Csigaház

Mindenhol jó, de legjobb otthon. Milyen közhely, mégis mennyire igaz. Egész nap jövünk-megyünk. Mégis rájövök, olyan jó semmi mást nem csinálni, csak itthon lenni. Csak egy kicsit élvezni azt, hogy otthon vagyunk.

Kint ülök a kis kertben. Hanna a királylányos szobájában húzza a lóbőrt, a szajkók hangoskodnak fölöttem a fenyőn, követelik a napi kenyéradagot. Gábor csak ráncolja a homlokát, hogy jól ide szokattam őket. 5 éve élünk Budapesten, ezalatt négyszer költöztünk. Az első lakásunk leginkább egy garázsra hasonlított. Egy négyemeletes panelház utcafronti üzletrésze volt átalakítva elvileg lakható térré. Gábor utálta, én mégis megszerettem a 24 m²-t. Bár eleinte furcsa volt, hogy az ajtó a járdára nyílik, és este bárki beláthatott, ha nem húztam el gondosan a sötétítőt. De volt ennek előnye is, például az autót mindig szem előtt tarthattam. Számtalan emlék fűz oda, Szofi kutyusunk oda született, ez volt az otthonom, mikor Gábor fél évig Németországban a diplomamunkáján dolgozott. Minden reggel innen indultam első munkahelyemre a Meglepetés magazinhoz. Aztán egy idő után beláttam, kinőttük, és azt is, hogy a dohos hungarocell falak - amit átfestettünk napsárgára, mégis valami különös oknál fogva malacrózsaszín lett - nem tesznek jót a kialakuló asztmámnak. De a szívemhez nőtt, és azóta is, ha arra visz az utunk, teszünk egy kanyart hogy megnézzük, ugyanazok-e még a függönyök.

A következő állomásunk egy második emeleti kétszobás lakás volt, egy forgalmas út mellett. Gábornak 5 percre volt a munkahelye, én meg ráláttam a Sanoma épületére még hétvégén is. Az itt töltött másfél évre nem nagyon emlékszem, szinte csak aludni jártunk haza. Aztán hirtelen lelassult minden, ahogy Hanna beköltözött. Már nem az lett a legfontosabb, hogy a kedvenc éttermünk is gyalog egy perc. Olyan helyet kerestünk, ahol Hanna budapesti körülményekhez képest jó levegőn lehet, ahol néha hallani, hogy csiripelnek a madarak, ahol a közelben van játszótér és egy kis zöld. Hathetes terhesen újabb költözés jött. Azt nem kívánom senkinek. Persze, orvosi utasításra nem emelhettem, de a takarítástól és pakolástól nem lettem eltiltva. A lakás kétszobás volt, így Hanna a születésétől fogva velünk aludt. Persze, külön ágyban. - Azért néhanapján odacsentem magunkhoz. - Egy év múlva azt vettük észre, hogy a lihegő – azaz a járóka – elfoglalja az egész nappalit, és a többi fennmaradó, nem túl jelentős, ám annál hasznosabb lakóteret Hanna játszószőnyege és játékai foglalják el. Aztán váratlanul, minden keresés nélkül ránk talált a jelenlegi otthonunk.

Szilveszterkor újabb költözés jött. Hiába a rutin és hogy csak három ajtóval kellett arrébb vinni a szekrényt, a költözés felért egy kisebb kalanddal. Míg Gábor hordta a cuccokat, addig Hanna az új lakásban felfedezőútra indult. Megtalálta az összes konnektort, a beépített szekrényből pillanatok alatt kirámolta a cipőket és az egyéb oda szánt dolgokat. Egy hét is eltelt, mire minden a helyére került. Féltünk, milyen lesz az első éjszakánk külön, de Pandának első pillanattól kezdve elnyerte tetszését a királylány szoba, a színes függöny és az ágya feletti levél alakú baldachin.

Azóta eltelt 6 hónap. Persze, tennivaló mindig akad. A hálónkban a lámpa sem került még a helyére. És ott van a gardróbban az a doboz is, ami 5 éve várja, hogy kipakoljam. A napokban Hanna a kanapét is felavatta. Indiánugrással zúgott fejjel előre a parkettára. Pedig csak egy pillanatra vettem le róla a szemem. Mikor visszafordultam, hogy gyanús a csend, szinte kockáról kockára láttam a mutatványt. Aminek akkor még nem tudtam mi lesz a következménye. A szaltóból macska módjára fogott talajt a lányunk, aki hangos bömbölésben folytatta a parádét. Apja karjában már láttam az óriás puklit a homlokán, ami azóta lila-barna-zöld színben pompázik. Én rohantam volna vele az ügyeletre, de Gábor csúnyán kinevetett. Aztán beláttam, neki volt igaza. 5 perc és már el is volt felejtve az egész.

Míg főzök, Hanna fakanállal kavar a lábasában. Aztán megyünk ki a kertbe játszani. Szofi - "Fifi" - űzi a bogarakat, miközben Hanna egyre nagyobbakat pislog hintázás közben. Délután epret szüretelünk, már látom, érik a paradicsom és a szeder is. Hanna kedvence a kert végében lévő kavicsos, egy pókra - "póp" - rámutat. Kis vödrébe köveket gyűjt, gondosan válogat, majd egyesével a kezembe nyomja. A lila árvácskákat és a kis sziklakert növényeit szimatolja, minden fűszálat megvizsgál. Hosszasan figyeli egy csiga útját, aki bármerre megy, otthon van. Mindenhol jó, de legjobb otthon. Tudom, ez a hely is csak egy állomás. Aztán jön a következő és a következő. Ha le kéne írnom, Hannának mit is jelenthet az otthon, talán azt írnám, Apa, Anya, Szofi, levélkuckó. De ha igazán mélyre nézek, az otthon nem helyhez köthető. Azt hiszem, ott rejtőzik mindannyiunkban.