és ha felnő, akkor lesz aki megvédi őt. Minket inkább az foglalkoztatott, hogy egészséges-e.

Január 3-án a Rózsakert Medical Centerben várakoztunk Gáborral. Ugyanolyan izgalommal, mint 4 évvel ezelőtt mikor Hanna volt a hasamban. A 13. heti genetikai uh vizsgálatra vártunk és az orvosomra. Nem volt kérdés, hogy újra az RMC magánterhesgondozását választjuk. Ennek több oka is van, a legfontosabb, itt biztonságban érezzük magunkat. Egyszer sem kell kórházba mennünk különböző vizsgálatok miatt, itt mindent a legmagasabb szakértelemmel el tudnak végezni és ez engem maximálisan megnyugtat. A 12.-13. heti genetikai vizsgálat nemcsak a tarkóredő mérés (down szindróma) miatt fontos, hanem azért, mert ezen a vizsgálaton a fejlődési rendellenességek 60%-a felismerhető. 45 percig néztük, ahogy a babánk ficánkolt, keze lába járt, láthatóan jól érezte magát odabent. Megszámoltuk az ujjait, az elmúlt hetekben nagyot nőtt, a popsijától a feje búbjáig 7,5 cm lett. Az orvosunk mindent a legnagyobb rendben talált és ez végtelen nyugalommal töltött el minket. A legfontosabb kérdésre azonban most sem kaptunk választ (ahogy Hanna 13. hetes genetikai szűrésén sem), mert ilyenkor csak 60%-os bizonyossággal tudják megmondani a baba nemét és az RMC-ben az a protokoll, hogy csak a 16 hetes vizsgálaton nyilatkoznak ezzel kapcsolatban, addig sem megkeverve a leendő szülőket.  

A következő napokban, hogy kipihenjük a nagy izgalmakat, nyakunkba vettük a Mátrát immáron négyen. Bár hónak nyoma sem volt, az idő abszolút alkalmasnak bizonyult kisebb kirándulásokra, a Mátra hó nélkül is csodálatos arcát mutatta. Minden délelőtt felfedezőútra indultunk, Hanna végigsimogatta az összes mohát. Makkokat, leveleket gyűjtött és (dinó)nyomokat keresett. Gábor szerint én úgy szökelltem hegynek fel, hegynek le, mint egy zerge. (Megtette a hatását a nem otthon evés: kevesebb émelygés, több energia.) Az orvosom javaslatára Gábor szigorú ellenőrzést tartott délutánonként a wellness részlegen, melyik medencében pontosan hány fokos a víz, mert túl melegbe kismama nem mehet. (A szaunától is el lettem tiltva, de a masszázstól nem!) Szerencsémre engedélyt kaptam minden nap az úszásra, amit most különösen élveztem, Hannát is alig lehetett a vízből kiszedni az apukájával együtt. Egyik este, mikor megkóstoltam egy különleges citromos desszertet, a babánk odabentről egyértelmű jelet adott, hogy ő bizony kér még. Csodálatos élmény volt először érezni a mozgását! 

A munkahelyemen a 15. héten jelentettem be a nagy hírt, az egyre gömbölyödő hasamra már nem lehetett ráfogni, hogy csak jól bereggeliztem. És végre Hanna is engedélyt kapott a szétkürtölésre, amit egyáltalán nem vitt túlzásba. A barátainknak és szomszédoknak ő mondhatta el, aminek nagyon örült. A nagylányunk 4. születésnapja pont egybe esett a 16. hetes terhesgondozással. Hannának minden álma az volt, hogy egy igazi születésnapi bulit rendezhessen a barátainak, ovis társaknak. A többfunkciós meghívót Gábor készítette, aminek óriási sikere volt! Hanna állította össze a meghívottak listáját, a névsorba nem szóltunk bele. Mikor kihozták a tortát és mindenki a boldog születésnapot énekelte neki, teljesen elérzékenyült. A buli után lefekvéskor azt mondta, ez volt élete legszebb napja. És azért is, mert mindenkinek elmondhatta a hírt, amit ő már korábban megérzett: kisfiú!  

A titok

Van egy titkunk. Hármunknak. Őrizgetjük pár hónapja. Most elérkezett az idő, hogy a Hangyafarm újrainduljon. Vagyis, ott folytatódjon, ahol abbamaradt. Új felállásban.  

November este volt. Hazaértünk az oviból. Mit hazaértünk?! Hazarepültünk a boldogságtól! Azt sem tudtuk, hogy mondjuk el Hannának. Többször összenéztünk, biztos hogy ez a legmegfelelőbb időpont? Tud majd titkot tartani?

Aztán megfogtuk Hanna kezét, leültünk a kanapéra. Izgatott volt, még nagyobbra nyitotta a szemét, tudta hogy most valami nagyon fontos dolgot szeretnénk vele megbeszélni. Mi pedig elmeséltük, hogy van egy titkunk, amit ő tud meg először – ahogy ígértük. Anya hasába beköltözött egy kisbaba…

Hanna a hír hallatán tapsolni kezdett és kb. százszor megkérdezte, hogy Ez most komoly? és hogy Most? és Biztos? És csak tapsolt és örömködött. Mi meg rendesen elérzékenyültünk. És onnantól kezdve nem volt megállás, simogatott, puszilgatta a hasam, kedveskedett és kímélt. Megértette, hogy nem emelhetem fel, nem vehetem fel az ölembe, ahogy eddig, és egész este a hasamnak duruzsolt. A vacsoránál furán kémlelni kezdett, nézte ahogy eszem és megkérdezte: - Most eszik a baba is? - Mondtam, hogy igen. Aztán mikor ittam még furcsábban meredt rám: - És most fürdik???

Az ezt megelőző három hét nem volt ennyire vicces. Ahogy kimondtuk, hogy készen állunk, jöhet a kistestvér, már jelét is adta. Vadászkutyát meghazudtoló szimatom lett, majd mikor elkezdett nőni az a bölcsességfogam, ami a röntgen szerint nincs is, pont úgy mikor Hannát vártam, gyanút fogtunk. Egy halvány pozitív teszt már elég bizonyíték volt, hogy nem gondolkozott sokat, Ő itt van, mintha csak a zöld jelzésünkre várt volna. Három teszt után mentünk az orvosomhoz, aki szívhangot még nem hallott, de egy 4 mm-es kis pöttyöt már látott és halkan gratulált.

Aki azt mondja, hogy a második terhesség sétagalopp és hogy ilyenkor minden rutinszerű, semmi para, az nem mond igazat. A következő három hét várakozás maga volt a rémálom. Egyrészt mert nem éreztem magam rosszul, nem hánytam, még hányinger sem kerülgetett reggelente, pedig Hannával ebben az időben nagyon rosszul voltam. Aggódtam, mert a pozitív teszt előtt megittam két deci vörösbort az étteremben, és milyen jól esett. És eszembe jutott, hogy korábban meg is voltam fázva… A vizsgálat előtti percek ugyanolyan izgalommal töltöttek el mindkettőnket, mint négy évvel ezelőtt. A monitoron megláttuk újra Őt, pici babszem formában, majd jött az az ütemes sistergés, a szívhang, amit annyira vártunk...

Hanna az oviban könnyen vette az akadályt, senki nem gratulált, vagy mosolygott, mikor érte mentem. Az igazi nagy kihívást titoktartás szempontjából a nagyszülők jelentették. Mikor megérkeztünk Miskolcra, csak apukám volt otthon, mikor elfordult, Hanna folyamatosan kacsintgatott, hunyorgott, vagy lakatot formált a szájára a kezével, amiből apukám nem észlelt semmit. Pár óra múlva, mikor együtt volt a család, Hanna odaadott a nagyszülőknek egy adag frissen kinyomtatott fotót a nyári élményekről, amit már jó ideje ígérgettünk. Végignézegette szó nélkül anyukámmal, majd az utolsó képhez értek, és volt nagy meglepetés! Ugyanezt eljátszotta Gábor szüleinél és a nővéreméknél is. Most, hogy testvére lesz, ő a világ legbüszkébb négyévese!