Hétfő reggel volt, a megszokottnál jóval korábban. Ültünk az autóban. Most az egyszer szerettem volna, ha megállít a sorompó, vagy legalább a piros lámpa. Csak hogy húzzuk az időt. Csak egy kicsit legyünk még együtt. Ketten. Így is 3 perc alatt odaértünk. A láthatatlan feszültség egyre csak nőtt. Talán mert lezárult egy korszak. Szép volt, jó volt, de vége van.
Első nap
Ahogy átléptük a Bilimbo küszöbét, Hanna heves ellenállásba kezdett és azonnali hatállyal ki akart menni. Egyszerűen csak megérezte a bennem lévő feszültséget. Pedig a nyári látogatások alkalmával ő volt az, aki nem akart hazamenni, most meg egyfolytában mutogatott az ajtóra, hogy „kijössz, kijössz”. A szívem szakadt meg, holott tudtam, jó helyen vagyunk. Bilimbo manó még mindig ugyanolyan barátságosan mosolyog az előtérben, a gyerekek szekrényein egy-egy kézzel festett ovis jel, a plafonról repülők és bolygók lógnak, a sarokban egy fa, ágai olyan élethűek, hogy magam sem tudom, hol ér véget a mese és hol kezdődik a valóság. Ahogy megnyugodtam, Hanna is lecsillapodott, egész délelőtt együtt játszottunk, ismerkedtünk a csoportszobában. Persze ő csak velem foglalkozott, azért szemmel tartotta a két óvó nénit és a gyerekeket. Jó volt látni, hogy az udvaron fél órára teljesen megfeledkezett rólam. De így is aggódtam, Hanna az egyik legkisebb a csoportban, ő még nem tud egyedül enni, inni, mint a többiek.
Második nap
Reggel megkaptuk Hanna kisszekrényét, bepakoltunk és már rohant is be a csoportszobába „Gyerekek!” felkiáltással. Néztem ahogy játszik az óvó nénikkel. Tegnap még nem kommunikált velük, most meg hirtelen felbátorodott. Hanna száz kérdést tett fel, „Mi ez? Mi az?” és ők az ezrediket is megválaszolták. Majd 10 perc után éreztem, teljesen felesleges a jelenlétem, így elköszöntem tőle és kimentem a szobából. Könnycsepp sehol. Láttam, ahogy tízórai előtt ő is sorakozik kezet mosni, ő is a kis asztalnál evett, mint a többiek. Ő is beállt és fogta a vonatos kötelet, így indultak ki az udvarra játszani, miközben Ildi néni énekelte a vonatos dalt. Mindent játékként fogott fel és tetszett neki.
Harmadik nap
Reggel, két cipőhúzás között Hanna beütötte a fejét az előszobaszekrény élébe, de a homlokán lévő óriási pukli sem tántorította el, hogy elinduljunk. A Bilimbóba érve szinte le se tudtam öltöztetni, úgy rohant be a többiekhez játszani. Én már az ajtóban el voltam felejtve. Furcsa volt a bevásárlás, hogy nem kellett ezerrel kapkodnom és mindent nyugodtan végignézhetek. Furcsa volt itthon, hogy a szatyorból senki nem pakol ki helyettem, és hogy a vizes ruhákat most nem adogatja senki teregetés közben. Egyszerűen idegesített a csend. Persze minden gondolatom körülötte forgott. Biztos sír utánam és haza akar jönni. Dehogy akart! A kiskertben árvácskákat ültettek és ő is segített. Aztán láttam azt is – pedig hogy szabadkoztam, hogy én nem fogom meglesni, de mit csináljak, egyszerűen túl hamar értem oda-, hogy Ildi néni egyméteres vonzáskörzetében játszik, többször felkéredzkedik az ölébe és puszit is kap. Egyszerre minden világos lett: Hanna beilleszkedett. Hannát szeretik.
Egy héttel később...
Persze a 3 nap után 2 nap otthon következett, mert folyt az orra és köhögött. Erre számítottunk. Tartottam, hogy a kimaradt hosszú hétvége újabb ellenállást szül, de nem így lett. Ahogy meglátta Ildi nénit, két karját kitárva szaladt hozzá. Délben a kanapén várakoztam, hogy befejezzék az ebédet. Eltelt legalább 20 perc. Gyanús lett a csend. Majd az óvó néni szólt, hogy nyugodtan kukkancsak be az étkezőbe. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. A lányunk egyedül ült az egész ebédlőben és szorgosan kanalazta a főzeléket. Minden segítség nélkül. Mi mást mondhatnék, végtelenül büszke vagyok rá!
Reggelente Hanna sürget, induljunk. Az út piros lámpa nélkül is hosszú, legalább 3 perc. Rájöttem, meg kell tanulnunk elengedni őt és tudnunk kell megbízni benne. Az éremnek legalább két oldala van. Egyrészről tényleg lezárult egy korszak, ami visszahozhatatlan. Viszont most kezdődik egy egészen új, egy sokkal izgalmasabb!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése