A mesének varázsereje van. Gondolatokat ébreszt, tanít, elaltat vagy megnevettet. Miközben életre kelnek a mesefigurák, minden megtörténhet, nincs lehetetlen. Új világokat nyit, ahol a valóság és mese határai elmosódnak. Elröpít egy olyan helyre, ahol a jó minden esetben elnyeri végső jutalmát. Ki ne szeretne ilyen világban élni?
A meseolvasás akkor kezdődik, mikor reggel Hanna kinyitja a szemét. Rohan a könyvespolchoz, a kanapéra hozza az épp aktuális kedvenceket, odafészkeli magát mellém és míg ő beszippantja a reggeli kakaóadagját, addig már túl is vagyunk három kiskönyvön. A könyvespolc roskadásig tele, mert könyvből soha nem elég. Először a leporellókat gyűjtöttük, majd az általunk elnevezett mutogatós könyveket, amiből millió féle létezik: kihajtható sokfüles, hajtogatós, csoportokba rendező ezerszavas. Ezekkel akár órákat el lehet játszani, mi kérdezzük mi hol van, Hanna pedig mutogat, vagy fordítva.
A leporellók és mutogatósok után előkerültek az ezer éves ismeretterjesztő könyveink, a legalább 20 éves Minden napra egy kérdés is, amit a gyerek imád, mi meg nosztalgiázunk, már maga a könyv illata is emlékeket ébreszt. Örök hálánk a Gábor 25 éves angol képeskönyvének, ami bemutatja, hogyan vizsgálja meg a doktor bácsi a beteg kiscicát. A Hanna szerint „szuris” oldal csodákat tett, azóta a gyerek szinte berepül az orvosi rendelőbe és követeli a doktor néninktől az injekciót – persze nem kap.
Majd jöttek az igazi mesekönyvek. Hanna jelenlegi abszolút favoritja - az Öreg néne őzikéje és a Kisvakond után - a Bogyó és Babóca sorozat, ami egy katicalány és egy csigafiú barátságáról szól. Gábor csóválja a fejét a benne szereplő illusztrációk láttán. Bár nálam enélkül is leáldozóban van a Bogyó és Babóca kultusz - Hanna rajongása még töretlen -, ugyanis a napokban lehullt a lepel, a mesében szereplő fülgyulladásra való fülmelegítő sapka valóban létezik. És mint kiderült, méregdrága.
Pár hete csak leraktuk a kiságyba és már húzta is a lóbőrt. Most a két esti mese közben én vagyok a visszhang, Hanna fél sorral mindig előrébb jár. Kívülről tudja a kedvenceit. Az „itt a vége fuss el véle” után őfelsége kérésére leoltom a lámpát. Ő hálózsákban áll a kiságyban a rácsnál, szorosan átölel, ott állunk ketten a félhomályban, én simogatom a hátát. Közben halkan átbeszéljük az egész nap történéseit. Érzem, ahogy egyre jobban elernyed a kis teste. Majd adom az utolsó jó éjt puszit, de ő újra feléled és szorít, ahogy csak bír. Ez így megy hosszú perceken át és azt kell mondjam, imádom. Nem csak a meséket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése