2013. február 28., csütörtök

Szempillantás


Rohanunk, kapkodunk. Az idő nem áll meg. Sietünk, hogy ne késsünk sokat. Sürgetem, öltözz, pisilj, mosd a fogad, várnak rám, elkésem! Ő jön és ha lassan is, de csinálja. Ballag utánam a kocsihoz reggel. Halkan mondja, szeretne velem maradni, pedig tudja, hogy nem lehet. A miniovinál még versenyzünk egyet, ki ér a kapuhoz hamarabb. De a cél a mocskos időnyerés most is. Időnyerés... Miközben az igazán fontos dolgok mellett elrohanunk.  


A tavaszi lapszám a nyomdában. A felpörgött hetek után jön a teljes leállás. Végre lelassul minden, ez lenne a normál üzemmód. Ilyenkor érzem azt, hogy az igazán fontos dolgokra nem jutott elég idő. Nem játszottam, nem ápoltam, nem rajzoltam, nem olvastam annyit, vele. És mikor itthon is voltam, mégsem voltam jelen. Nincs is árulkodóbb jel annál, hogy Hanna egyre gyakrabban fűzi a mondandójába azt a szót, hogy "címlap". Lapzártakor mardosott a lelkiismeret, mert Hanna most is beteg lett - mikor máskor -, annyi különbséggel, hogy Gábor 40 fokos lázzal maradt itthon és ápolta. 


Menet közben Hanna betöltötte a 3-at. A tortáján három szál gyertya égett, legalább négyszer. Az elmúlt egy év egy szempillantás alatt elrepült. - Ez azt is jelenti, hogy nem csak ő, hanem mi is öregszünk, vele együtt. - Egyik este ránéztem és teljes megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy már nem baba. Az orra pisze, síugrósánc, de már igazi kislányos vonásokkal. Értelemmel és öntudattal. Ha nagyra nyitja a szemét, a szempillája most is a szemöldökét súrolja. És a veleszületett báj ami körüllengi, amivel nap mint nap levesz a lábunkról, ugyanaz maradt.


A színészi képességei azonban tovább fejlődtek, nem tudjuk hol a határ. Amit a cél érdekében bárhol bevet és óriáskönnycseppeket csal a szeme sarkába egy pillantás alatt. Ember nincs, aki ne dőlne be neki. 



Pár héttel ezelőtt még irkafirkákat maszatolt a papírra, most meg azt veszem észre, hogy lerajzolja az apját, zöld szemmel. Gábor tervez, Hanna melléül szorosan, finom kis kezével ő is vonalakat húz és alkot. Hol a papírra, hol az apja skicceire. Bolygókat, betűket, embereket. Az első felismerhető művét természetesen megörökítettük és nagyon büszkék vagyunk rá. 



Itt a tavasz, ül a hintában és én magasra lököm. Magasabbra és még magasabbra. Nem sietünk. Minden másodperc kincs. Fürdés előtt kikönyörög még egy társast az apjától, a játéknak ugyanaz a vége. Ő nyer. - Még nem jöttünk rá hogyan csinálja. - Most mindenre van idő. Minden lassú. Nem sürgetem a fogmosásnál, nem kapkodunk az evésnél. Két esti mese, egy helyett. Elalváskor berepülök a szobájába, ha hív. Minden alkalommal percekig csüng rajtam, az óriás szempillákkal csikizi a nyakam, szuszog és kuncog. Jó éjszakát kívánunk, majd újra behív. És ezt ismételjük még egy párszor. De most nem érdekel mennyi az idő. Mert most vele nevetek. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése