Oszkár 1 !!!

Most minden Rólad szól. Oszkár.  Ez a Te napod. Látod, eltelt egy év, pedig mintha egy pillanat lett volna. És mintha soha nem lett volna azelőtt. Mintha mindig is itt lettél volna. Nekünk. 

Hihetetlen, de a személyiség főbb vonalai már ilyen kicsinek is kirajzolódni látszanak. Határozott vagy, nyílt és eltántoríthatatlan. A nappaliból mindig ki akarsz szökni a sokkal izgalmasabb előszobába, a koszos cipőkhöz, ahol nyílik a fürdő ajtó, amit ki-be lehet nyitogatni. Elég úgy 2 másodperc, hogy nem figyelünk és Te már kacarászva rohansz is, megállíthatatlanul. Tudod, kész csoda vagy. Már az is, ahogy születtél. Nem hallgattam senki másra, csak bíztam benned, legalább annyira, mint magamban. És egyszerűen csak úgy történt minden, ahogy szeretted volna, ami életem egyik legnagyobb csodája. És persze apáé. És ez az élmény nem csak a mienk, úgy gondolom, a Te életed is meghatározza. 

Ahogy az is, hogy Téged minden érdekel. 10 hónaposan totyogtál, ma már szaladsz seprűvel a kezedben. Kint az udvaron azzal jössz, mész, piszkálsz, mutatsz az égre, ha jön egy repülő. Emlékszem, mikor először mutattunk neked repülőt és észre is vetted, nagyon tetszett neked. Hajnalban egy motoros mehetett el az utcában, Te pedig felpattantál az ágyunk közepén, a plafonra mutattál a hosszú ujjaddal és hosszasan kémlelted, merre lehet a repülő.

Az egész kis tested harapnivalóan gömbölyű, apa azt szokta mondani, mintha agyagból lennél. Ha valamit megfogsz, az kérem szépen meg van fogva rendesen. Imádsz a kertben felfedezni, nézni a hangyák útját, leveleket, fűszálat, kavicsokat gyűjteni. Mohát, tobozt simogatni, tapintani.  

Egyre világosabb a hajad és hullámokba rendeződik, a homlokodon pont olyan forgó van, mint Hannának és apának. Ettől mindig olyan jólfésültnek tűnsz. A tarkódon az az egyforintos nagyságú piros folt még mindig ott van, amit mindenki megkérdez, mi az. Mikor megszülettél egy szabályos írott M betű rajzolódott ki. Apa nagyon büszke volt rá, a bőrgyógyász szerint kétéves korodra teljesen felszívódik.

Első szavad egyértelműen Hanna volt, csak Babnak hívod. Szofit vau-vau-nak. A napokban elkezdted édesen mondogatni mély hangon, hogy mammma-mammmma, de aztán rá kellett jönnöm, ezt nem rám érted, hanem a vacsorára. Imádod a hasad. Mi is. Ma reggel viszont határozottan felém hajoltál és azt mondtad mosolyogva, hogy Mammm. Azt hiszem, ez csak nekem szólt. 

Imádod a zenét, ritmusra ugrálsz, tapsolsz, kurjantgatsz. Ha Hanna bolondozik, hangosan nevetsz és mindenben benne vagy.  Tudom, az elfogultság szülői alapkövetelmény, de anélkül is a mi édes medvebocsunk vagy. Aki bújik, ha álmos, ha szeretné kifejezni a szeretetét, lehajtja a fejét és hozzánk nyomja. Aki mindennek örül, egész nap mosolyog és sziporkázik és szórja felénk a szeretetét. Aki földöntúli erőt ad. Aki kitárja a karját Hanna felé, Hanna meg rohan. Hihetetlen, végeláthatatlan szeretet…

Szóval őrületes bajban lennénk, ha nem lennél. Akkor most ki kéne, hogy találjunk… Hanna már korábban tudhatott valamit, hogy annyit nyúzott minket, hogy legyen egy testvére. Már akkor érezhette azt a megmagyarázhatatlan szeretetet, ami fel fog szabadulni az érkezéseddel és ami azóta is uralja a mindennapokat. Ezt csak az tudhatja, aki a saját szemével látja, amit mi minden nap látunk. Napjában többször is. És azóta is hihetetlen nekünk... 

Köszönjük hogy vagy!

Boldog születésnapot Kincsünk!