Etető, itató. Simogató és ringató. Mondókázó és éneklő. Nevettető. Magyarázó. Nevelő. Fuvarozó. Rajzoló. Esti mese olvasó. Altató. Vigasztaló. Aggódó. Néha noszogató. De folyamatosan szerető. Anya. Nő.
Mikor egy kedves ismerősöm megkérdezte, vajon mennyire unatkozom a gyerek mellett, a szám halk mosolyra húzódott. – Próbáltam magamban tartani a mélyről feltörő cinikus kacajt, miközben a fenti szavak serege tombolt a fejemben. - Ilyen kérdést csak az tehet fel, akinek – még – nincs gyereke, könyveltem el. Azóta mégis motoszkál bennem a gondolat és többször is számot vetettem…
A miniovis napokon időre hozom, viszem Hannát. Az öltözés ebben a hidegben rémálom. Soha nem lehet kiszámítani, mikor tudunk elindulni. Ha a kisasszony készséges, akár 3 perc alatt rákerül a harisnya, kardigán, overál, csizma, sapka, sál. De előfordul, hogy ugyanez 20 percet is igénybe vesz. Mert leöntötte magát teával és harmadszorra is át kell öltöztetni. Az ajtóban talpig felöltöztetve jut eszébe, hogy nincs meg a cumitartó doboz, ami nélkül nem indulhatunk el. És mégsem Rudit viszi be magával Ildi néniékhez, hanem Heidit – milyen meglepő, az új babát.
Míg ő Bilimbózik a 3,5 órás szabadidőmet próbálom minél hasznosabb teendőkkel kitölteni. Bevásárlás, könyvelő, posta, gyógyszertár és a lakás látszólagos egyensúlyban tartása. Néha egy kis munkával fűszerezve. Aztán rohanok is Hannáért. A nem miniovis napokon keresem az újabbnál újabb lehetőségeket, hogy minél hasznosabban töltsük el együtt a felkínálkozó időt. Csak most kezdek rájönni, bármennyire nem szeretem, Budapest számtalan jobbnál jobb gyerekprogramokat kínál. Gyerekjóga, csiri-biri torna, úszás, százféle zenés és kézműves foglalkozás, bábelőadás, babaszínház, állatkert, csak egy karnyújtásnyira. Együtt unatkozás kizárva.
Azért a magam megnyugtatása végett elkezdtem kézi könyvkötészetet tanulni, egy igazi könyvrestaurátortól, ami mindig is érdekelt. – Az első saját kötésű könyvem már majdnem kész! - És még nem említettem a minioviban szervezett szülők iskoláját. Múlt héten Sződy Judit pszichológus tartott előadást a hisztiről. Már az első 5 percért is érdemes volt elmenni! Ki gondolta volna, hogy a gyerek hisztijét akár az is előidézheti, hogy mit eszik? – Újabb megerősítés, hogy a csokoládé nem csak a fogaknak nem jó! A vércukor ingadozás (cukorhinta) bizony hisztibe is torkolhat. –
Délutánonként, míg Hanna alszik, néma üzemmódba kapcsolok: pötyögök, retusálok, írok. Ilyenkor fog az agy. A két éve szunnyadó „kreativitás” a felszínre tör és engedem. A mese szálai egyre jobban összegubancolódnak a fejemben. Hullámként csap rajtam át és én örömmel hagyom. Érzem, hogy egyre nyitottabb vagyok új dolgokra. 2 óra régen csepp volt a tengerben, most ennyi idő alatt akár egész világokat váltok meg.
Persze vannak periódusok, mikor nehéz. Nagyszülők, rokonok 200 km-re, ami a mi esetünkben egy beláthatatlan távoli pont. Nincs olyan, hogy lerakom a gyereket egy órára, hogy elintézzek egy roppant fontos dolgot. Nincs olyan, hogy úgy menjünk el valahova, hogy ne legyen ott velünk. Nincs olyan, hogy nem érek oda érte időben, nem baj, majd megy érte valaki más. Nincs olyan, hogy vasárnapi ebéd, vagy tegnapról megmaradt süti. Nincs kettesben andalgás a mozi előtt, vagy egy vacsora a kedvenc éttermünkben. Csak halk sóhajok vannak, hogy de jó nekik! – nem, ez nem panasz -, aztán a lelkiismeret szól. Mert minden úgy van jól, ahogy van. Hanna hozzánk nőtt, láthatatlanul hozzánk simult. Észrevétlenül beleivódott az életünkbe. Mi tanítjuk, mi formáljuk őt. Nem más. Felelősség és lehetőség is egyben. Hiszen minden csak rajtunk múlik.
Esti mese után apró gombokat varrok a helyükre, kis ruhákat teregetek, vagy a holnapi ebédet készítem. Két kavarás között pedig Hanna kedvenc mesefiguráit festem kartonra, amikből joghurtos pohárra rögzített bábok készülnek. Aztán lógatom a lábam egy kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése