Most minden Rólad szól. Oszkár. Ez a Te napod. Látod, eltelt egy év, pedig mintha egy pillanat lett volna. És mintha soha nem lett volna azelőtt. Mintha mindig is itt lettél volna. Nekünk.
Hihetetlen, de a személyiség főbb vonalai már ilyen kicsinek is kirajzolódni látszanak.
Határozott vagy, nyílt és eltántoríthatatlan. A nappaliból mindig ki akarsz szökni a sokkal
izgalmasabb előszobába, a koszos cipőkhöz, ahol nyílik a fürdő ajtó, amit ki-be lehet nyitogatni. Elég úgy 2 másodperc, hogy nem figyelünk és Te már kacarászva
rohansz is, megállíthatatlanul. Tudod, kész csoda vagy. Már az is, ahogy
születtél. Nem hallgattam senki másra, csak bíztam benned, legalább annyira, mint
magamban. És egyszerűen csak úgy történt minden, ahogy szeretted volna, ami életem
egyik legnagyobb csodája. És persze apáé. És ez az élmény nem csak a
mienk, úgy gondolom, a Te életed is meghatározza.
Ahogy
az is, hogy Téged minden érdekel. 10 hónaposan totyogtál, ma már szaladsz seprűvel
a kezedben. Kint az udvaron azzal jössz, mész, piszkálsz, mutatsz az égre, ha
jön egy repülő. Emlékszem, mikor először mutattunk neked repülőt és észre is vetted, nagyon tetszett neked. Hajnalban egy motoros mehetett el az utcában, Te pedig felpattantál az ágyunk
közepén, a plafonra mutattál a hosszú ujjaddal és hosszasan kémlelted, merre lehet a repülő.
Az
egész kis tested harapnivalóan gömbölyű, apa azt szokta mondani, mintha
agyagból lennél. Ha valamit megfogsz, az kérem szépen meg van fogva rendesen. Imádsz a kertben felfedezni, nézni a hangyák útját, leveleket, fűszálat, kavicsokat gyűjteni. Mohát, tobozt simogatni, tapintani.
Egyre
világosabb a hajad és hullámokba rendeződik, a homlokodon pont olyan forgó van,
mint Hannának és apának. Ettől mindig olyan jólfésültnek tűnsz. A tarkódon
az az egyforintos nagyságú piros folt még mindig ott van, amit mindenki
megkérdez, mi az. Mikor megszülettél egy szabályos írott M betű rajzolódott ki.
Apa nagyon büszke volt rá, a bőrgyógyász szerint kétéves korodra teljesen
felszívódik.
Első
szavad egyértelműen Hanna volt, csak Babnak hívod. Szofit vau-vau-nak. A
napokban elkezdted édesen mondogatni mély hangon, hogy mammma-mammmma, de aztán
rá kellett jönnöm, ezt nem rám érted, hanem a vacsorára. Imádod a hasad. Mi is. Ma reggel viszont határozottan felém hajoltál és azt mondtad mosolyogva, hogy Mammm. Azt hiszem, ez csak nekem szólt.
Imádod
a zenét, ritmusra ugrálsz, tapsolsz, kurjantgatsz. Ha Hanna bolondozik, hangosan
nevetsz és mindenben benne vagy. Tudom, az elfogultság szülői alapkövetelmény, de anélkül is a mi édes medvebocsunk vagy. Aki bújik, ha álmos, ha szeretné kifejezni a szeretetét, lehajtja a
fejét és hozzánk nyomja. Aki mindennek örül, egész nap mosolyog és sziporkázik
és szórja felénk a szeretetét. Aki földöntúli erőt ad. Aki kitárja a karját Hanna felé, Hanna meg rohan.
Hihetetlen, végeláthatatlan szeretet…
Szóval
őrületes bajban lennénk, ha nem lennél. Akkor most ki kéne, hogy találjunk…
Hanna már korábban tudhatott valamit, hogy annyit nyúzott minket, hogy legyen
egy testvére. Már akkor érezhette azt a megmagyarázhatatlan szeretetet, ami fel
fog szabadulni az érkezéseddel és ami azóta is uralja a mindennapokat. Ezt csak
az tudhatja, aki a saját szemével látja, amit mi minden nap látunk. Napjában
többször is. És azóta is hihetetlen nekünk...
Köszönjük hogy vagy!
Boldog születésnapot Kincsünk!
