Különös ismertetőjegyek

Volt egy visszatérő rémálmom, mikor Hanna még a hasamban volt. Bemegyek a csecsemőosztályra, ahol van legalább 100 ugyanolyan gyerek, ugyanolyan ruhában, ugyanolyan kiságyban, én meg ott állok kétségbeesetten, vajon melyik az enyém? És az a nagy büdös helyzet, hogy ez be is következett…

Kereshetném a mentségeket, hogy éjjel, mikor megszületett, csak egy másodpercre tartották a fejemhez, akár el is felejthettem reggelre, hogyan is néz ki. Persze az apukák könnyebb helyzetben voltak, ők nem léphettek be a csecsemőosztályra, nekik csak egy nevet kellett kibökni és már tolták is ki a gyereküket. Én meg ott álltam a teljes kétségbeesés közepén, hogy a 20 csomag közül vajon melyik lehet az én gyerekem. Aztán gyanússá vált a legkisebb, egy hason alvó. Ő volt az. Így kódolódott belém az első naptól kezdve Hanna különös ismertetőjegyeinek keresése. Talán, hogy a világ összes gyereke közül felismerjem.

Már aznap feltűnt az átlagtól jóval méretesebb ujjacskái. Azóta is, ha mutogat, olyan mintha varázspálcát tartana a kezében. Majd a szemére lettünk figyelmesek. A szürke fátyolos tekintet egyre csak kékebb és kékebb lett, közepén egy sárga folttal. Ez csak azért különös, mert Gábornak zöld, nekem barna a szemem. – A kétkedőket megnyugtatnám, genetikailag abszolút lehetséges. - Később hüledeztünk, hogy a sötét babahajat szőkés- barnás-vöröses fürtök váltották, amitől Hanna tényleg úgy néz ki, mint egy mesefigura, vagy legalább egy manólány.  Egyévesen jelentek meg az első fogacskák, persze nem a normális, átlagos sorrendben. Azóta sem nőtt ki az egyik felső szemfoga, ahogy az apukájának – és Tom Cruise-nak – sem, valószínűleg Hanna is hordozza eme észrevétlen ám annál különlegesebb ismertetőjegyet.

Az útlevélfotóján pont úgy néz ki, mintha most lépett volna ki egy rajzfilmből. Hanna a kis fülkében az ölemben ült, Apa kint, a kamerát kezelő néni meg folyamatosan adta az utasításokat, hogy fogjam, mit csináljak, akivel majdnem össze is vesztem. Mert a kamera mellett lévő plüssegeret kellett volna néznie Hannának, amit én rögtön lekutyáztam. A néni folyamatosan okított, hogy nem kutya, hanem egér, miközben Hanna csak nem nézett a kamerába, inkább a függönyt huzigálta az apját keresve, vagy vauzott, én meg majd lefordultam a székről a nevetéstől. A negyed órás beállításból azért csak lett egy jó fotó, köszönhetően a néni profizmusának és türelmének.  

Ő az, aki mindig énekel, egyszerű rövid dallamokat utánam laláz. Imád helyben futni, mikor Apa hazaér, az előszobában ír sztepptáncossá változik, a kétperces szóló láttán nem tudjuk visszatartani a nevetést. Ő a világ legnagyobb mormotája, mert ha esik, ha fúj, este 7-kor már ágyban van. Majd 13 óra múlva mi keltjük fel.

Ha megkérdezed, hogy hívják, mesefigura hangján halkan suttogja, hogy Hanna. – Azóta sem tudtuk megfejteni, hogy miért. - Ha a fürdőszobában vagy és valaki bekopog, majd rádkapcsolja a teljes világítást, és hangos hahotázásban tör ki, az egész biztosan csak a mi lányunk lehet.  Mostanában elkezdte kifordítani a szavakat, így lett a kakaóból kukua, Szofiból Faszi, cumiból mumó, néniből nyanya. Gyakran használja a kitalált rövidítéseit, a bogár neki boa, a banán baa, a szalvéta szal, a ringyirongyi – anyagpelenka ami folyamatosan a kezében van – rííí. Ha úgy tartja kedve, a keresztnevemen szólít, amitől teljesen ki vagyok akadva „Osiiii”. Én meg folyamatosan irigykedem Gáborra, akinek van vagy száz neve: többek között Apuli, Apuka, és Apakirály – a királylányos falmatrica után szabadon. Gábor szerint egyszer már mondta azt is, hogy Anyakirály, amiről jól lemaradtam, és azóta sem hiszem el nekik. 

Mégis Hanna legszembetűnőbb ismertetőjegye, hogy kiköpött apja. És nem csak kinézetében, hanem mozdulataiban, testfelépítésében, személyiségében is. Bár Gábor semmi azonosságot nem vél felfedezni, én hiszek a szememnek és a több száz embernek, akik másfél éve ezt bizonygatják. 

Születése előtt szinte lázban tartott, hogy vajon milyen lesz ő, milyennek fogjuk látni mi magunk, hogy vajon minket sem kímél majd a vak szülői elfogultság. Mert mindenkinek a saját gyereke a legokosabb és a legszebb, ehhez nem fér semmi kétség. Akkor úgy gondoltam ez nem helyes. Pedig így van rendjén. Minden gyerek egy megismételhetetlen csoda. És ma már a kettő milliárdból is felismerném őt. Akár csukott szemmel is.