Az
utolsó hetek már csak a várakozásról szólnak, gondolnánk.
Nálunk azért ez is másképp
alakult...
A nyolcadik hónapig teljesen
nyugodt voltam, hogy nagyjából minden megvan Oszkár fogadására, Hanna
babakocsija és az autós hordozó is kifogástalan állapotban pihen a raktárban a
többi régi babaholmival. Közelebbről megnézve már nem volt minden olyan
tökéletes. A régi kiságy rácsai tele fognyomokkal, Hanna babaruhái között alig
találtam olyat, amire rá lehet fogni, hogy uniszex, mert szinte mindegyiken van
legalább egy masni, fodor, vagy szívecske. És eszünkbe jutott, hogy a nappaliban
is szükség lesz egy többállású járókára, hiszen a nap nagy részét ott töltjük,
hova fogjuk rakni Oszkárt? Tehát elkezdődött a „fészekrakás”, amit - gondoltam - tapasztalt szülőkként, most jól kihagyunk. Ettől függetlenül most nem volt az
az érzésem, hogy minden felesleges dolgot azonnal be kell szereznünk, mint 4
évvel ezelőtt. Hanna örömmel segített a bababoltban kisruhákat válogatni, a nagyobb
dolgokat pedig a netről is meg tudtuk rendelni házhozszállítással, így a
cipekedést is megúsztuk.
A kilencedik hónap elején
küldtük nyomdába az utolsó lapszámot, amiben még aktívan részt vettem. Egyedül
a címlapfotózásunk szervezése volt picit megterhelő, kismamaként fel-le
lépcsőzni egy aquaparkban, ahol eleve nagy a páratartalom és iszonyat a meleg utcai
ruhában, de egy cseppet sem bántam meg. Most már itthon a napernyő alatt olvasgatom
az utolsó Évszakokat, és közben elégedetten mosolygok, mert nagyon szép lett.
Ezúton is köszönöm a kolleginák sok-sok segítségét és azt is, hogy figyeltek
rám.
És ha már szóba hoztam a
munkát, nem tudok el nem dicsekedni, hogy én vagyok a világ legbüszkébb
felesége. Nem csak azért, mert Gábor hónapokon át kezelte a nyafogásom, hanem
azért is, mert részesei lehetünk Gábor sikereinek:
Hanna gyakran beül munka
közben az apja ölébe, nézi ahogy a vonalakból egyszer csak tárgyak lesznek. Előveszi
az óriás rajztáblát és Gábor mellett ő is tervez, tollakat. Vagy 3 eltépett zsírpapír fecniből pillangót ragaszt. Ilyenkor én vagyok a világ legbüszkébb anyukája is.
És azért is, mert a 4 éves Hannám
szeptember óta töretlen lelkesedéssel járt heti kétszer az Óbudai
Mozgásművészeti Iskola művészi tornájára. És azért is én vagyok a legbüszkébb, mert a fiunk meghallgatta a
kérésünket és Hanna bemutatóját türelmesen megvárta odabent. Az évadzáró
nagyfellépésen Hannáék nyuszik voltak. Mikor felgördült a függöny, a színpad
fénybe borult, megszólalt a zene és megláttam Őt a színpadon, nem csak a
büszkeség öntött el, hanem a könny is elöntötte a szemem. Annyira ügyes volt,
végtelenül büszkék vagyunk rá! És azért is, mert tátott szájjal nézte végig a 2
órás műsor további fellépőit, vele együtt mi is ámultunk a nagyokat látván, akik
szintén ilyen picin kezdték, most táncművészeti fesztiválokon díjakat nyernek. Az előadásról készült hivatalos dvd felvételt csak pár hét múlva
kapjuk meg, viszont a youtube-ról le tudtam tölteni egy-két régebbi felvételt,
amik mindannyiunknak nagyon tetszettek:
A nagy pörgés, munka, oviba és táncra rohanás után egyszer
csak minden lelassult. Gábor rosszalló tekintetét figyelmen kívül hagyva még megpucoltam
az ablakokat (a tetőtérieket kivéve, mert iszonyat tériszonyom van), kimostam és kivasaltam
a függönyöket. A hűtőre kirakott lista minden pontját kipipáltuk, elfogytak
a teendők. Minden készen áll Oszkár fogadására. A kisszekrényben katonás
rendben sorakoznak a babaillatúra mosott kisruhák. Hanna mérlegelve, hogy elég férfias darabokat válasszon, gondosan kirakta Oszkár
kórházból hazajövős szettjét. A járóka a nappaliban felállítva, a kiságy
megágyazva, a zenélő bari csendben várja a gazdiját. Nála már csak egy valaki
várja Őt jobban: Hanna, aki minden reggel úgy jön be a hálónkba, hogy
belekukkant a kiságyba, van-e ott valaki a barin kívül, végigsimítja kis kezével az ágy
oldalát és ad rá egy puszit. Bevallom, nap közben én is be-benézek, igazgatok picit a pléden. Már csak pár nap, és reggel ott lesz Oszkár is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése