Tartozás

Egyik reggel arra ébredtem, hogy egyszerűen nem tudom, hogy lett november. Szaladnak a napok, velük mi is. Oszkár napról napra nő, okosodik, nyiladozik a kis értelme, kinyílik, mint egy virág. És beragyogja az egész életünket.

Hosszú idő óta gyötör a lelkiismeret, hogy nem írok. Pedig minden nap eszembe jut, „majd ma”, de ha igazán mélyen magamba nézek, akkor érzem csak, hogy valami visszatart, visszatartott.

Az elmúlt hetek nem csak apukám elvesztéséről szóltak. Persze róla is. Nincs perc, hogy ne gondolnék rá, hogy ne jutna eszembe. Nagyon sok kérdés még megválaszolatlan bennem. Tudom, ez egy hosszú folyamat, amíg az emberi agy feldolgozza a felfoghatatlant, ami most végtelennek tűnik. De itt van Oszkár és Hanna és én tartozom nekik. Tartozom magunknak.

Nyár végén gyönyörű 5 napot töltöttünk a Mátrában, a kedvenc helyünkön. Oszkár akkor még csak 7 hetes volt, de már vittük nyaralni. Miért is ne? A hotelezéstől a napirendünk nem borult fel, Oszkár illedelmes babaként többnyire átaludta az egész éjszakát, a reggelit és a vacsorát, nem (mindig) zavarva a többi vendéget. Sétáltunk a jó levegőn, múzeumban voltunk, és míg Hanna az apjával a medencében pancsolt, addig Oszkárral kiolvastunk egy könyvet. Ők ketten megmászták a tévétornyot, míg Oszkárral kettesben andalogtunk a torony lábánál Kékesen.

Szeptemberben újra elkezdődött az óvoda, amit Hanna már nagyon várt. És persze a művészi torna is, heti kétszer. Meg az angol. És még nem említettem, hogy Hanna május óta heti rendszerességgel lovagolni is jár, ami hétvégenként jó kis családi program. Lehet, egyszerre soknak tűnik, de ő nagyon élvezi és kitartó, aminek mi örülünk. A lovon úgy ül, mint egy igazi grófnő, vagy nem is, inkább, mint Merida! A különórákra legtöbb esetben Oszkárral együtt szállítjuk a királylányt. Pici babával az érkezési idő kiszámítása néha lehetetlen mutatvány, több gyerek több szervezést igényel, de azt hiszem eddig mindannyian jelesre vizsgáztunk.  

Szeptember végén, ha csak egy napra is, de meglátogattuk a Balatont. Siófokon sétáltunk, Hanna hattyút csalogatott, Oszkár a babakocsiban aludt, mi Gáborral pedig nosztalgiáztunk. Lassan 20 éve (leírni is sokkoló), hogy egy táborban nyaraltunk gyerekként, amiből Gábor nem emlékszik semmire. :)

Azért remélem a gyerekek az én emlékező képességemet öröklik, ha mást nem is. És ha így van, akkor Hanna el fogja tudni mesélni Oszkárnak pár év múlva, hogy milyen baba is volt. Hogy rajongja körbe minden nap, óvja, félti Őt. Hogy minden reggel arra a pillanatra vár, hogy Oszkár felébredjen. És ahogy Oszkár megpillantja Hannát, rögtön mosolyog. Egész nap mosolyog. Beragyogja az életünket. Sziporkázik, mint egy napocska, és minden mosolyával megsimogat minket. A tekintetéből árad a szeretet. Hanna gyakran odabújik hozzá, simogatja, csak valahogy Oszkárhoz érhessen. Ez a földöntúli szeretet tölt fel minden nap, mert furcsa kimondani, de úgy érzem sokkal több az energiám, mint korábban.

Esténként, mikor a gyerekek elalszanak, leülök a zongora elé és 15 év kihagyás után újra játszom. Régi vágyam volt ez. (Köszönöm Gábor!) Féltem, hogy semmi nem jön elő a múltból. De minden ott van, mélyen, elrejtve, szépen lassan a felszínre tör, és most fantasztikus világok nyílnak meg újra. A zene nemcsak kifejező eszköz, egyfajta terápia, egy mentőöv, hogy befelé lássak, mintha mindig is a részem lett volna, hozzám tartozott. Felbecsülhetetlen kincs, hogy lehetőségem van megmutatni. A világ legszuperebb közönsége pedig a családom!

Egyik reggel arra ébredtem, hogy november van. Valahol leragadtam a nyár és az ősz között. Szaladnak a napok, velük együtt mi is, de az idő már nem érdekel. Csak a pillanat számít, mikor reggel egy puha babakéz pihen a kezemen. Félhomályban félálomban pici arcocskán pici mosoly. Gurgulázó gyerekkacagással ébredni, mikor fogják egymás kezét, Hanna átöleli Oszkárt. Gábor engem. Ők hozzám tartoznak, és én hozzájuk tartozom.   

* a bejegyzésben szereplő képek 99%-a mobiltelefonnal készült (a szerk.)