Emlékszem, hideg januári péntek este volt. Minden ugyanúgy történt, ahogy szokott. Vacsora, pizsama, film. Annyi különbséggel, hogy tudtuk, 3 nap és megszületik Hanna. Azóta is sokszor eszünkbe jut, beszélünk róla. Gyerekként gyakran kértem anyukámat, meséljen nekem arról a napról, mikor megszülettem. Imádtam hallgatni a történetet. Most én mesélek.
3 nap. Időnk, mint tenger. Hétvégén még belefér egy nagytakarítás és egy nagybevásárlás. Programozott császár, műtő lefoglalva, orvos, aneszteziológus, szülésznő leegyeztetve. Szépen bemegyünk ketten, majd hazajövünk hárman. Természetesen Hanna másképp gondolta, átírta az egész forgatókönyvet. Utólag rájöttünk, jobban tetszett neki ez a dátum: 01.23.
A bent töltött 9 hónap abszolút problémamentesen telt. Szinte az utolsó hetekig dolgoztam, tele energiával. Előfordult, hogy este 10-re értem haza, mert elhúzódott egy-egy címlapfotózás. Gábor csak csóválta a fejét. Én meg élveztem minden percét, hogy jöhetek, mehetek. Két gyökeres változáson mentem át a terhesség alatt, az egyre nagyobb méreteket leszámítva. 1. Folyamatosan tonhalat ettem. 2. Mágnesként vonzott a hideg víz. Ami érdekes, mert alapvetően nekem a 37 fokos víz is annyira hideg, hogy bele nem tenném a kisujjamat sem. Akkor mégis imádtam.
Január elején már tudtuk, ebből bizony császár lesz. Hanna nem akart befordulni a helyes pozícióba, hiába kértük, már akkor is makacs volt. Aztán eljött az a hideg péntek este. Hanna egyértelműen jelét adta, hogy mihamarabb ki szeretne jönni. Gábor rohant tankolni, mert mikor máskor nincs benzin a kocsiba. Annyira tipikus. Addig felöltöztem, átnéztem a holmim, hogy minden meglegyen. 9 hónapig azzal rémisztgettek a barátnők, kollegák, hogy pont az ilyen felkapott orvos nem ér rá bemenni szüleszteni, mint az enyém. Síszezon van, kérem. Az orvosomtól és a szülésznőtől pedig egyfolytában azt hallgattam, hogy leletek, papírok nélkül be sem engednek a szülőszobába.
Gábor hazaér, kocsi tele, indulás. Az orvosomat hívom, nem veszi fel. Kórház hóesésben 25 perc. Félúton azért eszembe jut, hogy az összes leletem, papírom otthon hagytam. Irány haza. Doki még mindig nem veszi fel, Gábor egyre idegesebb, én csak nevetek. – Ha Gábor miattam aggódik, belőlem csillapíthatatlan nevetés tör ki, amitől ő még idegesebb. – Útközben 6 hókotró megy előttünk. Sms-t pötyögök az orvosnak, majd rögtön visszaír, indul. Fájások 5 percesek. Gábor nyugodtabb, át akar hajtani minden piroson, mondván éjjel van és szülünk, de nem engedem. Közben poénkodik, esetleg valamit a Burger Kingből? Ahogy beértünk a kórházba minden felgyorsult. Hajnali 1 óra 18 perckor felcsendült az a hang, amire már rég óta vártam. Hanna hangja mély volt és éles. Csak egy pillanatra mutatták meg nekem. Emlékszem, azt mondtam: „Nem is hittem, hogy ilyen gyönyörű vagy!”, mire ő abbahagyta a sírást, ásított egyet és hosszú ujjait a szájához emelte. Vitték tovább méricskélni, bebugyolálni, majd az apja ringatta. Az az édes, ismerős illat, ami körüllengte máig az orromban van. Az egész csecsemőosztályon talán ő volt a legkisebb, a 2450 grammjával és 51 centijével. 2010. január 23-án gyökeresen megváltozott az életünk. Megszületett.
Azóta eltelt lassan 2 év. Már elmeséli, mi történt a minioviban. Az apjába csimpaszkodik, szorítja kézzel, lábbal. Azt mondja, szeret. Sőt, imád! Hanna az első pillanattól kezdve olyan volt, mint egy napocska. Azóta is sziporkázik. Mindig mosolyog. A szemei ragyognak. Ha rossz kedvem van, csak ránézek, és minden bajom elszáll. Ha megölel, olyan erőt ad, hogy elhiszem, bármire képes vagyok. Most már tudom, hogy létezik az a földöntúli szeretet, amire álmomban sem gondoltam. Aminek a forrása ő maga. Mindennek ő a kezdete és a vége. Folyamatos végtelen áradat. Öröm, aggódás, gondoskodás. Szeretet. A világon nincs nagyobb kincs!
Bal oldali fotó: Rátkai Éva, Kismama magazin 2010. október
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése