Apa csak egy!

Apukám mondása „Apa csak egy van!” Kiskoromban sokat hallottam, és mélyen belém vésődött. Azonban csak most nyertek értelmet a szavak, hogy Hanna megszületett.

Az első perctől kezdve éreztem, hogy apa és lánya között valami megmagyarázhatatlan erős kötelék húzódik. Mikor Hanna a hasamba költözött, a kommunikáció ekkor még egyirányú volt, Gábor gyakran beszélt hozzá. 6 hónapos terhes lehettem, mikor gyanússá vált, hogy Hanna dühkitöréseinél, ha Gábor rárakta a hasamra a kezét, Hanna rögtön lecsendesedett. 8 hónaposan egyértelmű bizonyíték volt, hogy a ctg vizsgálatokon, mikor a férjem beszélni kezdett a kislányunkhoz, a gép rendre szaporább pulzust jelzett a pocaklakónál. Gábor hamarabb tarthatta a kezében Hannát, mint én. Azóta sem tudom, míg a műtőben voltam, ők ketten miről diskuráltak majd egy órán át a szülőszobán. Pár naposan csak az apja karjában volt hajlandó megnyugodni, miközben a férjem énekelte a saját költésű „Így mennek a törpék az erdőben” kezdetű dalt, ami a mai napig hatásos és újabbnál újabb versszakok születnek. Azt hiszem, valahol itt kezdődhetett az apa-szerelem. Nem hiába, Apa csak egy van.


Gábor egyre többet utazik. Németország, Olaszország, Svájc. A munkájával jár. Szinte kéthetenként újra indul. 5 nap itt, 5 nap ott. Hanna a piros repülőjét repteti, brümmög is hozzá, én meg magyarázom, apa hasonlóval repül el, és repül majd haza. Apa nélkül két lehetséges verzió jöhet szóba. Az egyik, hogy hazamegyünk Hannával a szüleimhez Miskolcra. A másfél órás utat őkelme szinte teljesen átalussza. Hannát kényeztetik a nagyszülők, én találkozhatok a régi barátokkal. A pár nap alatt legalább két kilót hízok, Hanna pedig annyit van ölben, hogy alig tudom visszaszokatni.

                A másik lehetséges verzió, hogy itthon maradunk. Ilyenkor minden egyes apa nélküli napot programmal töltünk meg: játszóház, barátnőzés, babatalálkozó, Ringató foglalkozás, shopping. A nagybevásárlás akkor is külön művészet, ha ketten vagyunk a gyerekre, de ha egyedül maradok?! Tudom, mit dumálok, a kocsi a fenekem alatt! Mégis úgy érzem, egy nagyobb bevásárlás Hannával felér a legdurvább aerobic edzéssel. Mivel még kicsi a bevásárló kocsi üléséhez, ezért babakocsiban tolom végig az áruházon. Egyik kezemben a bevásárló lista és a kosár, a másikkal tolom a gyereket és villámgyorsasággal pakolok. Pár perc után a kezem leszakad és már a babakocsi aljába is alig fér valami. Ekkor Hanna is már unja a banánt és leveszi a bal cipőjét, hogy rágcsálja. Emiatt 2 percenként megállunk, hogy visszarakjam a lábára. Rövid idő után megunjuk a le-fel, le-fel játékot és egyszerűen elveszem tőle a cipőt. Ő bosszúból elkezdi kihajigálni a cumiját, amit először csak kilógat a babakocsiból, és várja, hogy érte ugorjak. Közben folyik rólam a víz és már érzem az izomlázat a karomban. Majd minden második vásárló megállít, hogy elhagytuk a gyerek cipőjét. És én türelmesen megköszönöm és elmagyarázom, hogy nem, a cipő megvan, a gyerek fél cipőben érzi jól magát, nincs mit tenni. A következő lehetséges útonálló a felvágottas pultnál lévő néni, aki elkezd koketálni a lányommal, aki csak kacarászik, mosolyog és integet. A néni még be is mutatkozik és Hannáról kérdezget, miközben  a bicepszem a triplájára dagad, a két kiló fogyás garantált. A pénztárnál plusz 5 perc, míg ugyanez az interakció lejátszódik, annyi kiegészítéssel, hogy az egészbe beszáll a biztonsági őr bácsi is, aki odahívja a kollégáját is, hogy nézze meg ő is, mert ilyen mosolygós gyereket még úgysem látott!   

                Ha apa van, a kisasszony reggel 8-kor pápát int, majd a délutáni alvásból ébredve keresi a szemével, vajon kint van-e már apa a kertben. Mutogat a bejárati ajtóra, hol van már? Ha a folyosó felől hangokat hall, törpejárásban trappol az ajtó felé. Mikor Gábor betoppan, Hanna sikítozik az örömtől, ami keserves sírásban folytatódik, apa rohan kezet mosni, amit ő nem ért meg. Két perc múlva már az apján csüng. Ilyenkor én nem is létezem. Eszemben sincs közéjük állni. Külső szemlélőként nézem őket. Apa és lánya.

                De ha apa nincs, nincs sikítozva menekülés apa szörny elől, nincs nyakban csimpaszkodás, lógás fejjel lefelé, vacsora előtti birkózás a szőnyegen. Nincs apa karjában hintázás, sem szappanbuborék fújás fürdés közben. Nincs hangos csámcsogás a vacsoránál, gurgulázva nevetés, és nincs „apajóéjtcsók”. Gyakran összenézünk, és ha még nem is tud beszélni, tudom, mire gondol.  Apa csak egy van. És én is így gondolom. Fent vagyunk a játszótéren, kavicsokat gyűjt. Felnéz az égre, és életében először észrevesz egy repülőt. Felcsillan a szeme, majd felkiált: „Pappa, Pappa!” 

Beszédes egyéves

A kalózlány meggyógyult. És elmúlt egy éves. Gondoltuk, az elmaradt szülinapi bulit bepótoljuk. Két héttel a kórház után tettünk egy kísérletet, hogy szűk családi körben, hármasban ünnepeljünk, amit valljunk be, botrányba fulladt. Rossz előjel volt, hogy a 20 lufi, amit már a kórházi bemenetel előtt felfújtunk, addigra szép fokozatosan leeresztett. A már bevált receptúra alapján készült répatorta alja csak nem akart leválni a tortáról. És amúgy is igazán pocsék lett. Gáborral gondosan beborítottuk marcipánnal a tetejét, hogy elfedjük a csúnyaságokat. Gondoltuk, kreatívak leszünk, a kilapított rózsaszín marcipánból virágmintákat vágtunk ki, amik úgy néztek ki a torta tetején, mintha parizer szeletek lennének. Hogy eme látványt tetézzük, felkerült a torta dísze, a ferde marcipánkutya is. Hanna az első falat után csak fintorgott, majd heves ellenállásba kezdett, nagyon nem ízlett neki, a kutya annál inkább.

Fotósként minden nagy eseményt, minden fontosabb pillanatot meg szeretnék örökíteni, ami Hannával kapcsolatos. A családi összejöveteleken én mindig véletlen otthon felejtem a gépem, nem ok nélkül. Most újra szembesültem, mennyire nehéz jelen esetben a férjemnek és az egyévesnek  elmagyaráznom, hogy ne így, hanem úgy, most nevettesd, te meg ne hisztizz a marcipán kutya miatt... A hétköznapokon elkapott pillanatok százszor többet érnek. Annyi biztos, jövőre tortát rendelünk, kutya nélkül, és egy jó fotóst is.

Hanna az utóbbi időben érzelmileg sokat fejlődött. Ki tudja fejezni a szeretetét. Ha akarja. Kezdetben gyakran bújt hozzánk. Ha azt kérdeztük „szeretsz?”, a mellkasunkra hajtotta a fejét és közben halkan suttogott valamit babanyelven. Olvadoztunk. Aztán rájött, hogy ez nekünk mennyire sokat jelent és most már csak kivételes alkalmakkor jutalmaz meg minket. – Például este, ha fáradt és elfelejtkezik a szeretet megvonásról. -  A plüss játékait persze folyamatosan ölelgeti! A legújabb, hogy hangosan puszit ad, olyan igazi cuppanósat. Na, nem nekünk! Puszit oszt reggel Zsirinek a plüss zsiráfnak, Borinak a barinak és Pierre-nek a macinak. Mi meg csak irigykedünk. A neveket Gábor adja, és még nem említettem Valtert, Artúrt, Jürgent, Patrikot és Rózit. Most, hogy belegondolok, a férjem névadási szokásaiban némi nyelvtörő szándékot vélek felfedezni. Valószínűleg a raccsolás nálunk nem jöhet szóba.

A kórházban mondta ki az első szavakat, „Mamma” „Pappa”. Azóta „zsilááá” a zsiráf, „vilááá” a virág, „luliiii” a lufi, „gyeje” a gyere, „addeee” az add ide. Ha kérem, hogy hozzon ide nekem valamit, akkor „tettyék”-kel a kezembe nyomja. A minap felugrott hozzánk a nővérem, búcsúzkodásnál megkérdezte Hannát, hogy mikor megyünk haza Miskolcra, mire ő csak annyit válaszolt, hogy „gyeje te”. Persze a már jól bevált hamma, baba, kaka, tátá, pápá, autó szavaknak is megvannak a maga jelentéseik, amiket egészen jól használ. Mikor először kakaóval kínáltam reggel, ellenkezett, csak rázta a fejét és közben azt hajtogatta, hogy kaka-kaka. Valószínűleg a két szó jelentését nem tudta megkülönböztetni. Azóta rájött, a kakaó nem is olyan rossz dolog.