Álomnyaralásból rémálom

Szikrázó napsütés, lágy szellő, langyos tenger, hűsítő koktélok, 5 csillag, kilométeres svédasztal. Homokvárat építünk, majd a naplementében Hanna kézenfogva sétál Gáborral a parton, a langyos tenger elmossa a lábnyomukat. Valahogy így képzeltem el az álomnyaralást. Aztán mégis valami egészen más lett belőle…

 Keddtől csütörtökig

A medence partján a napernyő alatt szürcsölöm a Martinim, fél szemem Hannán és Gáboron, akik a vízben lubickolnak. Gábor magasra emeli, Hanna felkacag. Minden olyan tökéletesen giccses, mindenki boldog. Mert megérdemeljük. Már az első nap azon gondolkodunk, hogyan hosszabbíthatnánk meg ezt az egy hetet. Mert az aztán egy szempillantás alatt elröppen, mint egy veréb. A szálloda parkja amúgy tele van verebekkel és varjakkal, ami Hanna szerint bebebe és jarjúú. Folyamatosan őket figyeli, mutogat. Este a balkonon borozgatunk, Hanna a tenger morajlására alszik el. Tökéletes három nap. Aztán hajnali 1-kor minden véget ér.

Péntektől szombatig

Hanna felriad és hány. Gábor azonnal hívja a recepciót orvosért. Felküldenek a szobánkba egy ápolónőt, aki a szerelését minden bizonnyal egy szexshopban vehette: fehér forrónadrág, köldökig érő dekoltázs, magas sarkú, 2 kiló vakolat, 20 év. Azért szerencse, hogy hozott magával egy higanyos lázmérőt. Hanna még mindig hány, a személyzeti főnök hívja az orvost. 

2 óra. Lent vagyunk a hotel rendelőjében. Az orvos a tolmácson keresztül – akinek a személyére helyhiány miatt most nem térnék ki – javasolja, hogy vegyünk vért Hannától, mert csak annak függvényében tud gyógyszert adni. Először ellenkezünk, mert ez a nő nem fog a gyerekemhez nyúlni, nemhogy vért venni tőle. Aztán, mivel nincs más választás, rábólintunk. Hanna ordít, a némber a második vénáját teszi tönkre, vér még egy csepp sem jön. 15 perc kínzás. További negyed óra várakozás. Hanna még mindig hány. Egyre szürkébb és gyengébb. Mi egyre idegesebbek. Az orvos 3 percig beszél a tolmáccsal, aki felénk fordul és mond egy mondatot: baj van a gyerekkel, kórházba kéne menni. 

Az orvos telefonon egyeztet, három kórház sem fogadja Hannát. Újabb kínzás, Hanna infúziót kap és már hívják a mentőt, mert az olcsóbb mint a taxi. Szerintük. Az egy órás procedúráért 400 €-t fizettünk. A mentő amúgy csak tízszer volt drágább a taxinál. Biztosítás ide vagy oda – merthogy a legdrágábbat kötöttük, de a rendelő váltig állította, hogy náluk csak kápéban lehet fizetni, majd utólag fizet nekünk a biztosító. Akkor is éreztük, nagyon sántít a dolog, de mikor az ember gyerekéből percről percre megy ki az élet, minden kincsed odaadnád. A mentő ezerrel teper, fogalmunk sincs, hogy hova. Hanna mint egy rongybaba rázkódik a karomban, Gábor szemében ott a félelem, érzem a rohadt nagy kiszolgáltatottságot. Próbálom felébreszteni Hannát, hogy inkább legyen nyitva a szeme, most ne aludjon. A kis teste jéghideg és nyirkos. 

Beérünk a kórházba, az orvos tapasztalt, barátságos arcú. Senki nem beszél angolul sem németül itt sem, kapunk tolmácsot, aki a világ legaranyosabb nénije. A nővérek sürögnek-forognak Hanna körül, csóválják a fejüket, mert be sincs kötve az infúzió rendesen – amiért mellesleg egy halom pénzt fizettünk. Újabb szúrás, injekció, széles spektrumú antibiotikum intravénásan, újabb tasak infúzió, Hanna kezén óriás kötés. Aztán egyszer csak minden elcsendesedik és alszunk. Érzem, hogy jó helyen vagyunk. Együtt. Félálomban még hallom valahol a távolban egy müezzin énekét.

Másnap reggelre a tengerre néző szobát felváltja a csodás kilátás, szemben egy minaret, mellette újépítésű társasházak, udvarán vadtartásban kapirgálnak a tyúkok, a garázsban tehenek hűsölnek. Az ultra all inclusive ellátás helyett kórház inclusive-ot kapunk. Az infúzió folyamatosan csepeg, egyik tasakot váltja a másik. Hanna jobban van, kis pír is látszik már az arcán. Tasakváltáskor egy ápolónő megszán, és kapunk 5 percet, hogy sétáljunk a folyosón. Szuper nyaralás. Egy felfújt gumikesztyűt ad Hannának a nővérke, a takarító néni rajzol rá szemet. Igazi Dino klub. A magánkórház személyzete tényleg szuper. A tolmács néni nyugtat, még egy éjszaka és mehetünk vissza a hotelbe. De bárcsak haza mehetnénk. Kint 40 fok, bent 30. Persze nem hoztunk magunknak váltóruhát. Kb. mint egy menekülttáborban két illegális határátlépő. Csapatépítő tréning. Hanna még egy vénája szétmegy. Két nővér keresi a kis testén, hova szúrhatnak még egy újat. Kezdem magam nem tartani, Gábor szeme párás. Végem...

Szombattól hétfőig

Átértékelődnek a dolgok. Milyen rövid egy hét, és milyen kegyetlenül hosszú tud lenni két nap. Újra a hotelben. Hanna látszólag jól van. Délután varjút nézünk a parkban, és hiába mutogat a tengerre hogy „fürcsi” és „hajó” és „húzza”. A balkonról kémleljük a vizet. Borzasztó látvány, mikor kint szikrázó napsütés, a pálmafák alatt napoznak az emberek, a medencében ugrálnak, mi meg a luxusbörtönben a szálloda foglyai vagyunk. Gábor panaszt tett a vezetőségnél a hotel orvosa, a kedves ápolónő és a tolmács nem túl korrekt eljárása miatt. Visszakapjuk a rosszul bekötött infúzió árát és utolsó nap beköltöztetnek minket az elnöki lakosztályba. Fájdalomdíjként. Bónuszban utolsó éjszaka Gábor is kórházba kerül. 

Utolsó nap kimegyünk a partra, Hanna hagy tapicsoljon a homokban. És most életemben először azt érzem, le kell tennem a fényképezőgépet. Most nem az a fontos, hogy elkészüljenek a fejemben megszülett fotók, ahogy Hanna először fürdik a tengerben, vagy ahogy a víz elmossa a pici lábnyomát a homokban. Most nem az a fontos, hogy megragadjam és megőrizzem a pillanatot, hanem hogy megéljem. Velük együtt.