2014. augusztus 14., csütörtök

Az első mosoly


Egy gyönyörű nyári hajnalon érkezett Oszkár és szinte észrevétlenül belesimult az életünkbe, mintha mindig is itt lett volna velünk. A születése sok mindenre megtanított. Nemcsak engem, mindannyiunkat.

38 hetes kismamaként egyik este gondoltunk egyet és elmentünk a kedvenc közeli helyünkre vacsorázni. Épp a vacsorára vártunk, mikor hirtelen belém hasított, mi lenne, ha itt és most beindulna a szülés, és ahogy ez a gondolat végigszaladt az agyamon, persze hogy elfolyt a magzatvíz. Gábor ura volt a helyzetnek, a személyzet kisebb pánikot kapott, fizetnünk sem kellett, 3 másodperc sem telt el és már a kocsiban ültünk. Hanna örömködött, hogy végre jelt adott Oszkár, ki szeretne jönni és szülünk. Hívtam az orvosom és a szülésznőm, hogy gyorsan összepakolunk és egy órán belül bent vagyunk a kórházban mindannyian. Aztán a drága szüleimet hívtam, hogy indul a megbeszélt „B terv”, akik épp szalonnát sütöttek Miskolcon a kertben, pár perc múlva már az autópályán voltak, hogy minél hamarabb Hannával legyenek.

A Kútvölgyi kórház szülészetére este 8.30-ra értünk be, akkor már 5 perces „fájásokkal”. A recepción úgy fogadtak minket, hogy csak nem szülni jöttünk mi is? Merthogy teltház van, a frontok miatt. Aztán mégis volt egy üres szülőszoba, ahova Hanna is bejött az első egy órában, ami nagyon megnyugtató volt. Majd Gábor juttatta haza, a szüleim már vártak rá. Végül minden úgy történt, ahogy elterveztük. Oszkár teljesen háborítatlanul jött a világra. Nem kaptam sem epidurális érzéstelenítést, sem oxitocint. Mégis egy változás volt a tervben, Gábor végig ott volt velem, fogta a kezem, erősített, nevettetett. És a fájások – így utólag – nem is fájtak annyira. A szülésznőm és az orvosom szó szerint kísérték a szülést, ahogy az a maga teljesen természetes folyamatában zajlott, nem siettettek semmit. Hajnali 1 óra 30 perckor sírt fel a kisfiunk, Oszkár. 2770 grammal 53 centivel. Azzal köszöntötte a világot, hogy mindenkit lepisilt, amin óriásit nevettünk. A mellkasomra rakták, hosszú percekig gyönyörködtünk benne, amíg pulzált a köldökzsinór,  a szülésznőm és az orvosom ott állt szótlanul, és mosolyogtak, hagyták hogy megéljük ezeket a pillanatokat, együtt. Ezúton is köszönjük a csodálatos élményt szülésznőmnek, Király Katinak és orvosomnak dr. Kelemen Csabának.


Oszkár 10/10-es Apgárt kapott, a szülésznőm azt mondta, a csecsemő osztályon nem tudták megmondani, hogy Oszkár vagy a mellette lévő baba született császárral, annyira szép volt a kis arca, buksija. További 2 napot töltöttünk a Kútvölgyi kórházban, együtt, teljesen háborítatlanul. Egyszer sem engedtem el magam mellől Oszkárt, nem kapott sem cukros vizet, sem teát, sem tápszert. Nagyon jó érzés volt, hogy több orvos is gratulált, hogy sikerült egy császár után természetes úton világra hozni Oszkárt. Még a korábbi orvosom, dr Elekes Tibor is felhívott, hogy hallotta a rendelőben a hírt, ami nagyon jó érzés volt.


Soha nem felejtem el, mikor Hanna reggel bejött a kórházba, és először találkozott Oszkárral. Ott volt anyukám is, könnyes volt a szeme. Hanna finoman megsimogatta Oszkárt, odabújt hozzá az ágyon, olyan természetességgel, mintha milliószor már odabújt volna. Azóta is különleges kapcsolat van közöttük.


Az első napok itthon teljesen nyugodtan teltek. Oszkár 2-3 óránként szopizik, alszik, jó baba. Hanna sokat segédkezik, pelenkát bont, popsitörlőt hoz, fürdővizet ellenőriz, bevonjuk abba, amihez kedve van. Esténként sétálni indulunk, együtt, gyakran felnézünk az égre.


Oszkár szinte észrevétlenül belesimult az életünkbe, mintha mindig is itt lett volna velünk. Születése sok mindenre megtanított, nemcsak engem, mindannyiunkat.  Olyan élmény volt, amitől úgy éreztem, olyan erőt, képességet kaptam, amivel bármit legyőzök. De megtanultam azt is, hogy nem irányíthatok mindent.


Drága Daka! Nem volt időm elbúcsúzni. Nem volt időm elmondani, mennyire szeretlek. Nem volt időm megköszönni mindazt, amit kaptam. A gyönyörű gyerekkort, a sok szeretetet, gondoskodást, támogatást, türelmet, féltést, a sok mosolyt. Azt hogy az lettem, az lehettem, aki most vagyok. Tudom, most rajtam, rajtunk a sor, hogy mindezt továbbadjuk. És én jó gyerek leszek...