Álltunk a sorban, előttünk egy nem túl szimpatikus, igencsak leharcolt anyuka rángatta a kisebbiket, miközben a nagyobbik némán bólogatott, nehogy neki is kijusson a jóból. A nő olyan szavakat használt, amiket nem hallunk minden nap. A kicsi meg csak bömbölt, anyuka nem zavartatta magát, folytatta a jelenetet. Kiszakadt a hörcsögkaja zacskója.
Nem szólt nekik senki, persze mindenkinek megvolt a véleménye. Nekünk is. Én soha nem lehetek ilyen, gondoltam. Aztán a sokat emlegetett háromgyerekes
Marcsi barátném – akitől díjat is kaptunk, amit ezúton is köszönünk neki - azt mondta, ne ítélj elsőre, lehet, hogy csak rossz napja volt, veled is megtörténhet. Na, ezt kikérem magamnak! Azóta eltelt pár hónap, talán egy év is, és bizony fordult a kocka.
Vannak anyanapok, apanapok és rossz napok. Anyanapon Hannával megkaparintjuk az apaverdát és nekiindulunk a nagyvilágnak. Ilyenkor szóba sem jöhet a mindennapos bevásárlás, próbálom szem előtt tartani, hogy Hanna is jól érezze magát. Kipróbáltuk a csiribiri tornát, amit a rakoncátlan azóta is emleget, elmegyünk Ringató foglalkozásra, barátnőzünk az állatkertben, vagy csak elnyalunk egy gombóc fagyit, Hanna rolettit mártogat, vagy nyalakszik a kávém tejhabjából. Anyanapon mindenből egy kicsit többet engedek.
Apanapon Hanna és Gábor kettesben van. Általában ilyenkor én 1. dolgozom, ahova nem szívesen viszem a kis lurkót, pár másodperc alatt szétszedné a stúdiót, 2. tornázni mentem, amit persze kéthetenként újra megfogadok, 3. fodrásznál vagyok, ami szintén nem túl gyakori. Apanapon nem tudom mi történik, csak sejtésem van a dolgokról. Kocsikáznak, autókereskedésekben vagy elektronikai üzletben múlatják az időt. Vagy betérnek a kedvenc éttermünkbe, és míg apa eszi a créme brulée-t - amire természetesen Hanna is rájár – őkelme a játszósarokban főz, pont úgy, ahogy a látványkonyhán kiintegető szakácsok.
És vannak rossz napok. Mostanában egyre több. Mikor a Nap sehol, be vagyunk zárva, Hanna másodpercenként rohan a kertajtóhoz, és mint egy meteorológus jelent: esik. Jön-megy és azon gondolkodik, mit kéne csinálni, amit nem lehet. És akkor az én szöszi fürtös kislányom egy szempillantás alatt ördöggé változik. Tornádóként tombol végig a lakáson, pillanatok alatt leszedi a szárítóról a vizes ruhákat, beoson a szobájába, az orrom előtt becsapja az ajtót és kirámolja az összes fellelhető fiókot és szekrénybelsőt, majd jön a könyvespolc alsó szintjeinek teljes kipakolása. Kommandósként mászik fel a kanapéra, ugrál, rohangál rajta ide-oda, pedig legalább százszor mondtam, hogy nem szabad, megint leesel. Főznék magamnak egy kávét, hogy bírjam a további iramot, de ő már csimpaszkodik a székre és mászik az étkezőasztalra. Fél kézzel és fél lábbal kaszkadőrmutatványt hajt végre az etetőszékén, amiért esküszöm, másnak már fizetnének. Mikor megláttam a legújabb mutatványt, hangos nevetésben törtem ki és hagytam, hagy csinálja. Szofi utazódobozára próbált felmászni, és csak sikerült neki. Bár harmadszori próbálkozásra összecsuklott alatta.
Aztán a tornádó egyszer csak lecsillapodik és a kisördög visszaváltozik angyallá. Tudja ő, mikor csinál rosszat, egy nyuszipuszival bocsánatot kér. A retiküljébe kincseket pakolunk, sziázik, puszit dob, integet, azt játssza, hogy indul dolgozni. Majd leültet a szobájában a nagyapa neki készítette kisasztalhoz, és rajzolunk, két kezében zsírkréta, pöttyöz, vonalakat húz, a papíron kívül is, koncentrál, a krétákat egyesével felállítja, majd ledönti újra és újra. Ilyenkor minden olyan tökéletes.
Most mi állunk elől a sorban és ránk néznek csúnyán, mert épp hangoskodik a gyerek, vagy mert hisztizik valamiért, amit nem adunk neki oda. Nevelni kell, itt nincs mese. És igen, van olyan, hogy elszakad a cérna, betelik a pohár, mert mint kiderült, a türelem az egy véges dolog. De egy biztos, hörcsögkaját nem veszünk.
