Oszkár mesél

Sziasztok! Oszkár vagyok. Még nem beszélek, de a család gyakran a számba adja a szavakat. Mikor azt mondom, hogy ba-ba-ba-ba-ba és mély hangon összeráncolt szemöldökkel, hogy dá-dá-dá-dá, akkor mindenki rám figyel, amit nagyon szeretek. Azt már kevésbé, hogy ilyenkor körém gyűlnek, és arra kérnek, hogy mondjam még egyszer.

Ilyenkor pont így nézek rájuk. Meg akkor is, ha anya előveszi a fényképezőgépet. Amúgy egész nap mosolygok, de egyszerűen nem szeretem produkálni magam és kész. Tornán is mindig mondja, hogy mutassuk meg a gyógytornász néninek, hogy már négykézláb mászok, meg hogy ülök, és röhögve meg tudom csinálni a lefelé néző kutyapózt, de én azért se.

Na jó, mutatok egy fekvőtámaszt, közben énekelek valamit. 

Persze ha anya egy pillanatra nem figyel, az más. A konyhaasztal lábához lopózok, elkapom, és megkóstolom, és anya el is dobja a fényképezőgépet, mert a lelki szemeivel már látja, ahogy beütöm a homlokom az élébe. Nem sírtam. Nem is fájt annyira.

Szeretek mindent megkóstolni, de amit még ennél is jobban szeretek, azok a címkék. Plüss állatok, pelenkák, előkék, ruhák, a babakocsin fityegő játék címkéit lassan, komótosan összedörzsölöm a két ujjam között. Szeretek tapintani, mindennek megnézni az anyagát. Szeretem a krómozott, fémesen csillogó tárgyakat.

Anya meg szereti nézni a szemem. Szerinte lehetetlen lefotózni. Acélszürke, a cirádák benne pedig barnásvörösek. Azért nem adja fel és próbálkozik. 

Én meg közben gyakorlom a lefegyverző nézést anyán, és elég jól megy már. J

A nap fénypontja, mikor Hanna délután hazajön az oviból. Ilyenkor annyira örülök, hogy hangosan kurjantgatok, amit csak neki szoktam csinálni. Folyamatosan őt figyelem, mit csinál, mit mond. Hanna gyakran tanít, magyaráz nekem, bábozik, olvas. Mostanában Fussilinek hív, ami még mindig jobb, mint a Kovászos uborka, amiről apáék lebeszélték. Elég jóban vagyunk, ezt leszámítva. Egyszer a pihenőszékben ücsörésztem, mikor elment mellettem, véletlen megbotlott a pihenőszék lábában. Annyira megijedt, hogy fájdalmat okozott nekem (pedig nem), hogy sírt. Mikor először ültem az etetőszékben, úgy egy hete, Hanna elmagyarázta nekem, hogy ő vigyáz rám, nehogy kiessem és hogy ő mindentől megvéd, mikor ezt magyarázta könnybe lábadt a szeme. Ami gyakran előfordul, mikor ilyen dolgokról beszélgetünk ketten. Persze én nem tudom elmondani, hogy mennyire szeretem. De azért próbálom a tudtára hozni. Azzal hogy hozzá érek, megsimogatom. Aztán hogy beleharapok. Imádok vele bolondozni!

  

Szeretem, ha engedi, hogy megvizsgáljam az arcát, a haját, az orrát.

De a legjobban egyszerűen azt szeretem, hogy Ő van nekem.