A titok

Van egy titkunk. Hármunknak. Őrizgetjük pár hónapja. Most elérkezett az idő, hogy a Hangyafarm újrainduljon. Vagyis, ott folytatódjon, ahol abbamaradt. Új felállásban.  

November este volt. Hazaértünk az oviból. Mit hazaértünk?! Hazarepültünk a boldogságtól! Azt sem tudtuk, hogy mondjuk el Hannának. Többször összenéztünk, biztos hogy ez a legmegfelelőbb időpont? Tud majd titkot tartani?

Aztán megfogtuk Hanna kezét, leültünk a kanapéra. Izgatott volt, még nagyobbra nyitotta a szemét, tudta hogy most valami nagyon fontos dolgot szeretnénk vele megbeszélni. Mi pedig elmeséltük, hogy van egy titkunk, amit ő tud meg először – ahogy ígértük. Anya hasába beköltözött egy kisbaba…

Hanna a hír hallatán tapsolni kezdett és kb. százszor megkérdezte, hogy Ez most komoly? és hogy Most? és Biztos? És csak tapsolt és örömködött. Mi meg rendesen elérzékenyültünk. És onnantól kezdve nem volt megállás, simogatott, puszilgatta a hasam, kedveskedett és kímélt. Megértette, hogy nem emelhetem fel, nem vehetem fel az ölembe, ahogy eddig, és egész este a hasamnak duruzsolt. A vacsoránál furán kémlelni kezdett, nézte ahogy eszem és megkérdezte: - Most eszik a baba is? - Mondtam, hogy igen. Aztán mikor ittam még furcsábban meredt rám: - És most fürdik???

Az ezt megelőző három hét nem volt ennyire vicces. Ahogy kimondtuk, hogy készen állunk, jöhet a kistestvér, már jelét is adta. Vadászkutyát meghazudtoló szimatom lett, majd mikor elkezdett nőni az a bölcsességfogam, ami a röntgen szerint nincs is, pont úgy mikor Hannát vártam, gyanút fogtunk. Egy halvány pozitív teszt már elég bizonyíték volt, hogy nem gondolkozott sokat, Ő itt van, mintha csak a zöld jelzésünkre várt volna. Három teszt után mentünk az orvosomhoz, aki szívhangot még nem hallott, de egy 4 mm-es kis pöttyöt már látott és halkan gratulált.

Aki azt mondja, hogy a második terhesség sétagalopp és hogy ilyenkor minden rutinszerű, semmi para, az nem mond igazat. A következő három hét várakozás maga volt a rémálom. Egyrészt mert nem éreztem magam rosszul, nem hánytam, még hányinger sem kerülgetett reggelente, pedig Hannával ebben az időben nagyon rosszul voltam. Aggódtam, mert a pozitív teszt előtt megittam két deci vörösbort az étteremben, és milyen jól esett. És eszembe jutott, hogy korábban meg is voltam fázva… A vizsgálat előtti percek ugyanolyan izgalommal töltöttek el mindkettőnket, mint négy évvel ezelőtt. A monitoron megláttuk újra Őt, pici babszem formában, majd jött az az ütemes sistergés, a szívhang, amit annyira vártunk...

Hanna az oviban könnyen vette az akadályt, senki nem gratulált, vagy mosolygott, mikor érte mentem. Az igazi nagy kihívást titoktartás szempontjából a nagyszülők jelentették. Mikor megérkeztünk Miskolcra, csak apukám volt otthon, mikor elfordult, Hanna folyamatosan kacsintgatott, hunyorgott, vagy lakatot formált a szájára a kezével, amiből apukám nem észlelt semmit. Pár óra múlva, mikor együtt volt a család, Hanna odaadott a nagyszülőknek egy adag frissen kinyomtatott fotót a nyári élményekről, amit már jó ideje ígérgettünk. Végignézegette szó nélkül anyukámmal, majd az utolsó képhez értek, és volt nagy meglepetés! Ugyanezt eljátszotta Gábor szüleinél és a nővéreméknél is. Most, hogy testvére lesz, ő a világ legbüszkébb négyévese!