Mindig hallom, milyen jó nekem, a fotós anyukának! Pedig csak kevesen tudják, egyszerre kiváltság és átok. Nem minden nap fotózom Hannát. Nem is minden héten. De ha elönt a csillapíthatatlan vágy, mert meglátok egy pillanatot, nehéz letenni a gépet, mikor a téma az orrom előtt hever. Sokszor Gábor a visszahúzó erő. És ha hallom a cinikus megjegyzéseit, miszerint én a saját gyerekem paparazzija vagyok és mégis mikor van a Newsweek-nek a leadás? Akkor valószínűleg - már megint - túllőttem a célon.
Mióta az eszemet tudom, fotós akartam lenni. Egy nyári szünet alatt összekuporgatott zsebpénzből meg is vettem életem első és egyben utolsó Kodak autómata gépét. A kíváncsiságtól hajtva az első filmre persze hogy rá kellett nyitnom a gép fedelét, egészen biztos hogy minden kocka fekete lesz-e. Az lett. Pár évvel később elcsakliztam apa tükörreflexes Nikonját, ami már akkor is régi darabnak tűnt. Én mégis imádtam. A sufniban napokat töltöttem a sötétben a nagyítógép mellett. Kísérleteztem, mint egy kémikus. A vegyszerek illata most is az orromban van. Fotóztam, pályáztam, kiállításokra jártam. Valami megfogalmazhatatlan belső nyugtalanság hajtott. Meglátni és megmutatni a szépet. Ahogy az optika látja. Ahogy én látom. Meglátni egy őszinte mosolyt. Meglátni a lencsén keresztül a dolgok mélyebb értelmét. Gondolatokat ébreszteni, véleményt mondani. Szavak nélkül.
Fotóztam úton, útfélen.
Fotóztam az álmaimat.
Fotóztam barátokat, nővéremet, vagy épp azokat, akik a gépem elé álltak.
És ha nem volt a közelben modell, akkor fotóztam magamat. Szüntelenül kerestem az utam. Kerestem a témám. Kerestem azt, hogyan tudnék a legtöbbet tanulni. Bújtam a könyveket, jártam fotókörökbe, diaporáma stúdióba, fotótanfolyamokra. Tanultam földrajz tanártól, igazolványkép készítő bácsitól, fotóriportertől, színházi fotóstól, fotóművésztől, Sopronban, Miskolcon és Budapesten. Portfolió bemutatón vettem részt, ahol a szakma 3 legnagyobb alakja mondott véleményt a képeimről. Persze hárman háromfélét. Egy ponton azért összecsengtek: nincs témám. Akkor 20 évesen hirtelen megvilágosodtam. Az én utam inkább az alkalmazott fotográfia lehet, mintsem a művészkedés. Ha nincs témám, majd szerzek magamnak, gondoltam.
Eger lett a következő állomás. A főiskolai lapban tevékenykedhettem, sokszor előadások helyett. Két év múlva pedig bedobtam saját magam a mélyvízbe. Pedig tudtam, nem vagyok jó úszó. Megtanultam, milyen a leadás és a lapzárta, milyen 20 órát folyamatosan dolgozni, milyen 1500 km-t menni egy héten, milyen 10 ezerszer lenyomni az exponáló gombot havonta. Nem tudnám megszámolni, hány magamutogató sztárt láttam, persze találkoztam olyanokkal is, akik megdöbbentettek emberségükkel. Tudom, milyen vidéki anyagkészítés közben kutyák elől futni, vagy milyen érzés, mikor egy oroszlánkölyök elkap. Fotóztam vízben, fotóztam repülőn. Fotóztam kis faluban 16 gyerekes nagycsaládot, akiknek az életét most is irigylem! Fotóztam Balaton- felvidéki remetét, fotóztam nyafogó modelleket. Láttam beteg gyerekeket, akiknek a szüleik mindent megtettek, hogy segítséget kapjanak. A torokszorító történetek velem együtt élnek tovább ágyhoz kötött angyalarcú kisfiúról, vagy motorbalesetet túlélt velem egykorú lányról, aki soha többé nem ébredt fel. A témát soha nem én választottam. Fotóztam portrét, tárgyakat, illusztrációt, címlapot, divatot. De az útkeresést akkor sem adtam fel.
.jpg)
.jpg)
Az első magazinban megjelent képem.
Dolgoztam képszerkesztőként, tudom mekkora a nyomás, mikor egy magazin teljes képanyagának felelőssége, a gondolattól a megvalósításig, a vállamat nyomja. Tudom, milyen érzés a nyomdából érkező első példányt lélegzet visszatartva kézbe venni.
Engem két éve megtalált.
De miért olyan fontos az, hogy egy téma körül készítsd a képeket. Az élet, a világ sokkal több, mint egy téma. A témán túl is lehetnek, vannak olyan dolgok, pillanatok, amiket érdemes megörökíteni. Akár többször is, különböző szemüvegeken át. Én nem hiszem, hogy meg kell ragadni egy témánál. Igaz, én nem vagyok se profi, se fotós, én csak turista vagyok ebben a világban. ;)
VálaszTörlésGyönyörű :)
VálaszTörlésA férjednek üzenem, hogy én nagyon messze vagyok a profiságtól, de ebben a 29 napos hónapban több, mint 200 kép készült a gyerekeimről, és ez csak az, amit elég jónak ítéltem meg ahhoz, hogy ne dobjam ki :D Miért lennél a paparazzija? Kincset fognak érni azok az elkapott pillanatok húsz év múlva. Vagy öt...
Az első fotó, a lábakkal, nagyon szuper, hogy csináltad...?
Témád meg nem lehet több? Nem lehetsz egyszerre természetfotós, divatfotós és gyerekfotós és dokumentarista? Vagy én értem rosszul ezt a téma-dolgot? A fenti képek mind gyönyörű témák, legtöbbje gyönyörű mondanivalóval. De maga az útkeresés is lehet téma, vagy egy érzés, gondolat, amit teljesen különböző képeken át akarsz, tudsz megragadni.
Orsi, egyetértek Hellával, tényleg, miért kell, hogy legyen EGY konkrét téma, hogy tudjál fotókat készíteni?
VálaszTörlésÉrdeklödéssel olvastam végig ezt a posztot, bár én nagyon messze vagyok attól a tudástól és tapasztalattól, amit Te leírtál, amit Te végigcsináltál, végigtanultál, végigfotóztál, én "csak" szeretek fotózni, de ha fotózok, azt szívvel-lélekkel teszem :)
Marcel megszületése elött tájképeket, tárgyakat fotóztam, fotós oldalakra regisztráltam magam, ahol mások vitatták meg a fotóim minöségét, de mivel ez nagyon subjektiv dolog, néha bosszankodtam is rajta, hogyan tudhatja valaki idegen, hogy én akkor és ott mit akartam fotózni, mit akartam érzékeltetni :)
Aztán 3,5 éve nekem is megszületett a kis fotóalanyom, azóta megszámlálni sem tudom, hány fotó készült róla, de egyre inkább határozott véleménye van arról, mikor fotózhatom és mikor nem :) Ha olyanja van, pózol, mosolyog, csinálja, amit kérek, ha nincs olyanja, és ez teljesen érthetö, akkor nem is érdemes próbálkozni :)) Viszont egyre többet akar saját maga fotózni, az én kis gépemmel vagy csak a kezével, hiába, átragadt már rá is a fotózás iránti szeretet :)
De még mindig szeretek tájakat, naplementéket, tavakat, hegyeket is fotózni :)
Szívesen megnézném a fotóidat, van valahol egy album, ahol gyüjtöd öket?
Szép napot Nektek!! Orsi
Hella, Orsi, köszi a reagálást. Talán egy művész attól (is) művész, hogy van egy dolog, egy gondolat, amit alaposan körüljár, amiben kiteljesedik. Éveket, vagy akár évtizedeket szentel egy témának. Emögött kemény munka is van, kilométerek, izzadság, idő. Az eredménye lehet egy kiállítás, egy album, vagy elismerés. Persze ettől még fotózhat mást is, jól. A portfolió bemutatón kiemeltek egy fiatal művészt, aki 30 fekete-fehér képen át mutatta be egy strand életét. 30 képen át ugyanabból a pontból fotózta felülről a napozó tömeget. (Mondjuk ez egy rossz példa, mert akkor sem és most sem tartom ezt az ötletet értékesnek.) És én hiába vittem oda 30 tökmás képet, nem volt benne meg az egység, az egyik kurátor azt mondta, diszharmóniát sugároznak. A másik meg azt mondta, nekem az alkalmazott fotográfia kell, nekem feladatok kellenek. És igaza volt. Belőlem nem lett művész.
VálaszTörlésEttől függetlenül számtalan fotóművész van, akiknek a munkáját nagyra tartom.
Timi, köszi! :)
VálaszTörlésA lábas képről... az az én lábam. Nem volt modell. Időzítőre állítottam a gépet a parkettán, a nappaliban kevés volt a fény, így viszonylag nagy zársebesség kellett. A véletlen műve, hogy ilyen lett. :)
Ez nagyon szép írás volt, a képek is nagyon tetszenek. Nagyon megérintett, köszönöm.
VálaszTörlés(Ez az egy helyről fényképezett strand, hát hm! Az egyik Midsommer rész is egy fényképészről szól, aki minden nap lefényképezi az utcát ugyanabban az időben, ugyanabból a szögből - szóval szerintem sem ötletes. Talán egy olyan kiállítás lenne nekedvaló, ahol a sokoldalúságukat bizonyíthatnák a fényképészek. Szerintem attól nem művészibb valami, hogy harmincszor is lefényképezi ugyanazt egy kicsit másként...)
Most talán túl őszinte leszek. Szerintem a művészek egy része nem normális. Elvont. És gyakran bigott, aki azt hiszi, hogy csak egy féle dolog lehet jó.
VálaszTörlésSok állítólagos művész, akik művészeti iskolát is végeztek, kapnak egy szemellenzőt, mint a lovak. Megtanulják a megfelelő zsargonokat puffogtatni és képtelenek átlátni a kerítésen, hisz ott a szemellenző.
Én max viccből vagy tanulmány jelleggel fotóznám ugyanazt a helyszínt ugyanolyan szögből blablabla. Mennyire kell ahhoz elvontnak lenni, hogy vki ebbe művészetet képzeljen. Érdekes lehet egy tanulmányhoz, de kb. ennyi. Számomra. :D
Szerintem a művész szó nem feltétlen csak pozitív jelentést hordoz. Neked nem kell annak lenni, bőven elég, ha jó fotós vagy!
Ez az egész művészesdi nagyon szubjektív. Körbe és körbe jár egy kép és egy szöveg, miszerint egy huhuhúúúú de ismert hegedűművész lemegy a metróba és ott játszik 45 percet. Azon kívül, hogy 1-2 gyerek, felnőtt megáll pár pillanatra, mindenki robog tovább, le se fütyülik. Pedig a pasi húúúúúú de híres (én laikus sose hallottam róla, de ez csak az én szegénységi bizonyítványom :D) és a hegedűje vagyonokat ér. Ráadásul egy-egy koncertjére igencsak drágán adják a belépőt.
Miért lett ő olyan híres? Talán csak azért, mert jó helyen volt, jó időben és a számára megfelelő emberekkel találkozott. Olyanokkal, akik pont az ő tudására, képességeire voltak vevők és utána egy gépezet elindította a pénztermelő pályán. De ha olyan emberekkel találkozott volna azon a bizonyos napon, akiknek nem jön be az ő művészete, akkor most nem belőle csinálnának pénzt, hanem másból. :) Ha a metró utazóközönségén múlna, akkor ő is csak egy éhező művész lenne. ;)
A művészet mindenkinek mást jelent. Mindenkinek más az, ami értéket képvisel. Ha hozzám vágnának egy Vasarely, Cézanne vagy egyéb híres festő képét, csak úgy ajcsiba, nagyon örülnék ... hogy sok pénzt kereshetek azzal, ha eladom. :D Merthogy a lakásomba tuti nem tenném be, mert nekem nem tetszenek a műveik. Persze, ettől még lehetnek elismertek és ismertek és tehetségesek. Max én, mint fogadó közönség nem tudom értékelni.
És talán az sem véletlen, hogy sok művész csak halála után lesz híres. Mert amíg élnek nem biztos, hogy összefutnak azokkal a megmondóemberekkel, akik képesek őket egy felkiáltásukkal, sóhajukkal híressé tenni és rájuk akasztani a művész nevet.
Ha nem csak a szakértők, hanem a hétköznapi emberek, az egyéb szakmai társadalom véleménye is érdekel, akkor lehet, érdemes lenne használnod a webes fotós alkalmazásokat (bár lehet, hogy már használod). Mert ha ebből szeretnél megélni, vagy már teszed is, akkor úgyse a zsűri fizet meg, hanem a közönség. ;)
De persze mindez csak az én véleményem. :)
Elnézést, kicsit terjedelmes lett a szövegem. :D
VálaszTörlésKinek van joga megmondani mi a müvészet és mi nem? És ki adja nekik ezt a jogot... jelenti ez azt, hogy akkor valaki lemond erröl a jogáról?
VálaszTörlésEz filozófiai kérdés? :-)
Nekem az a fontos, hogy valami összekössön a... hm, nevezzük az illetöt 'alkotónak'. Ha úgy érzem öt is ugyanaz az érzés járta át, mint engem. Ha a müre ránézve újra és újra ugyanaz az érzés jár át és az lelkileg gazdagabbá tesz, és általa több leszek. Több egy gondolattal, több egy érzéssel, több egy pillanatnyi békével, több egy álommal,...
Altair, örülök, hogy tetszett az írás és a képek. Nekem is nagyon jó volt visszaemlékezni, régi fotókat nézegetni. Aztán rájönni a konklúzióra. :)
VálaszTörlésHella, hasonló módon látom én is a dolgokat. A művészet mindenkinek mást jelent. A strandos fotós példám egyértelműen negatív volt, de azért ott van rengeteg magyar fotós, művész, alkotó, akiknek valódi témáik vannak/voltak, és óriásit alkottak. :)
VálaszTörlésDóri, jó kérdés, hogy kinek van joga bírálni más alkotókat, akár egy ilyen portfolio bemutatón, akár máshol... ha visszagondolok, legtöbb esetben én kértem, hogy bíráljanak, hogy tanuljak, okuljak, hogy megtudjam, hogyan, merre tovább. :)
VálaszTörlés