Egy doboznyi gyerek

Van egy doboznyi gyerekünk. Pontosabban, egy doboznyi gyerekünk, aki nem alszik. Vagy ha alszik is, nem túl sokat. Azaz nem annyit, amennyit mi szeretnénk. Mondjuk úgy este 8-tól reggel 8-ig, hétvégén. Ehelyett két ujjamon meg tudom számolni, hányszor aludta át az éjszakát a 15 hónap alatt. De nincs vész, olvastam, ha többször felkel a gyerek éjszaka, az jó, mert az azt jelenti, hogy erős a kapcsolata a szülőkkel. És éjszaka is szüksége van a megerősítésre, hogy mi ott vagyunk. De meddig???

Oszkár születésénél már sokkal magabiztosabbak voltunk minden téren. Nem tudott senki elbizonytalanítani, hogy jó, ha fel van írva az a tápszer, legyen csak itthon, az a biztos. Receptet sem voltam hajlandó elfogadni a kórházban. Aztán tápszer nélkül is életben maradt Oszkár, és szépen fejlődött. Rengeteg előnyt jelentett, hogy anyatejes baba volt 15 hónapos koráig. Egyszer sem volt lázas beteg. Nem kapta el az influenzát, mikor az egész családon végigsöpört és az anyatejjel védettséget kapott mikor Hanna bárányhimlős lett. Pedig nem különítettük el őket, hogyan is tudtuk volna? 

És még sorolhatnám az előnyeit, hogy az anyatej után nem kellett mosogatni, nem kellett éjszaka a sötétben botorkálni a konyhában, csörömpölni, mikrózni, forralni, hűteni, mérni, kavarni. Egyszer sem felejtettük otthon, ha elmentünk csavarogni. Az anyatejnek köszönhetjük, hogy Oszkár nem lett cumis, életében kétszer ivott cumisüvegből, azóta sem tudja, mit kezdjen vele. Jó, most sokan azt mondják, könnyű annak, akinek van teje. Pedig ez nem így van. Rengeteget küzdöttünk, hogy legyen. És én ezért nagyon büszke vagyok, nem csak Oszkárra, hanem az egész családra. Örülök, hogy Hanna életében is ez egy természetes dolog lesz, és ő is tudja, hogy ez mennyire fontos, és ez így van rendjén. Egyszer azt kérdezte Gábor, hogy elítélem-e azokat a nőket, akik nem szoptatnak. Kis gondolkozás után azt mondtam, hogy ellítélem azokat, akik nem próbálnak meg segítséget kérni. Védőnőtől, laktációs szakembertől, gyerekorvostól. Mert tapasztalatból tudom, hogy tudnak segíteni. 

Hajnalban eszem ágában sem volt 3 óránként kelteni Oszkárt, ha netán nem ébredt „időben” hogy egyen. Ha éjjel felkelt, nem inogtam meg, hogy bevigyem magunk közé a nagyágyba, mondván hogy az életbe nem tudjuk majd leszoktatni róla és innentől kezdve csak velünk fog tudni aludni.  Elfértünk hárman is, ő akkor ehetett, amikor akart, én meg tudtam pihenni, talán így kevésbé voltam holtkóros másnap. Persze egy anya éjszaka is szolgálatban van, mikor elkezdett lekommandózni az ágyról szép csendben, az utolsó pillanatban, de mindig elkaptam. Néha azt vettem észre, mintha hamarabb megérezném pár pillanattal, hogy fel fog ébredni. A gyereksírás, ha csak pár másodpercig is tart, olyan ébresztőleg hat rám a mai napig, szinte végigcikázik az idegpályáimon, és riadót fúj. A fáradt apukákban ez az ösztön éjjel azért ennyire nem erős. Emlékszem, az első Oszkárral töltött éjjel után Gábor megkérdezte, milyen volt az éjszaka...

Azóta eltelt pár hónap. Oszkár már Hannával közösen bitorolja a gyerekszobát, már nem alszik közöttünk. Minden dobozt kirámol, bemászik, kiszáll, tologat, pakol. Zsírkrétával maszatol, könyvet nézeget, ma már kimondta azt is, hogy cica. 

Este 8 körül befészkeli magát a kiságy egyik sarkába. Nem szereti a hálózsákot. Nem szereti a takarót. Felpattan, fut pár kört a kiságyban hangosan kacarászva, néha ugrál is. Aztán látom, hogy egyre nagyobbakat pislog a félhomályban. Elkezdem énekelni az altatódalt, amit pici korától megszokott. Ő odatartja a fehér bárányát, hogy mihamarabb túl legyünk az esti kornyikáláson, inkább azt húzzam fel, annak a dallamát talán jobban kedveli. Aztán odatartja még ötször, tízszer. Közben a kékszínű kisplédjét maga alá gyűri, a báránnyal és a nyuszival, szép kupacot csinál belőlük, a hasa alá gyömöszöli az egész hóbelebancot és ficereg. Közben tologatom a görgős kiságyat, ringatom. Hirtelen felpattan és megölel, visszakuckózik a cókmókra. Aztán megint felpattan, belémfúrja a fejét, a nyakamba az orrát, megfogja két kezével az arcom és odahúzza magához, hogy piszézzünk, aztán megint visszafekszik és ezt eljátssza még vagy százszor.

Én meg hogy is haragudhatnék rá, aztán egyszer csak már nem bír felkelni, térdel, feje a kupacon, feneke az ég felé, még mond egy-két új szót halkan pl. hogy kakaaaa és elalszik. Én meg ott állok, levegőt sem merek venni és azon gondolkodom, hogy hogyan operáljam ki a hasa alól a plédjét, amivel be kéne takarni, nem szereti a meleget, de mégiscsak ősz van… Majd lábujjhegyen, mint egy macska kiosonok és indiánszökkenéssel jövök le a lépcsőn, hogy sikerült, elaludt. Éjszaka felébred még egyszer-kétszer. Néha 5 perc a visszaaltatása, néha 50. Gáborral váltjuk egymást, minden este beosztjuk ki meddig „ügyeletes”, ki mikor megy be, ha felébredne. Igaz az ügyeletesek néha nyafognak nap közben és karikásabb a szemük, estére érzik igazán a teljes végkimerülést, mikor kezdődik újra a műszak. Aztán belegondolnak, hogy egyszer majd hogy fog nekik hiányozni ez a fárasztó, de mégis gyönyörű időszak…