Nyolc lépés

Kimondani milyen egyszerű. Megtenni annál nehezebb. Hosszú az út az első önálló lépésekig. Ma fogom a kezét, aztán holnap elengedem... 

  

Hanna tíz hónaposan állt fel először a kanapén. Onnantól kezdve nem volt megállás. Felállt a kiságyban, hálózsákban, a szék mellett, a lábunkon csimpaszkodva. Az első lépéseket oldalazva tette meg a járókában - amit mi csak lihegőnek hívunk- , majd ugyanezt a technikát kipróbálta a lakásban lévő összes bútornál, kreatív módon még a ruhaszárítón is gyakorlatozott. Majd következett az A-ból B-be való eljutás pár lépésben, először törpejárásban térden, majd rendesen a talpán, rohanva, aminek minden esetben plezúr lett a vége. Bambulás közben hosszú percekig ácsorgott fogódzkodás nélkül, ha észrevette, hogy nincs támaszték, rögtön elesett. Aztán egyik nap felállt a szoba közepén egyedül. Olyan büszke még sosem volt. Koncentrál, nagy erőfeszítéssel felegyenesedik, mint egy igazi súlyemelő. Majd elszánta magát és elindult. Megtette élete első nyolc lépését. A nappaliból a konyhába totyogott, hozzám, minden csalogatás és vesztegetés nélkül. 

Eljött a mi első lépéseink ideje is. Biztos, hogy ez az a hely? Jó döntést fogunk hozni? Nem túl kicsi hozzá? És ha még szeptemberben nem fog beszélni, hogy fogja elmondani, ha valaki bántotta? És ha megint minden játékot kivesznek a kezéből, mint múltkor a játszóházban? És ő megint mindent mosolyogva odaad? Hanna még a sarki hajléktalan bácsinak is odanyújtja a cumiját, a félfogú utcaseprőnek már messziről integet. Ami mondjuk nem baj, de… Ezer kérdés és gondolat kavarog bennem. Ahogy a Bilimbo magánbölcsőde kapuját átlépjük, minden letisztul és egyértelművé válik.  Amerre szem ellát gyönyörű falfestés, mint a mesében. Egyik szobában kézműves foglalkozás újrahasznosítható hulladékból, a másikban egy óvónéni a szoba közepén, kezében nagy könyv, körülötte csendben ülnek a gyerekek. Hanna tapogatja a színes falat, ámul-bámul, be akar menni a többiekhez játszani, eszében sincs hazamenni. Igen, megtaláltuk. Ez az a hely, ahol nem lesz bennem rossz érzés, mikor először otthagyom. Ez az a hely, ahol különleges figyelmet fordítanak a gyermekközpontú nevelésre, a művészetekre, a kreativitásra. És már érzem a megvető pillantásokat, milyen anya az ilyen, aki 20 hónaposan bölcsődébe adja a gyerekét? Pedig nem vagyok karrierista, és a műkörmös sem fontosabb a gyereknél. Itt és most nem én és mi vagyunk a fontosak, hanem Ő. Úgy érezzük, Hannának egyszerűen kevesek vagyunk. Igényli, sőt követeli a gyerektársaságot. Az új információkat. Az újabb ingereket. És ha valaki azt mondja, hogy ugyan már, otthon is meg lehet tanítani és adni a gyereknek mindazt, amit egy ehhez hasonló intézmény nyújt, azon már csak mosolygok.

Következő lépésként jött az ötlet, hosszú hétvége a Velencei-tó partján, kettesben. Wellness szálloda lefoglalva, masszázsok megrendelve, anyukámnak a kilóméteres lista Hanna étkezési és egyéb szokásairól kinyomtatva a hűtőn. Indulás előtti este összenéztünk Gáborral. Egyre gondoltunk: csak egy csomag úszópelenkáért kellene megállnunk a boltban. Hannával az elmúlt 14 hónapban szó szerint össze voltunk nőve. A nagyszülők messze, bébiszitterünk nincs, magyarul mi vagyunk és Hanna. És ez így van rendjén. Aztán mégis tartottuk magunkat az eredeti tervhez, a szüleim fel, mi meg el. Furcsa volt a háromnegyed órás út, hogy nem pakolászott, szöszmötölt senki a hátsó ülésen és nem kellett a kedvenc számát ronggyá hallgatnunk.  Minden 5. percben eszünkbe jutott. Aztán csak minden 10-ben hoztuk szóba. A vacsora volt a mélypont. A mellettünk ülő asztalnál egy kétéves ült etetőszékben és kanalazta a külön gyerekeknek készült menüt, persze folyamatosan ránk mosolygott. Miközben engem mardosott a lelkiismeret, Hanna remekül érezte magát. A nagyszülők mindenben a kedvében jártak, talán eszébe sem jutottunk. Kibújt az ötödik foga, és már elfújja a pitypangot. Utólag is köszönöm a szüleimnek, hogy rábeszéltek, mennünk kell. Feltöltődtünk, és a három nap alatt egy fontos dolog is kiderült: nekünk kell megtanulni elengedni őt és nem fordítva.

Az első nyolc lépést száz követte. Már nem számoljuk. Kispingvin jön-megy, dűlöngél jobbra-balra, a karját kitárva egyensúlyozik. Már nem fogom mindig a kezét. Persze, terelgetjük a helyes irányba, egyikünk mindig ott van mögötte. Ha esik, elkapom, ne üsse meg magát nagyon. De engedem, had próbálgassa a szárnyait.